Magyarország belépett a hibrid háborúba Oroszország oldalán

Tudom, a címben levő állítás súlyos, az egyszeri olvasó azt hihetné, hogy csak a clickbait volt a szerző szándéka, de közel sincs erről szó. A helyzet az, akár tetszik nekünk, akár nem, hogy Magyarország, pontosabban annak kormánya belépett az Európa ellen irányuló hibrid háborúba Oroszország oldalán.

Fura egy belépés ez, mert nem előzte meg sem nyilvános közlemény, sem hadüzenet, de azért az mindenki számára nyilvánvaló lehetett, hogy Orbán Viktor finoman szólva sem viseltetik ellenségesen Vlagyimir Putyin háborús bűnössel szemben, ilyenformán az, hogy aktív intézkedésekkel támogatja Oroszország háborús és geopolitikai eredményeit, nem kéne meglepetésként érjen bárkit is. Vétó vétó hátán, Ukrajna támogatásának minden téren történő blokkolása a magyar külpolitika nemcsak állandó, hanem elsőrendű feladatává vált, és amióta Zelenszkij arcképével plakátolták tele az országot abból a célból, hogy félelmet keltsenek a magyar választópolgárokban és gyűlöletet az ukránok iránt, már aligha lehetett kétsége bárkinek is afelől, hogy a dolgok nem fognak itt megállni.

Ahogy azt egy korábbi cikkemben már említettem: amikor azt hisszük, hogy az erkölcsi és morális gödör aljára értünk, akkor Orbán rámutat a gödör aljára és azt mondja csicskáinak: ássatok tovább! És ők ásnak…

A teljes magyar kormánymédia az ukránok elleni hergelést tűzte ki feladatául, jellemző, hogy az Európai Unió soron következő költségvetésével kapcsolatos információk bemutatása is csak arra szorítkozott, hogy abból az összegből túl sokat kapna Ukrajna, miközben szinte mínuszos hírként jelenik meg – ha megjelenik egyáltalán! –, hogy a korábbinál nagyobb összeget kapna Magyarország is.

Azonban ez még mindig csak a megszokott Orbán-módi lenne, az önmagát szuverenistának hazudó, valójában hazánkat orosz gyarmattá süllyesztő kormány és annak lakájmédiája már évek óta ezt a mintázatot mutatja, így aztán hozzászoktunk, mint edényben a béka a fokozatosan melegedő vízhez. Most azonban tényleg történt valami olyasmi, ami még az eddigieken is túlmutat, és Magyarországot olyan pályára állítja, ahonnan generációk múlva sem biztos, hogy ki tudunk majd vergődni.

A második világháború után ismét a rossz oldalra álltunk!

A magyar közvélemény és népi emlékezet úgy gondolja, hogy második világháborús szereplésünkben pusztán annyi volt a probléma, hogy a náci Németország elveszítette a háborút, és mi a vesztes oldalon találtuk magunkat. A narratíva azonban hibádzik, mert nem pusztán a vesztes, hanem a gonosz oldalára álltunk. Azért fontos mindezt ma újra feleleveníteni, mert a kormányzati narratívák oldalágán, a kommentsereg által teremtett intellektuális mélyben már zajlik annak a gondolatnak az elültetése, hogy Oroszország megnyeri a háborút, mi pedig végre a nyertes, a győztes oldalon állunk majd.

Hogy Orbánékat ez a gondolat vagy csak simán hatalmuk megőrzése, esetleg valami más vezette oda, hogy belépjenek az Európa ellen vívott hibrid háborúba az oroszok oldalán, azt ma még nem tudjuk, és vélhetően nem szűkíthető le mindez egyetlenegy okra. Azonban minket nem is ez kell érdekeljen, hanem az, hogy mi lesz ennek a következménye számunkra és hogyan tudjuk meg megállítani, tompítani, visszafordítani?

Ahogy az UGAR Infó múlt héten publikált cikkében megírta, minden jel arra mutat, hogy a Kreml olyan tervet szőtt ki Ukrajna meggyengítésére, amelyhez jól jön a magyarok segítsége – amit meg is kap.

