Adalékok az orosz pszichológiai hadviselés céljai és módszerei megértéshez

Bár az Oroszország által a Nyugat ellen indított hibrid háború nem ma kezdődött, és nem is az Ukrajna elleni teljes körű katonai invázióval, hanem jóval korábban, a demokratikus társadalmak mintha még mindig Csipkerózsika-álmukban szundikálnának, és ha érintik is a témát, érzékelik is a veszélyt, akkor azt jobbára csak felszínesen teszik. Így aztán legjobb esetben is legfeljebb a primér okok és okozatok közötti összefüggések felismeréséig jutnak el.

A Magyarországon napokban zajló események – ahol a tagadhatatlanul és nyilvánvalóan orosz mintára készült új törvénnyel kívánják örök némaságra ítélni a sajtó még megmaradt szabadabbik részét – kiegészülve a romániai választások egyes tanulságaival, arra késztettek, hogy pár pontban foglaljam össze azokat a módszereket és célokat, amelyek az orosz pszichológiai hadviselést meghatározzák.

Elöljáróban: már az „orosz propaganda” kifejezést sem tartom túl szerencsésnek, ez ugyanis a nyugati polgár fejében valamiféle reklámhadjárattal, oroszpárti marketinggel kapcsolódik össze – ami viszont nemcsak hogy nem írja le teljesen a valóságot, hanem el is tereli a figyelmet róla.

A valós problémák azonosítása és kihasználása

Amikor az orosz propaganda európai vagy amerikai problémákat nevez meg, akkor azok jelentős része igaz: valóban olyan problémákat említenek, amelyek az emberek zömét érzékenyen érintik – nem véletlenül és nem tippelgetve teszik ezt. Az orosz hadseregnek és titkosszolgálatnak külön hadosztálya működik ebből a célból, itt pedig a célzott térséget jól ismerő történészeket, szociológusokat alkalmaznak az üzenet minél tökéletesebb megfogalmazásához, majd pszichológusokat, akik segítenek az üzenet finomításában, végül a célcsoport kiválasztásában. A cél sosem a probléma megoldása, hanem egy nagyon egyszerű – és sajnos megváltozhatatlan – emberi jellemzőn alapul: az egyszerű ember hajlamos azt hinni, hogy aki valósan nevezi meg a problémáját, az ténylegesen is valós megoldásokat kínál.

Ebből fakadóan dőlnek be sokan az orosz propagandának, amely a valós problémák felvetése után tartózkodni fog azok racionális megoldásától, sőt – miután kellő követőt szerzett üzeneteivel a közösségi média platformjain – a racionális megoldást kínáló személyek elleni karaktergyilkosságok elindításától sem riad vissza. A cél ugyanis nem a probléma megoldása, hanem annak elviselhetetlenségének felnagyítása, a nyugati követőkben felhalmozott frusztráció növelése, a bizalom aláásása stb.

Jó példa erre a romániai választási kampány, ahol az AUR, George Simion vagy még korábban Călin Georgescu jól látta és láttatta az egzisztenciális rétegekre szakadt Romániát. Jól érzékelték, hogy a mélyen vallásos román nép számára az egyház és a kereszténység elleni veszély termékeny talajra hullhat, aztán olyan megoldásokat kínáltak, amelyek a józan ész határait messze túllépték – maradjunk csak az UGAR-on is már sokszor emlegetett kedvencünknél: a gazdasági problémákra azt a megoldást kínálta Georgescu, hogy az ország álljon át a lótenyésztésre. Simion a rendszerrel szembeni elégedetlenséget azzal lovagolta meg, hogy a közalkalmazottak felének elbocsátását ígérte meg – nem törődve azzal, hogy ez tanárok, orvosok, rendőrök, tűzoltók, mentősök elbocsátásával járna.

