Magyar Péter, a román példa és Kelet-Európa újrademokratizálása
Mottó: „Románia immár nem perifériaként tér vissza Európába, amely le akarja dolgozni a lemaradást a központi maghoz képest, hanem egyenrangú szereplőként, aki képes hozzájárulni a régió demokratikus újjáépítéséhez.”
Jelen cikk ebben az összefüggésben vizsgálja azt, milyen hatással vannak a romániai választások a régió demokráciájának állapotára, és néhány tanulságot is levon.
Az 1990-es évek elején, amikor Románia még a volt kommunista pártaktivistákból lett politikusok uralma alatt állt, a román társadalom gyakran panaszkodott, hogy nem volt olyan szerencsés sorsa, mint Csehországnak, ahol a volt antikommunista aktivista, Václav Havel lett az elnök.„Bárcsak nekünk is lenne egy Havelünk!” – ez lett a tipikus mondat, amellyel sokan magyarázták Románia fejlődésbeli elmaradását.
Most, hogy 2025. május 26-án hivatalba lépett Nicușor Dan, megválasztásával a régió EU-csatlakozás utáni történelmében először került civil elnök az állam élére – írja Mihaela Herbel, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem nemzetközi kapcsolatok szakos doktora és kutatója egy, a HotNews oldalán megjelent véleménycikkében, amit érdemes az UGAR-on is idéznünk, annál is inkább mert nekünk, magyaroknak és Magyarországnak is van üzenete.
Herbel: Tanúi lehetünk Közép- és Kelet-Európa újrademokratizálódási hullámának
Ha Lengyelországban az EU-párti jelölt nyeri meg az elnökválasztás második fordulóját, új szakasz kezdődhet Kelet-Európa történetében. A pro-európai és demokratikus erőknek ez lenne az elmúlt évtized legkedvezőbb lehetősége arra, hogy visszafordítsák az autokratizálódás 2010-ben, Viktor Orbán győzelme után – a globális gazdasági válság nyomán – elindult tendenciáját. Ebben a kialakulóban lévő regionális demokratikus szolidaritási struktúrában Magyarország kulcsszerepet játszhat. Több mint egy évtizednyi autoriter hegemónia után a Tisza párt megerősödése, amely egy éve folyamatosan megelőzi a Fideszt a közvélemény-kutatásokban, azt sugallja, hogy 2026 tavaszán kormány- és akár rendszerváltás is lehetséges Magyarországon. Ez a fejlemény nem csupán Magyarország belpolitikájáról szól, hanem mélyen összefügg Románia és Lengyelország demokratikus folyamataival. Magyar Péter határozottan szembeszegült George Simionnal, és különösen azzal a támogatással, amelyet Simion Orbántól kapott.
Kezdetben Lengyelország nem tekintett minket egyenrangú partnernek
1999-ben Timothy Garton Ash úgy érvelt, hogy a „Közép-Európa” fogalma egy kulturális konstrukció, amelyet a ’90-es években a Visegrádi Csoport országai politikai célokra használtak fel: hogy szimbolikusan igazolják „visszatérésüket Európába”. Ez az identitás – túl egy interbellikus eredetű földrajzi-kulturális toposzon – akkor ürügyként is szolgált arra, hogy Romániát kizárják a csatlakozási tárgyalások első szakaszából, amelyet a visegrádi országok minél gyorsabban akartak lezárni. Ez a szimbolikus eltávolítás Románia számára tartós politikai következményekkel járt, és hozzájárult ahhoz, hogy az országot – Bulgáriával együtt – az euroatlanti integrációban „késlekedő államként” pozicionálták. Ez az asszociáció máig fennmaradt, és megmutatkozik például a Schengen-csatlakozáshoz vezető közös útban is.
Nicușor Dan – az EU-csatlakozás utáni korszak első „civil elnöke”
Több mint három évtizeddel Közép-Európától való politikai leválása után – amelyért részben Románia is felelős – az ország 2025-ben megválasztja elnökének Nicușor Dant, egykori civil aktivistát, aki az EU-csatlakozás utáni korszak első ”polgár-elnöke”. Megválasztásának mélyen szimbolikus jelentősége van - ahogy azt több megfigyelő is megjegyezte, győzelme annak a civil kultúrának az érését jelzi, amely nehezebb körülmények között alakult ki és szilárdult meg, mint Közép-Európa egyéb országaiban.
