A putyinistákkal folytatott párbeszéd erkölcstelen mivoltáról

Újra átszalad és teret követel magának a közbeszédben egy olyan politikai–intellektuális divatnarratíva, amely erkölcstelen, káros, ráadásul egyszer már kipróbáltuk – és kifejezetten rossz végeredménye lett. Arról van szó, hogy mostanában mindenki párbeszédet szorgalmaz, valamiféle megbékélést olyan személyekkel, akik egy kanál vízben fojtanának meg minket. Olyanokkal, akiknek erkölcsi érzéke már rég a béka segge alatt van. Olyan emberekkel, akik nyíltan, sőt büszkén támogatják a gyilkolást, a nemi erőszakot, a gyerekek elrablását – és így tovább.

Magyar Péter valahogy úgy fogalmazott az október 23-i beszédében, hogy a másik tábor, vagyis a fideszesek felé kell majd kezet nyújtani, párbeszédet folytatni. Üzenetének lényege: megbékélésre van szükség. Puzsér Róbert hasonló megfontolásból próbált egyfajta „békecsúcspot” összehozni Budapesten, ahol az ideológiai táborok képviselői elindulnak egymás felé, és valamelyik budapesti híd közepén találkoznak, kezet fognak, majd kitör a boldogság. Nem feltétlenül így próbálta Puzsér, de az üzenete ugyanez: legyen valamiféle megbékélés.

Orbán Viktor pedig Putyint és Trumpot hívta meg Budapestre, hogy a magyar fővárosban döntsenek Ukrajnáról – természetesen Ukrajna nélkül. Ez sok gerinces magyarnál verte ki a biztosítékot, és hála Istennek, a találkozó elmaradni látszik. A hasonlóság azonban majdnem kiszúrja a szemünket: Orbán is a gyilkosok és gyilkostámogatók segítőjeként, az áldozat rovására hozna el valamiféle „békét”.

Miközben Orbán lépéseit joggal kritizáljuk, úgy teszünk, mintha Magyar Péter, Puzsér Róbert és az ellenzék különböző szereplőinek társadalmi megbékélésről szóló üzenetei helyénvalók lennének. Ami pedig helyénvalónak tűnik, abból előbb-utóbb cselekvés lesz – ez már politikai alapközhely.

Nos, ez nem a helyes út. És nem is a járható út. Putyinistákkal semmiféle megbékélés nem képzelhető el – és nem is szabad megtörténnie. Ha mégis, azzal az áldozatok emlékét gyalázzuk meg. Ráadásul biztosra vehetjük: csak jegelni tudjuk a problémát, amely újra és újra kitör majd.

Miért?

Egyszerű: igazság és igazságosság nélkül nem létezik szabadság, és szabadság nélkül nem létezik béke. A képletből ha bármelyik elemet kivesszük, az összes többi idea sérül, elhal és relativizálódik. Ez a társadalmi és egyéni önfelmentés részeként történik meg – de ez senkit ne nyugtasson meg túlzottan.

Magyarországon és a nagyvilágban ma nem jobboldali és baloldali, nem liberális és illiberális táborok között húzódik a fő törésvonal (bár ez részben leírja a valóságot), hanem a putyinista és az antiputyinista oldalak között. Szögezzük le: Oroszország abból a szempontból már elérte a célját, hogy nincs olyan európai ember, akinek mentális térképére ne gyakorolt volna hatást.

A problémánk tehát Magyarországon is ugyanaz, mint Európa többi országában: a putyinisták befolyása a közéletre – ezen keresztül pedig a politikai és társadalmi döntések morális együtthatójára. Ez utóbbit politikusaink amúgy is hajlamosak túl könnyelműen venni, de a putyinizmus nagyban segítette őket abban, hogy mindent, ami valaha erkölcsi érték volt, sikeresen relativizáljanak.

Miért bűn a párbeszéd-narratíva és annak gyakorlása?

Mégis, kivel akarunk mi párbeszédet folytatni? Olyan emberekkel, akik gyilkolást, nők megerőszakolását, gyerekek elrablását támogatják? Akik közül a szégyenlősebb fajta legfeljebb addig jut, hogy tagadja a bűnök megtörténtét – mint, ahogy a holokausztban való magyar részvételről sem szeretünk beszélni. Mi sem voltunk ott, ugye – különben is, "zsidók küldtek koszorút Horthy sírjára". Arról, hogy a lakosság nagy része feljelentésekkel, beárulásokkal, a vagyon elrablásának reményében aktívan, a kisebb része pedig passzívan támogatta a deportálásokat, már nem beszélünk.

Ugyanez történt a kommunista diktatúra után is: emlékszünk még a kilencvenes évek eleji narratívára, amely a morális tőke lebontását szolgálta? „Ne legyen üldözés, ne legyen bosszúállás” – szólt a jelszó. Nem is lett. Gyilkolásban, kínzásokban részt vevő kommunista vezetők haltak meg ágyban, párnák között, bíróság ítélet nélkül.

Ami érvényes Magyarországra, az érvényes Európára is. A baloldal kétségkívül erős volt Nyugat-Európában, de ez kevés lett volna, ha a felszabadult társadalmak egyként követelték volna a kommunista bűnök feltárását és a jogos elszámoltatást. Különböző okok miatt - amelyeknek aktív része a párbeszédizmus! - ez akkor nem sikerült. Az összeomló Szovjetunió oroszai pedig jót nevettek a nyugatiak balfaszságán, és rájöttek: bármit megtehetnek, bárkit legyilkolhatnak, soha nem kell bűnhődniük.

Ma pedig nézzük az Ukrajnából érkező barbárságról szóló híreket, és úgy teszünk, mintha nem értenénk.

Dehogynem értjük. Nagyon is. A kilencvenes évek eleji párbeszédizmus közvetett következménye ez – akár tetszik, akár nem.

Most pedig ugyanezt a mintát akarják feltámasztani. Párbeszédeljünk putyinistákkal, gyilkospártiakkal – mintha az békét hozna. És senki sem veti fel, hogy ennek van egy morális együtthatója, amely hosszú távon mérgező.

Miért bűn a putyinistával folytatott párbeszéd?

Roppant egyszerű: azért, mert a putyinista ab ovo bűnös, neked pedig nem az a dolgod, hogy megváltsd őt, ráadásul a bűn nem oldható fel párbeszéddel – csakis bűnhődéssel.

Igen, vannak árnyalatok. Nem ugyanaz Putyint támogatni kommentben egy másik, fejlett ország akolmelegéből, mint Donbaszban lőni az ukrán gyerekeket. De ezek csak látszólagos különbségek – valójában árnyalatok. A bűn megnyilvánulásainak árnyalatai. Ezeket a bűnhődés során nyilván mérlegelni kell, különben magunk is az erkölcstelenség hibájába esünk.

Viszont nem erkölcsi kategória az, ha párbeszédet kezdeményezünk olyanokkal, akik számára ezáltal a felmentés látszatát keltjük. Mi nem menthetünk fel senkit a bűne alól – ez Isten és a földi bíróságok dolga.

És tegyük fel a kérdést: aki a háború negyedik évében, a szörnyűségek ezres listáját ismerve továbbra is putyinista, attól mit várunk még? Nem arról van inkább szó, kedves párbeszédisták, hogy ez a ti egótok játéka? Hogy önnön fontosságotok tudatában próbáltok látványosat alkotni – látványosat, de tartalom nélkülit? Morálisan igazolható célt (társadalmi béke) próbáltok elérni erkölcsi tartalom nélkül. Akkor miben különbözik ez Orbán Viktor narratívájától, aki ugyancsak a béke nevében hajt végre morálisan elítélendő tetteket?

A válasz egyszerű: semmiben.

Mindkettő gyökere ugyanaz – még ha az irány és a szándék különbözik is: a morális értékek szétrobbantása után beálló erkölcsi és kognitív disszonanciából fakadó, pillanatnyi érdek által vezérelt cselekvésről van szó. És hol fogalmazták meg ezt a célt? A Kremlben. Az orosz pszichológiai hadviselés – amit a magyar közvélemény hajlamos a valósághoz képest lekicsinylő értékű „propaganda” műfaji elnevezéssel illetni – pontosan ezt célozza: az erkölcsi értékek realtiziválását, ahol a gyilkos és áldozat pusztán értelmezés kérdése, így az értelmezések közötti vita értelmes párbeszédként is eladható, miközben szépen és csendben magunk is relativitzált erkölcsi alannyá válunk, ezzel pedig meg is érkeztünk a kognitív disszonancia csapdájába. (Nem véletlen, hogy a román, lengyel, moldáv vagy észt közegben, ahol az ilyen kérdésekre sokkal nagyobb társadalmi figyelem irányul, már alig használják a „propaganda” szót; helyette az információs vagy újabban a „kognitív háború” kifejezést alkalmazzák.)

Persze, az egyszeri ember számára mindez nehezen átlátható. Az erkölcsalapú cselekvés tele van olyan fogalmakkal, amelyek nem jönnek szembe az utcán, nem foghatók meg kézzel – így aztán könnyen relativizálhatók. A mai, önközpontú világban pedig miért is ne lehetne mindenkinek „saját erkölcsi szabálya”?

Az áldozatok meggyalázása

Mégis, hadd világítsam meg a kérdést másképp. Kérem az Olvasót, hunyja le a szemét egy pillanatra, és képzelje maga elé a mariupoli színház pincéjében lebombázott gyerekeket. Képzeld el, hogy az egyikük életre kel. Lekaparja magáról a betont, amit a ruszkik öntöttek rá, kikaparja a földet a feje fölül, kijön a világra – és a nyugati jólétben élő kedves Olvasó békés otthonába látogat.

Megkérdezi:

"– Mit tettél azokkal a bácsikkal, akik engem és a társaimat a föld alá bombáztak?"

Mit mondunk neki? Hogy leültünk velük beszélgetni, és elmagyaráztuk nekik, hogy ez csúnya dolog volt?

„És nem büntettétek meg őket?” – kérdezi majd a gyermeki, ártatlan igazságérzettől vezérelve.

„Nem – válaszoljuk. – Nem álltunk bosszút, mert az csúnya dolog, párbeszéd kell velük.”

Képzeljük el a gyerek szemét a válaszunk hallatán. A csalódást, ami abban a tekintetben tükröződni fog.

Na, ezért nem szabad párbeszédbe kezdeni!

Minden bűn megbocsátása a bűnhődés, az igazságszolgáltatás rendje szerint kezdődik – és csak utána jöhet a párbeszéd. A sorrend nem felcserélhető! Amennyiben mégis elkövetjük azt a bűnt, hogy ezt a sorrendet saját egónk kielégítése céljából váltogatjuk, úgy legyünk azzal tisztában, hogy az áldozatokat áruljuk el - akár tagadjuk ezt önmagunk előtt, akár nem.

Az időfaktor

A párbeszédizmus által okozott kár az idő fogalmán keresztül vizsgálva teszi igazán nyilvánvalóvá, miként függ össze az áldozatok számának növekedése a fölösleges dialógusok erőltetésével.

Emlékszünk Alaszkára? A fél világ akkor azt hitte, közel a béke. Maguk az oroszok is ezt a narratívát tolták: már csak néhány akadékoskodót kell legyőzni – például Zelenszkij elnököt, aki nem volt hajlandó területeket feladni az orosz érdekek kedvéért.

És mi történt a nagypolitikában zajló párbeszédizmus alatt? Európa majdnem lebénult, és Washingtonban Trumpot győzködték. Trump pedig elájult önnön fontosságától és nagyságától (egó!), amiért Putyin eljött hozzá Alaszkába, és a „párbeszédizmus” okán szűkítette az Ukrajnának nyújtott katonai támogatást.