Már Sebestyén József szomorú tragédiája kapcsán is érezhette a figyelmes olvasó, hogy valami nem stimmel – a kormányzat, élén magával a miniszterelnökkel, úgy harapott rá a témára, mint az éhező a falat kenyérre: a teljes médiaapparátus és a teljes politikai elit extrémen túlzó szavakkal írta le azt a jelenséget, amiről gyakorlatilag semmilyen biztos tudással nem rendelkezett, az ukránellenes hergelés pedig olyan szintre emelkedett – ismétlem: a kormányzati szereplők részéről is! –, amit az 1944-es deportálások óta nem látott ez az ország. Orbán, az ukrán hatóságok hivatalos vizsgálatát meg sem várva, sőt, annak tényét elhallgatva máris aktív intézkedéseket foganatosított: ukrán katonai vezetőket tiltottak ki Magyarország területéről, hasonló kérelmet nyújtottak be az Európai Unióhoz, Ukrajna elleni szankciók bevezetését követelték stb.

Alig telt el pár nap, és mintha csak megrendelésre érkezne, jött az újabb botrány: egy kárpátaljai faluban felgyújtották a görögkatolikus templom ajtaját, a templom falára pedig magyarellenes üzeneteket festettek fel, ukrán nyelven, sok szakértő szerint hibás helyesírással. Az UGAR Infó ismét jelezte, hogy Orbán célja egy magyarellenes etnikai pogrom kirobbantása a magyar kisebbségnek otthont adó Kárpátalja területén, amivel nemcsak magát Ukrajnát lehetne destabilizálni, hanem a nyugati szövetségesek elkötelezettségének aláásására is kiváló eszköz lehet.

A templom felgyújtása aztán még a Sebestyén József tragédiájánál is gyorsabban vonult végig a magyar médián és a magyar kormányzati nyilatkozatokon. Rácz András mai Facebook-posztjában pedig közvetett bizonyítékot mutatott be arra nézve, hogy Orbán Viktor valószínűleg előre tudott arról, hogy valami „magyarellenes” cselekmény készül Kárpátalján, mi több, a falfeliratokat bemutató fotó előbb jutott el Viktorhoz, mint a magyar sajtóhoz. A történethez hozzátartozik, hogy a gyújtogatási kísérlet éjjel történt, a tüzet a közeli ukrán határőrök állították meg, a tűzoltók rekordidő alatt értek a helyszínre, de sok dolguk már nem akadt, reggelre pedig le is meszelték a magyarellenes feliratot a templom falán, így arról újabb fotó már nem is készülhetett.

Összegezve: minden jel és minden közvetett bizonyíték arra mutat, hogy Orbán Viktor előre tudott a készülő akcióról, ami könnyen jelentheti azt is, hogy a magyar szolgálatok valamely ága részese a kivitelezésnek.

Oroszországnak nem megy túl jól a háború

Bár attól messze vagyunk, hogy Oroszországot úgy lássuk, mint a háború biztos vesztesét, minden látszat ellenére nincsenek túl jó bőrben ők sem: négy év alatt sem tudtak jelentős katonai eredményeket elérni egy náluknál jóval kisebb, erőtlenebb ország ellen, még úgy sem, hogy a nyugati segítség jobbára kevés, késik és nem tartalmaz olyan katonai eszközöket, amelyekkel Ukrajna komolyabb károkat tudna okozni Oroszországnak – ez utóbbi idén kezdett el megváltozni, amikor az ukrán dróngyártás, drónkezelői képesség és hírszerzési szaktudás már önerőből jutott oda, hogy Oroszország mélyén hajtson végre támadásokat katonai létesítmények ellen.