Sőt, választási sikere annál is figyelemreméltóbb, mivel két hatalmas erő ellenében vívta ki: egyrészt egy olyan posztkommunista politikai rendszer ellen, amely egy hibrid rezsimet hozott létre; másrészt egy populista, Európa-ellenes ellenzék ellen, amelyet orosz befolyás is táplált. Ez az interferencia nemcsak a 2024-ben törölt választások kampányában volt jelen, hanem a 2025-ös kampányban is, amelynek célja Románia külpolitikai irányának újrarendezése volt – beleértve Ukrajna és a Moldovai Köztársaság támogatását.
Egy új demokratizálódási hullám kezdete lehet
Ez a választás egy olyan pillanatban történik, amikor a liberális demokrácia globálisan visszaszorulóban van, több mint 15 éve tartó, fokozatos autokratizálódási folyamat részeként – amely éppen Kelet-Európában indult el az 1990-es évek végén.
A fő állítás az, hogy egy civil társadalomból érkező elnök győzelme nemcsak az autokratikus tendenciákkal szembeni ellenállás formája, hanem akár egy új demokratizálódási hullám kezdete is lehet a régióban. Ennek a tendenciának a megerősítése azonban több kulcsfontosságú választástól függ: a lengyel elnökválasztástól (2025. június), a moldovai parlamenti választásoktól (2025. szeptember), és különösen a magyarországi parlamenti választásoktól, amelyeket 2026 tavaszára terveznek.
A nyugati demokrácia állapota
A globális demokrácia látható visszaszorulásban van. Az első jelek már az 1990-es évek második felében megmutatkoztak, amikor az 1989-es annus mirabilis által kiváltott demokratizálódási hullám csak részben érte el a volt szovjet térséget, sőt, Közép- és Kelet-Európában is nehézségekbe ütközött. A visszaesés azonban csak a 2008-as globális gazdasági válság után vált igazán láthatóvá. Ekkor olyan demokráciák, amelyeket addig szinte szilárdnak tekintettek – például Magyarország –, illiberális irányba fordultak. 2010-ben a Fidesz, Orbán Viktor vezetésével, hatalomra került Magyarországon. Egy évtized leforgása alatt rezsimje alapjaiban alakította át az ország alkotmányos berendezkedését. A korábban stabilnak tekintett demokrácia helyett Magyarországot a nemzetközi szervezetek hibrid rezsimként kezdték osztályozni. A Fidesz szisztematikusan bekebelezte az állami intézményeket, kihasználva azt a törvényi kiskaput, amely kétharmados parlamenti többséggel lehetővé teszi az alkotmánymódosítást – olyan küszöb, amelyről az 1990-es évek alkotmányozói úgy vélték, hogy szabad választásokon egyetlen párt sem képes elérni.
A válság okozta társadalmi elégedetlenség hátterén azonban a Fidesz megszerezte ezt a szuper-többséget, és így végre tudta hajtani az állam „alkotmányos elfoglalását”, gyökeresen átalakítva az ország politikai rendszerét,
A hatalom megszerzése nem „sokkterápiával”, hanem „lépésről lépésre” történt, az átalakulás, amely „maffiaállamba” való átmenetként írható le, nem brutális eszközökkel ment végbe, hanem egy fokozatos, lépésenkénti stratégia révén — amit a szakirodalomban „a végrehajtó hatalom kisajátításának” (angolul: executive aggrandizement) neveznek: a végrehajtói jogosítványok fokozatos kiterjesztéséről van szó, amely végül az egész államapparátus bekebelezéséhez vezet. Ennek jelentős példája a kulcsfontosságú intézmények — mint a külügyminisztérium vagy a hadsereg — elfoglalása, melyeket korábban olyan szakemberek népesítettek be, akik az európai normák szellemében szocializálódtak, és akadályt jelenthettek volna a kormány autoriter törekvései számára. 2015-től kezdődően ezekből az intézményekből módszeresen eltávolítják a nyugatbarát kádereket, helyükre a Fideszhez hű embereket ültetve.
