Ungváry Kriszitán: Mítosz, hogy Orbán Viktor küldte haza az oroszokat

Ungváry Krisztián neves történész a Kontroll podcast vendége volt, ennek kapcsán került szóba Orbán Viktor elkötelezettsége Putyin irányába, illetve az orosz–ukrán háború, valamint sok más aktuális kérdés.

A műsorban elhangzottakhoz annyit kívánunk hozzáfűzni, hogy az ortodox vallásból táplálkozó küldetéstudat, amit Ungváry is említ az adásban, valóban létezik. A híres mondás így szól: „Moszkva lesz a harmadik Róma, és nem lesz negyedik!” Ezt Bizánc eleste után kezdte el propagálni az orosz ortodox egyház – egy több száz éves doktrínáról beszélünk, amelynek torz változata még a Szovjetunió idején is létezett, hol nyíltabban, hol burkoltabban, a másik ortodoxiához kapcsolódó doktrína

az a nukleáris ortodoxia: amikor az orosz egyház az atombombát szenteli meg.

Ma már nyíltan hirdeti az orosz egyház, élén Kirill pátriárkával, hogy Oroszország háborúja szent ügy. Az a Kirill pátriárka, akit Orbán Viktor személyesen vetetett le az EU szankciós listájáról, nem is titkoltan Moszkva kérésére – természetesen a „vallásszabadság” cinikus hivatkozásával. A magyar miniszterelnök így nemcsak egyházi vezetőként, hanem geopolitikai ügynökként is felmentette azt az embert, aki szerint a Kreml agressziója isteni küldetés.

Ez azonban nem csak szimbolikus gesztus volt. Kirill nem egyszerűen áldást adott a háborúra – ő a „nukleáris ortodoxia” egyik fő szószólója is. Ez a sajátos, Európában alig ismert doktrína az orosz pravoszláv egyház és a nukleáris fegyverkezés szentségi összefonódását jelenti. A lényege: egyházi vezetők keresztény elvekre, nemzeti túlélésre és isteni igazságtételre hivatkozva vallják, hogy a nukleáris fegyver bevetése morálisan is indokolható. Sőt, szükséges!

Kirill pátriárka már meg is szentelt nukleáris robbanófejeket – akárcsak sok más orosz pap, akik a katonai raktáraknál vagy rakétabázisokon hintik szét a szenteltvizet, keresztet vetnek az atomrakétákra, és az ortodox hagyomány szerint könyörögnek „győzelemért”. Ez a teológiai-politikai egyveleg nemcsak beteg, de veszélyes is, ugyanis a vallási érvelés mögött ott húzódik a civilizációs önfeladás fatalizmusa: ha Oroszország nem győz, ha Oroszország nem uralhatja, alakíthatja, zsarolhatja a világot, akkor ne legyen világ sem. Ez az a doktrína, amit manapság így fogalmaznak meg Moszkvában: „Mit ér a világ Oroszország nélkül?”

Ez a kérdés valójában zsarolás. A válaszuk pedig: semmit. Ha Oroszország nem tudja érvényesíteni az érdekeit – márpedig ezek az „érdekek” rendre más népek leigázásában, más államok lerablásában, önállóságuk szétzúzásában merülnek ki – akkor jobb, ha minden pusztul. A világgal együtt. Ahogy azt nemrég a Ria Novosztny napilap közölte: „nincs más megoldás, Ukrajnában mindenkinek meg kell halnia!”

Ez a gondolatmenet nem egyszerű retorikai túlzás. Ez egy tömegek számára hirdetett világkép, amelyben a hit és a háború, az atom és a áhítat, az ortodox kereszt és az orosz rakétatechnológia kéz a kézben járnak. Ez a nukleáris ortodoxia. Ez az új pogányság. És amikor Orbán Viktor egy ilyen eszmét hirdető egyházfőt vesz le a szankciós listáról, nem „keresztény szabadságot” véd, hanem Moszkva atompárti, világvégés vízióját legitimálja.

A másik fontos téma a nyelvi jogokkal kapcsolatos. Ungváry is megemlíti az adásban, hogy a Szovjetunió ideje alatt ukránul csak az egyetem ukrán irodalom szakán lehetett tanulni – másutt kizárólag oroszul folyt az oktatás. Az orosz hatalom, szovjet álarcban, szisztematikusan pusztította az ukrán irodalmat és kultúrát. Ez a jelenség azonban nem korlátozódott Ukrajnára!

Az eloroszosítás a moszkvai politika alapeleme volt. Ugyanez történt a Moldovai Köztársaság területén is, ahol évtizedeken keresztül tilos volt a román nyelv használata: a családi körön kívül szinte lehetetlen volt románul beszélni. Ahogy Ukrajnában kialakult a szurzsik (egy orosz nyelvtanra épülő, ukrán szókincset használó kevert nyelv), úgy Moldovában is létrejött egy sajátos keveréknyelv generációk alatt. Ezt nevezik ma egyes, főként Kreml-közeli „szakértők” moldáv nyelvnek, és erre hivatkozva próbálják meg tagadni az etnikai (ukrán vagy román) jelenlétet és identitást is. (Jó példa erre Mariupol: 2014-ben még közel fele-fele arányban vallották magukat orosznak, illetve ukránnak az ott élők, miközben anyanyelvként a lakosság 80 százaléka jelölte meg az oroszt. Hogy ne menjünk messzire: Zelenszkij elnök maga is orosz anyanyelvű családba született!) Ez a folyamat gyakorlatilag végigvonult a szovjet gyarmatbirodalom minden tagállamán – Kazahsztántól Mongólián át Tatárföldig –, akár korábban önálló államokról volt szó, akár kisebb, bekebelezett régiókról.

Az Ungváry Krisztiánnal készült beszélgetést ajánljuk minden kedves olvasóknak, alább megtekinthető: