A józan székely nyomában, avagy Krasznahorkai kabátujjából nem ugrik ki a forradalom

Felpezsdült az erdélyi magyar közéletként ismert mocsár: a szellemi lomhaságot felváltotta a dőreség, és egymásnak esik majd a két tábor. Az a két tábor, amelyik mindig is létezett; köztük a kérdés csak annyi volt, hogy melyikük ül a húsos fazék mellett. Voltak ŐK az első húsz-harminc évben, most jövünk MI húsz évig, mert a határon túli magyarok szavazataival bebetonozzuk magunkat — mondta már Mikola több mint húsz éve, és nem is gondolta akkor, hogy szavai milyen jól öregednek.

Az állampolgársággal együtt jött a szavazati jog, ami alapjog — hogy is mondjam — enélkül az állam még elképzelhető, a polgárság nem; legalábbis a jog absztrakt világában. Mifelénk a szavazati joggal bíró emberek úgy váltak és válnak orbánná az államban — az állam szigorúan NEM mi vagyunk —, hogy megölik a bennük bujkáló polgárt. Ez a nagy magyar tragédia egy Krasznahorkai-életmű összefoglalója is lehetne, vagy épp a Bibó-féle nyomorúságé; mindkettőt egy lapon említeni merészség, bár ezért vélhetően Bibó meglehetősen mérges lenne.

Úgyhogy visszatérünk a szavazati joghoz, ami úgy áll, hogy épphogy levegőt tud venni: az erdélyi magyarok egyetlenegy szavazattal rendelkeznek, ezt a magyarországi választásokon csakis pártlistára adhatják le, míg a magyarországi, lakcímmel rendelkező honfitársaiknak kettő jutott, ők egyénire is szavazhatnak. Csakhogy — milyen furcsa az élet Orbániában — a magyarországi lakcímmel rendelkező magyar állampolgár, ha külföldön él, akkor kemény túrákon és tortúrákon kell átessen, mire a kedvenc borítékját egy urnába csúsztathatja. Ki van ez találva, brüsszeli kenyeret— és a komplett kormányzati narratívát le lehetne írni személy- és városnevekkel, kötőszóként ukránt bedobni, oszt’ csókolom.

A történetünk onnan indul, hogy a erdélyi liberális réteg élharcosa, Gáspárik Attila részt vett a müncheni magyarok által alapított Tisza-sziget egyik rendezvényén, ahol olyanokat mondott, ami nem illik bele a „mimagyarkodó” orbáni kánonba. Gáspárik Attila egyébként évtizedek óta olyasmit mond, ami nem illik ebbe a kánonba, így aztán ő önmagát adta — amire a fideszes médiagépezet kegyetlenül lecsapott.

Kegyetlenül — ez a kulcsszó.

Lecsapott — szintén kulcsszó.

Előbb a közösségi médiában ütötték félholtra Kátai István erdélyi „Tisza-arcot”, majd jöttek a nehézbombázók, mint a Mandiner, Origó, Megafon és társai, akik Gáspárikot célozták meg: a kontextusból kiragadott, és mindenféle tisztes polémia megelőzésére alkalmas, orosz típusú tartalomgyártással ébresztették fel az alvó oroszlánt a jobb sorsra érdemes erdélyiekben. A művelethez csatlakozott „Tekenyős” Zsótika is, akit onnan ismerhetünk, hogy tekenyővel masíroz ellenzéki politikusok erdélyi látogatásainak helyszíneire; másrészt nagy „székely nyelvújító” ő — mert hiába tudja a teljes székelység, plusz még néhány millió magyar a mondást „tekenyőt a beleidnek hoztál-e”, Zsótika szerint a tekenyő inkább lábmosásra felkínált eszköz, szó nincs itt, kérem, gyilkosságra való felbujtásról vagy ölési szándékról. Azért engedjük meg magunknak a feltételezést, hogy Tekenyős Zsótika nyelvújító kazinczyferencizmusát nem éppen a benne dúló kreatív düh formálta, hanem inkább a bírósági eljárástól való félelem. Itt illene feltenni a kérdést: akkor mégiscsak köszönet illeti a román államot,a miért közvetett támogatást nyújt a magyar nyelv fejlődéséért?

Jó, hagyjuk, hagyjuk az irónokat és államukat, Iróniát.

Aztán Portik Vilmos, az erdélyi Megafon, bizonyos „Transzilván” nevű csatorna műsorvezetője is bejelentette, hogy most már bizony ideje nem hallgatni; ideje visszavágni, ideje megmondani a tutit ezeknek a „liberálisnykonak”, vagy Isten tudja, mi a pontos terminus technicus. Szavait tett követi: lesz még „haddelhadd” Erdélyben, mindenkit meg akarunk nyugtatni, hogy ez csak a kezdet volt, és ezen a vonaton nincs fék.