A demokrácia nem garantált
Egy ideig a magyar eset egyedinek tűnt az euroatlanti térségben, és az összehasonlítási alapokat inkább Latin-Amerikában vagy más, törékeny demokráciájú régiókban keresték. A magyarországi autokratizálódás sikerének legfőbb magyarázata sokáig az volt, hogy a magyar demokrácia még nem konszolidálódott teljesen. A bevett bölcsesség szerint egy konszolidált demokrácia ellen tudott volna állni az ilyen típusú eltéréseknek intézményei erejével. A közelmúltbeli fejlemények, különösen az Egyesült Államokban Donald Trump második elnöki ciklusa alatti esemányek, azonban azt mutatják, hogy az autokratizálódással szembeni ellenállás még a világ legrégebbi és legkonszolidáltabb liberális demokráciájában sem garantált. Bár az Egyesült Államok föderális rendszere elsőre előnyt jelenthet a hatalom központosításával szemben, valójában súlyos kihívásokkal néz szembe. Például New York állam kormányzójának ellenállása a szövetségi kormány ellentmondásos döntéseivel szemben azt mutatja, hogy az alsóbb nemzeti szint is képes lehet korlátozni a szövetségi hatalmat. Az azonban még kérdéses, hogy az alapító atyák által létrehozott rendszer elég erős lesz-e ahhoz, hogy megakadályozzon egy rendszerszintű autokratizálódást. Ezek a fejlemények kétségbe vonják a „konszolidált demokrácia” fogalmát is — egy olyan elképzelést, amelyet eddig a demokratikus reziliencia garanciájaként kezeltek.
Hogyan jutottunk idáig – az autokratizálódás hulláma
Számos tényező vezetett a globális demokrácia jelenlegi zsákutcájához, és arra kényszeríti a politikatudományt, hogy újragondolja olyan alapfogalmait, mint a „konszolidált demokrácia”. Az autokratizálódás jelenlegi folyamata megkérdőjelezi azt az alapfeltevést, miszerint ha egy demokrácia elér egy bizonyos szintű konszolidációt, fejlődési iránya már visszafordíthatatlanná válik — azon az elképzelésen alapulva, hogy a demokratikus játékszabályok olyan mélyen beágyazódtak, hogy azokat már senki nem kérdőjelezi meg komolyan. Ezt az elméleti keretet három fő jelenség rendítette meg:
A 2008-as gazdasági válság
A populizmus globális felemelkedése
Egy, a globális liberális rendet megkérdőjelező „antiliberális internacionálé” megjelenése
A 2008-as gazdasági válságnak nemcsak közvetlen gazdasági hatásai voltak, hanem mélyreható politikai következményei is. A számos országban bevezetett megszorító intézkedések hatalmas társadalmi elégedetlenséget szültek, megnyitva az utat új politikai szereplők — különösen a populista pártok — előtt, amelyek kevesebb mint egy évtized alatt globális jelenséggé váltak, amit a COVID-19-járvány csak tovább gyorsított.
Gazdasági szempontból ez a válság egy fejlődési stagnálás csúcspontja volt, és olyan nemzedékeket hozott létre — főként a milleniálokat —, akik gyakran kevesebbet keresnek, vagy kisebb gazdasági biztonságban élnek, mint szüleik. Ezen túlmenően a válság kiélezte a szakadékot a gazdasági és politikai liberalizmus között. Míg az állami szabályozás leépítése és a piacokba vetett túlzott bizalom rendszerszintű gazdasági összeomlásokhoz vezetett, a politikai liberalizmus egyre inkább az egyéni jogok védelmére koncentrált identitáspolitikai témákon keresztül — ez pedig jelentős választói rétegek elidegenedéséhez vezetett.
A közösségi média, mint az érzelmi üzenet hordozója
Társadalmi szempontból a válság két párhuzamos folyamatot indított el. Egyfelől létrehozott egy „prekariátust” — egy bizonytalan helyzetű munkásosztályt, amely például Romániában is jól látható, és amely egyre erősebben követeli az állam aktívabb szerepvállalását a gazdaságban, és mind fogékonyabbá válik a nacionalista üzenetek iránt — ez utóbbi tulajdonképpen az állami védelem iránti igény egyik formája. Másfelől ez a választói réteg rendkívül nyitottnak bizonyult a populista retorikára, amely sokkal érzelmesebb és látványosabb stílusban jelenik meg, mint a hagyományos politikai elit üzenetei.
A közösségi hálózatok robbanásszerű elterjedésével a populista retorika gyorsan eljutott a szélesebb közönséghez, különösen a járvány idején. A politikai probléma akkor vált még súlyosabbá, amikor ennek a válság sújtotta rétegnek a gazdasági követelései találkoztak a jobboldali populizmus nacionalista retorikájával. Már csak egy ideológiai kapocs hiányzott, amely összeköthette ezeket a követeléseket: a szuverenizmus.
Ez a fogalom olyan koncepcionális aggregátorként működött, amely nemcsak szimpátiát, hanem destabilizáló potenciállal bíró társadalmi mozgalmakat is képes volt létrehozni. Eredetileg a Kreml népszerűsítette a „szuverén demokrácia” és később a „szuverenizmus” fogalmait, a globalizációval és a liberalizmussal szembeni alternatívaként — majd ezt a diskurzust gyorsan átvették az európai és azon túli populista pártok. Továbbá még akkor is, ha az utcai tiltakozások tömegesek, elengedhetetlen egy szervezett és választások megnyerésére képes politikai ellenzék jelenléte. Ez azonban nehezen teljesíthető olyan államokban, ahol a politikai színteret teljes mértékben a hatalmon lévő párt uralja, és az ellenzéket marginalizálják – ahogy az a hibrid rezsimek esetében történik.
Maia Sandu esete
Az első világos jel, hogy az ellenzék – legyen az politikai vagy civil társadalmi eredetű – még hibrid rezsimekben is képes jelentős választási győzelmeket aratni, Moldovából érkezett 2020-ban, amikor Maia Sandu megnyerte az elnökválasztást az oroszbarát oligarchiával szemben. A moldovai eset azonban sajátos, és nem feltétlenül általánosítható recept.
Egy második értékes lecke Lengyelországból érkezett 2023-ban, amikor a Polgári Koalíció legyőzte a Jog és Igazságosság pártját, és Donald Tusk vezetésével megalakította a proeurópai kormányt, tíz év konzervatív uralom után, amely aláásta a lengyel demokráciát. Ennek ellenére itt is korlátozott a példa átültethetősége: Lengyelország EU-tagállam, amely szilárd civil ellenállási hagyománnyal rendelkezik a Szolidaritás korszakából, és ahol a PiS kormányzása alatt is erős ellenzék volt jelen.
A román lecke: a civil társadalom számít
A legrelevánsabb eset egy lehetséges, választáson keresztüli autoritervereségi stratégia szempontjából azonban Románia esete, ahol 2025 májusában – miután az orosz beavatkozás miatt érvénytelenítették az elnökválasztás első fordulóját – egy civil társadalomból érkezett elnököt választottak meg: egy „polgár-elnököt”. Ha van egy fő tanulság, amit Románia azok számára kínál, akik az autoritarizmus ellenszerét keresik, az a következő: a civil társadalom számít. Ha a pártok meggyengültek vagy foglyul ejtették őket, és az intézményes ellenzék gyenge, akkor a civil társadalom válhat a demokráciáért folytatott küzdelem döntő szereplőjévé, mert képes olyan mértékben mozgósítani, hogy választást nyerjen.
Kettős győzelem
Az, hogy Románia elnökévé egy civil társadalmi szereplőt, Nicușor Dant – egykori civil aktivistát és később Bukarest főpolgármesterét – választották, több szempontból is figyelemre méltó. Mielőtt politikai pályára lépett volna, Nicușor Dan alapvető szerepet játszott nemcsak az urbanisztikai civil szervezetekben, hanem azokban a demokratizáló társadalmi mozgalmakban is, amelyek a 2000-es évek második felétől formálták Romániát. Megválasztása mérföldkő: Románia az első kelet-európai EU-tagállam, amely „polgár-elnököt” választott, reményteli üzenetet küldve a régiónak és azon túl is. Ez a szimbolikus gesztus egy csapásra megnövelte Románia nemzetközi „soft power”-ét. Ahogy az elnök maga is hangsúlyozta az eredmények megerősítése utáni beszédében, ez a győzelem mindenekelőtt a proeurópai civil társadalom győzelme. Még lenyűgözőbb, hogy ez a civil társadalom nem csupán egy, hanem két erőteljes ellenféllel nézett szembe:
Egyrészt Románia már 2021 óta hibrid rezsimként működik (Economist Intelligence Unit 2025), amelyben a két nagy párt – a PSD és a PNL – kisajátította a politikai teret és az állami intézményeket, marginalizálva a proeurópai ellenzéket (az USR és a REPER liberálisait).