Ez nem csupán pénzt jelentett, hanem légvédelmi eszközöket is. Putyin pedig, kihasználva, hogy a párbeszédizmus orosz cselvetése ennyire jól sikerült, rekordszámú drónt, cirkáló- és ballisztikus rakétát zúdított Ukrajnára.

Hány ukrán életet lehetett volna megmenteni, ha a „párbeszédizmus” helyett légvédelmi ütegeket küldünk Ukrajnának?

Ami a nagypolitikai színtéren probléma, az az egyén szintjén is megjelenik: miért foglalkozunk azzal, mit gondolnak a putyinisták, amikor amúgy is tudjuk? Miért töltjük az időnket azzal, hogy velük „dialógusokat” folytatunk, miközben az emberi élet véges – és ezzel az idővel segíthetnénk az ukránokat? Miért kommentelünk putyinista posztok alá, miközben a saját igazunkat tükröző bejegyzések kommentjei és reakciói elsüllyednek a Facebook algoritmusának mocsarában?

Mikor fogjuk már végre felfogni, hogy nem a putyinistákkal kell foglalkoznunk?

Az ő lelkük megmentése nem a mi feladatunk – és nem is lehetséges, mert ez a hozzáállásunk nem egyéb, mint az Istent játszó nyugati ember egójának megnyilvánulása – akkor is, ha jószándék és igazságérzet vezérel minket! Az „Istent játszó nyugati ember” toposza nagyon is valós, és sok szempontból oka a mostani háborúnak, valamint a putyinizmus terjedésének. De ezzel most nem fogunk tudni leszámolni – mert nincs rá idő.

Most már nem sajtóvitákról beszélünk, nem arról, hogy egyik vagy másik álláspont hány szavazatot hoz itt vagy amott, hanem arról, hogy amíg mi az egónk etetésével vagyunk elfoglalva, emberek halnak meg Ukrajnában. Amíg mi büszkén kommentelünk be egy putyinista oldalra, hogy „jól megmondtuk nekik”, addig az oroszok gond nélkül kibombáznak kórházakban és óvodákban levő gyerekeket.

Mikor fogjuk végre felfogni, hogy a putyinisták nincsenek is olyan sokan – bár az egynél több is sok(k) –, de az a tény, hogy mi, antiputyinisták, nem tudtunk kritikus tömeggé szerveződni, nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a nyugati politikai elit habozva, félve és főként késve küldi az Ukrajnának szánt támogatást – ami ott az életet jelenti.

A késedelem pedig: halált!

A nyugati politikus fél szemmel mindig a közvélemény-kutatásokat figyeli, és azt látja, hogy az AfD, az AUR meg a többi putyinista párt egyre népszerűbb. Ezért próbál nekik is kedvezni – miközben Ukrajna támogatását is fontosnak tartaná, csakhogy a választói attitűd dönti el azt is, hogy maradhat a hatalomban vagy átadja a helyét egy hithű putyinistának.

Miért nem érzik ezek az ukránpárti nyugati politikusok, hogy van a közvéleménynek egy olyan szegmense, egy kritikus tömeg, amely támogatná őket? A válasz egyszerű: azért, mert te, kedves olvasó, a putyinistákkal vitatkozol eredmény nélkül, és az idődet erre pazarolod – ahelyett, hogy a hozzád hasonlókkal szervezkednél és cselekednél.

A párbeszéd tehát nem arra való, hogy nyilvánvaló háborús bűnösöket és támogatóikat felmentsük, további időt adjunk a gyilkosoknak, vagy hogy segítsük saját táborunk atomizálódását. Ahogy Budanov mondta, a Nyugatnak meg kell alkotnia saját narratíváját, ha sikerrel akarja felvenni a harcot ebben a pszichológiai hadviselésben - és mi miért nem erre szánjuk az értékes időnket?