Moszkva a gazdasági helyzet miatt is aggódhat – bár az Izrael–Irán háború idején reménykedhetett abban, hogy az olaj ára az egekbe szökik és ezzel pénzhez juthat az orosz állam, ez végül nem következett be, a gazdaságuk pedig recesszióhoz közelít. Nem véletlenül minősítette át a Kreml a gazdasági és egyéb szociográfiai adatokat titkos adattá, ezzel tiltotta meg a bloggereknek, a sajtónak, hogy kézzelfogható információkat közöljenek, amelyek alapján a Nyugat is könnyen utánaszámolhat annak, hogy mennyi az annyi. S bár számokat nézve nem látszik Oroszország hatalmas méretű gazdasági gyengülése, azt azért tegyük hozzá, hogy az ország hadiiparra lett átállítva, ami alacsony munkanélküliséget, egyes katonai iparágakhoz köthető szektorokban pedig fizetésemelést is jelentett, de egy rakéta legyártása attól még nem fog gazdasági csodát okozni, egész egyszerűen azért, mert a gyártósor után az hamarosan felrobban valahol Ukrajnában – nem ad a gazdasághoz, hanem elvesz tőle.

Ilyen körülmények között Oroszországnak elemi érdekévé vált, hogy megakadályozza Ukrajna további nyugati támogatását. Egy időben úgy tűnt, hogy Trump révén elérték azt, hogy Amerika levonuljon a pályáról, és Trumpot ismerve ma sem biztos, hogy ez nem történik meg, de Európa egységes maradt ebben a kérdésben (mínusz Viktor és mínusz Fico), ami újabb fejfájást okozott a Kremlnek. Ezért van az, hogy felpörgették a hibrid hadviselést Európa ellen, és ennek még csak az elején járunk, Magyarország pedig ebben a hadviselésben nyíltan az orosz érdekek támogatója, és aktívan teszi mindezt: nemzetközi színtéren gátolja az Ukrajnának nyújtott támogatásokat, hazai színtéren pedig arra használja a magyar titkosszolgálatokat, hogy azok Ukrajna destabilizálásán dolgozzanak – akár Ukrajna területén is, amint azt a leleplezett magyar kémek esete mutatja.

Az idővonalat tekintve szinte biztosak lehetünk abban, hogy mindez, amit ma látunk Magyarországon és a magyar–ukrán viszonyban, egy alaposan átgondolt terv szerint zajlik, és ennek a tervnek Magyarország az egyik kivitelezője.

Június végén megjelenik egy olyan videó, amelyben magyar zászló alatt ukrán nyelven beszélő fiatalok ukrán állami intézmények elleni támadásra buzdítanak, de érdekes módon a videóban egy szó sem hangzik el magyarul, és a videó elkerüli a magyar nyilvánosságot.

Alig egy héttel később érkezik a Sebestyén József tragikus halálához köthető eseménysor – ezt utóbbit aligha megrendelésre készítette a magyar kormány, de alaposan kihasználta a helyzetet arra, hogy az eredeti orosz–magyar tervet továbbvigye, majd ismét alig telik el egy hét, máris templomot gyújt fel egy ismeretlen Kárpátalján, az ezzel kapcsolatos magyar kormányzati kommunikáció pedig hozza a kötelezőt, az Ukrajna elleni lázítást.

Mindezek – ismétlem – nem egy véletlen sorozat eredménye, hanem egy tudatos, eltervezett akció eredménye, és ez az akció még nagyon az elején jár. A magyar kormány minden bizonnyal a jövő évi választásokig fenn fogja tartani az ukránellenes uszítást, amelyhez jól jön minden olyan hamis zászlós művelet, amely alátámasztja azt a retorikát, amellyel a magyar választókban táplált félelmet növelni lehet, mi több, az, hogy a kormányzati narratíva immár ukrán ügynököknek nevez több ellenzéki politikai vezetőt, megalapozza a jövő évi választások végeredményének elutasítását, amennyiben az nem lesz kedvező a minden közvélemény-kutatás szerint vesztésre álló Fidesz számára.

Az orosz fél pedig nem baráti szeretetből segít Orbán Viktornak – bár ezt se zárjuk ki teljesen –, hanem azért, mert a magyar kormányzati érdek mellékhatása pont Ukrajna destabilizálását eredményezi, ami viszont a Kreml első számú érdeke.

És ahol a magyar és orosz érdekek találkoznak, ott templomok gyulladnak fel, és etnikai villongások törnek ki. Itt tartunk most és nem úgy néz ki, hogy ők megállnak.

Kérdés: mit teszünk mi, magyarok?