Másrészt egy nacionalista társadalmi mozgalom aktív szuverenista ellenzékké alakult át, olyan szereplők vezetésével, mint Călin Georgescu és George Simion, akik nyílt támogatást kaptak nemcsak a PSD-től vagy a PNL-től, hanem a Kremltől és az amerikai MAGA-mozgalomtól is.
Külön figyelmet érdemel, hogy a proeurópai civil társadalom az elmúlt években nem szervezett nagy utcai megmozdulásokat – az utolsó ilyen a 2018. augusztus 10-i tüntetés volt a Dragnea-rezsim idején. Románia sajátossága inkább abban rejlik, hogy civil társadalma közel egy évtizeden át tartó politikai intézményesülésen ment keresztül, amely a Colectiv-tragédiát követően kezdődött.
A technokrata kormány (Dacian Cioloș vezetésével 2015–2016-ban) jelentette az első közvetlen kapcsolatot a civil társadalom és az államigazgatás között. 2016-ban az „Uniunea Salvați Bucureștiul” nevű civil szervezet Nicușor Dan vezetésével párttá alakult, bejutott a helyi tanácsokba és a parlamentbe is. Azóta a civil társadalom tovább intézményesült politikailag: aktív részvétellel az USR-ben, a REPER-ben, és képviselői megjelentek az olyan hagyományos pártokban is, mint a PNL és a PSD.
Az EU segítsége
Ez a fejlődés Románia EU-csatlakozásának köszönhetően vált lehetővé. A kommunizmus idején Ceaușescu rezsimje elfojtott minden civil szerveződési próbálkozást, így – ellentétben a lengyel Szolidaritással – Románia nem rendelkezett olyan hagyománnyal, amely hatással lehetett volna a posztkommunista fejlődésére. A ’90-es években a civil társadalom nehezen indult, az Iliescu-rezsim brutálisan elfojtotta az Egyetem téri demokratikus mozgalmakat. Az EU-csatlakozás után azonban lehetőség nyílt a civil társadalom fejlődésére: konzultációs mechanizmusokon és uniós forrásokon keresztül. Ez a folyamat azonban nem automatikusan vezetett hiteles civil társadalom kialakulásához. A formális konzultációs kötelezettségnek eleget téve, az állam gyakran hozott létre párhuzamos „civil társadalmat”, amely többnyire az intézményekhez közel álló személyekből állt. Ami azonban valóban értékes hozzájárulás volt az EU részéről: a stratégiai eszköztár biztosítása – az internacionalizálás. Ez lehetővé tette az európai szintű lobbizást, valamint a nyugat-európai civil kampányok tapasztalatainak átvételét.
A tiltakozás intézményesítése
Románia tehát egyértelmű leckét kínál azoknak a demokráciapárti szereplőknek, akik autokratikus tendenciákkal küzdenek: az utcai mozgósítás önmagában nem elegendő. Létfontosságú az intézményesülés – mind a politikai térben kívül, mind azon belül.
Akár meglévő pártokba való belépéssel, akár új pártok alapításával, a civil társadalomnak politikai szereplővé kell válnia, amely képes önszerveződésre és a demokratizálás befolyásolására – a fogalom eredeti, a lengyel Szolidaritás által az 1980-as években bevezetett értelmében.
Összegzés
Nicușor Dan elnökké választása történelmi jelentőségű pillanat Románia számára: először fordul elő, hogy a civil társadalom által az elmúlt két évtizedben felhalmozott politikai tőke intézményi tőkévé válik az állam legmagasabb szintjén. Ez a fejlemény nemcsak belpolitikai jelentőségű, hanem erőteljes jelzést küld Közép- és Kelet-Európa számára is, ahol az utóbbi években a civil tér folyamatosan szűkült az illiberális vagy hibrid rezsimek nyomása alatt. A román példa azt mutatja: a civil társadalom képes az utcáról az intézményekbe lépni, a tiltakozásból kormányzásba fejlődni, és a demokratikus átalakulás nemcsak válságreakcióként megy végbe, hanem főként hosszú távú intézményi elköteleződés révén. Románia azt is bizonyítja, hogy az autokratikus hullámnak való ellenállás önmagában nem elég: életképes, a civil mozgósításban gyökerező, de kormányzásra is képes alternatívák építésére van szükség.
Mi következik – egy keleti újra-demokratizálási hullám?