Erdélybe pedig ezt a primitív degradáltságot exportálták — nem a gyűlöletet, amit Parászka Boróka posztjaiban vélünk felfedezni; gyűlöletből volt mifelénk is elegendő, ingyen osztották az emberek, nem kellett ahhoz budapesti exportvezéreltség.

Sajnálatos módon a normális magyarok zöme két tűz közé szorult: vannak egyrészt a Gáspárik–Parászka nevekkel fémjelzett tömb harcosai — azok, akiknek most minden szúrja a szemét; korábban viszont semmilyen szemrehányás nem zavarta őket különösebben, mert Gyurcsány rulez. Ők azok, akiknek mindegy mi, csak ne Orbán. És sajnos a Tisza-párt megtalálta magának őket, vagy az is lehet, hogy más nem jelentkezett — franc se tudja, nem is a mi dolgunk.

Az már annál inkább, hogy a 15 éve kormányzati — értsd: adófizetői — pénzből ellenzéket és „nemzetmentő” szerepet játszó erdélyi neoelit olyan kártyákkal kezd most játszani az erdélyi prérin, amelyek nemcsak hogy cinikusak, hanem kurvára veszélyesek.

Nem az az elsődleges baj, hogy hazudnak; nem az az elsődleges baj, hogy hamiskártyások; nem az az elsődleges baj, hogy gyűlöletet szítanak — mindezekből, amit a Transtelex és a liberális réteg felsorol bűneiként, semmi sem számít elsődleges bajnak — és a felsorolók azért sem fogják beismerni tévedéseiket, mert azzal azt is beismernék, hogy az orosz–ukrán háború éveit laza szellemi dőreségben töltötték el. Miközben részben magukénak is érzik a moldávok tényleges hőstettét, vagy korábban Nicușor Dan győzelmét, megelégszenek az erről szóló beszámolókkal; a tanulságok levonását pedig másokra hagyják.

Ami most történik az erdélyi magyar szcénán azért veszélyes, mert ez nem a szokásos kampányidőszakban elővett csihi-puhi. Ez, kérem szépen, Tekenyős Zsótikával, Portik Transzilvánjával nem egyéb, mint az orosz iskola permutációja. Nem Magyarországról exportálja hozzánk Orbán a gyűlöletet, hanem Moszkvából érkezik — Putyin a feladója, és Budapesten csomagolják át nemzeti színekbe.

Azért fontos ezt felismerni, mert ebből pontos következtetéseket vonhatunk le arra, hogy mi várható: az oroszoknak érdeke minden Ukrajnát támogató állam destabilizálása; Románia ezek közé tartozik, az erdélyi magyarság pedig kiváló destabilizáló eszköz. Semmi kétségünk ne legyen afelől, hogy a Kreml exportcsomagjának leírásában ez a mellékhatás világosan szerepel, és a Karmelitában már meg is kóstolták. Maga miniszterelnök már Tihanyban bejelentette, hogy ízlik neki.

A műfaj neve sem ismeretlen: háborúról van szó — olyan háborúról, amit Orbán folytat saját népe ellen az anyaországban, és ez a háború érkezik Erdélybe. Ennek a háborúnak stíluselnevezése is van: kognitív háború. Célja egyértelmű: akkora feszültséget kelteni a társadalomban, annyira túlterhelni az információs csatornákat, hogy az egyén kognitív képességei a nullához közeli szintre redukálódjanak. Fogunk még hallani háborúpárti székelyekről, akik még a tekenyőt is odaadnák Ukrajnának; erdélyi magyarokról, akik Zelenszkij zsoldjában állnak; lesz itt még Brüsszel, Bukarest, románozás, oláhozás, és minden, ami a csövön kifér — az összes eddigi politikai fogalmainkat lejáratják - az autonómiát, vagy épp a nemzeti érzést már nagyrészben sikerült is — és a végén itt maradunk, lábon lőve, vérző szívekkel és megroggyant elmével mi, az erdélyi magyar társadalom.

Vigasztalnám most a búsuló honfitársainkat azzal, hogy lesz, aki ellenáll, de ez sem igaz — a Krasznahorkai kabátujjából elő-elő ugró erdélyi liberális réteg erre képtelen. Pontosabban szólva: képességtelen. Eszközeik még csak-csak megvannak: ismert és jól bejáratott online lapjuk, egyetemi hálózat, kapcsolati tőke, még egy-egy szervezet is létrejöhet; de azok az erények, amelyek e háborúhoz szükségesek, teljesen hiányoznak elitünkből — aki ebben kételkedik, nézze vissza a koronavírus-járvány idején elkövetett véleményeiket.

Kéne ide száz Bibó. Vagy legalább féltucat. Akik akkor is ott ülnének képviselői, államtitkári íróasztaluknál, ha az orosz hadsereg már körbevette volna a magyar Parlamentet.

Lássuk, akad-e még józan székely — vagy már mindenki becserélte tekenyőjét a magyaruszki propagandára, és szentül hiszik, hogy Moszkvából jön az igazi nemzeti érzés.