A román precedens 2025. június 1-jén megerősítést nyerhet, ha Lengyelországban a proeurópai jelölt, Rafał Trzaskowski – Varsó polgármestere és az aktív városi társadalom képviselője – megnyeri az elnökválasztás második fordulóját. Egy ilyen kettős győzelem Romániában és Lengyelországban új szakaszt nyithat Kelet-Európa fejlődésében, amelyben a proeurópai és prodemokratikus erők a 2010-es Orbán-győzelem óta a legkedvezőbb lehetőséget kapnák az autoriter hullám megfordítására. Ami igazán figyelemre méltó ebben a „redemokratizálási” hullámban, az az, hogy már nem csupán a társadalmak közötti „fertőzésen” keresztül működik, hanem egy újfajta szolidaritásként: transznacionális támogatási folyamatként olyan politikai vezetők között, akik liberális világnézettel és orientációval rendelkeznek.
Ezt láthattuk a 2024-es és 2025-ös román és moldovai elnökválasztásokon, Donald Tusk támogatásában, amelyet a magyar ellenzéki vezető, Márki-Zay Péter számára nyújtott 2022-ben, amikor lengyel liberális vezetők is csatlakoztak budapesti kampányeseményeihez. Legutóbb ez a szolidaritás abban is megmutatkozott, hogy Tusk – aki talán a legmélyebb történelmi érzékkel bíró kelet-európai vezető – nyíltan támogatta Nicușor Dan elnököt a romániai választások előtt. Ugyanez a szellem érződött Dan közelmúltbeli lengyelországi látogatásán is, amikor Trzaskowski mellett kampányolt az elnökválasztás döntő fordulója előtt egy héttel.
Magyar Péter Romániában
Ebben a kibontakozó regionális demokratikus szolidaritásban Magyarország kulcsszerepet játszik. Több mint egy évtizednyi Orbán Viktor vezette autoriter hegemónia után a Tisza párt folyamatos előnyét jelző közvélemény-kutatások arra utalnak, hogy 2026 tavaszán akár kormányváltás, sőt rendszerbeli fordulat is lehetséges. Magyar Péter megjelenése – aki a kormányzati apparátus disszidenseként modern, bár részben nacionalista hangvételű beszédet képvisel, hiteles civil beágyazottsággal és világos európai vízióval – kulcsfontosságú elemét képezi az új redemokratizálási hullámnak. Ez a folyamat nemcsak a magyar belpolitikáról szól, hanem szorosan kapcsolódik a romániai és lengyelországi demokratikus eseményekhez is. Magyar határozottan elutasította George Simiont és különösen azt a támogatást, amelyet Simion Orbántól kapott. Sőt, 2025. május 14–24. között gyalog tette meg az utat Budapesttől Nagyváradig, hogy találkozzon azzal az erdélyi magyar közösséggel – amely kulcsfontosságú volt Nicușor Dan romániai választási győzelmében. 2025. május 24-i nagyváradi beszédében üzenetet küldött a romániai magyar közösségnek, és együttműködési felhívást intézett az új bukaresti politikai vezetéshez. Így a legfontosabb lépés a regionális redemokratizálás felé az lehet, ha a bukaresti és varsói liberális vezetők aktívan támogatják Péter Magyar és a Tisza párt alternatíváját.
Románia, egyenrangú szereplő
Ahogy Timothy Garton Ash megjegyezte, a „Közép-Európa” eszméje a posztkommunista időszakban egy olyan politikai konstrukció volt, amely Kelet-Európán belül különbséget tett „mi” (pl. Lengyelország, Csehország, Magyarország) és „ők” (pl. Románia, Bulgária) között. Ma azonban, egy civil társadalomból származó elnök megválasztásával ez a kizáró logika szimbolikusan megfordul: Románia nem a centrumot utolérni próbáló perifériaként tér vissza Európába, hanem egyenrangú szereplőként, amely képes hozzájárulni a régió demokratikus újjáépítéséhez. Ebben az új kontextusban a román, lengyel és – potenciálisan – magyar liberális vezetők közötti transznacionális szolidaritás nem csupán politikai szövetség kifejezése, hanem Kelet-Európa demokráciájának aktív kohéziós ereje. Románia egy polgár-elnökkel már nem periférikus eset, hanem központi szereplő és katalizátor lehet a Közép- és Kelet-Európában kibontakozó újra-demokratizálási hullámban.