Bár most csak minimálisan térek ki az üzeneteik elemzésére, azért nem nehéz észrevenni mindebben az orosz tipológiát: a káosz kreálásának szándékát. A módszer nem korlátozódik csak propaganda jellegű üzenetekre, hanem konkrét akciókra is: Franciaországban oroszok által felbérelt putyinisták rajzoltak horogkereszteket a helyi zsinagógákra a palesztinpárti tüntetések idején, ezzel növelve az amúgy sem alacsony társadalmi szembenállást. Németországban a helyi putyinistákból verbuválnak kémeket – akad, akit a fegyveres erők soraiból, akad, akit az egyszerű emberek sorából, hogy információkat szolgáltassanak az orosz szolgálatoknak, vagy épp saját környezetükben kövessenek el kisebb-nagyobb bűncselekményeket, például egy felrobbantásra kiszemelt fegyvergyár kifigyelését.

Mivel jelen írás csak pontszerűen kívánja felvázolni a módszereket és célokat, így nem mutatok most esettanulmányokat, de maradjatok az UGAR közelében – érkezni fognak ezek is.

A valós problémák megnevezése és kihasználása tehát a fenti módszert követi, célja pedig a káosz növelése, a racionális és irracionális vélemények egyenrangúvá tétele, a valós probléma megoldásának ellehetetlenítése azáltal, hogy a közbeszédben zavar keletkezik, ami erősíti a társadalmi bizonytalanságot – így nem lehet tömegtámogatást szerezni semmilyen problémamegoldó állami intézkedés iránt.

Az erkölcs rombolása

Talán ezt kellett volna első helyen említenem: a pszichológiai hadviselés része a nyugati polgár egyéni erkölcsi rendszerének teljes lerombolása, felszámolása – ravasz, de igaz: pont a keresztény erkölcs nevében. Annak a kereszténységnek a nevében, amelynek ugye Moszkva az egyetlen hiteles képviselője és védelmezője.

Az axióma nem új, és része az orosz birodalomépítést igazoló narratíváknak. Jó három-négyszáz éve az orosz ortodox egyház alaptézise, hogy Moszkva kell legyen a harmadik Róma – negyedik pedig már ne is legyen. Ebből elég világosan lehet érteni a szándékokat. Felismerték, hogy a nyugati ember – elérkezve a történelem által még sosem látott gazdasági jólétbe – egyúttal elvesztette kapcsolatát a szakralitással: Isten szerepe tényleg hátrább szorult a liberális társadalmakban, mi több, sok esetben gúny tárgyává vált az istenhit, a templomba járás stb.

Mivel az ember ősi igénye, hogy szakrális célokkal igazolja saját létezését, így a Kreml propagandája, kapcsolódva a fent említett birodalomépítést igazoló narratívához, a keresztényvédő mítosz álcája alatt a jó és a rossz, a helyes és a helytelen, az igaz és a hazug, a béke és a háború közötti különbségek elmosására törekedett.

Amikor ma pont azok beszélnek békéről, akik tömeggyilkosságokat támogatnak és követnek el – mint Putyin vagy Orbán –, akkor az nem a semmiből születik meg, és nem egy ad hoc felelősségelhárító mechanizmust látunk életbe lépni. A cél az, hogy az áldozat ukránok melletti kiállás vagy az agresszor oroszoknak történő szurkolás egyenértékűvé váljon a véleményszabadságot amúgy is sokszor hamisan értelmező nyitott társadalmakban. Így aztán a jó és a rossz, a helyes és a helytelen nem lesz más, mint pusztán egyéni vélemény.

A történet ráadásul korábban elkezdődött: ennek egyik alaphangját a női szerepek korlátozása adta meg. A nő helye a konyhában vagy a szülőszobában van, tanítja a keleti ortodox egyház – és itt emlékezzünk vissza Ákosra és az ő női princípiumaira. A hamis kereszténység álcája mögött megbúvó nőellenességet aztán automatikusan követi a nők elleni erőszak legitimálása („minek ment oda”, „túl rövid szoknyája volt” stb.), amit a keleti ortodoxia mágikus bűvkörébe vont társadalom egyre jobban tolerál – ezzel pedig az erőszakot, mint olyat, is elfogadja.

Ma már ott tartunk, hogy a védekező ukrán katona gyilkos, a gyerekek elleni szexuális bűncselekményeket maga az egyház igyekszik fedezni (lásd a Böjte atya által vezetett intézményekben történt eseteket – de nem csak), a másként gondolkodók elleni erőszak legitimálása pedig napi gyakorlattá válik.

Járványszerű példák: a gyűlölet-vírus

Ha valaki figyelte az elmúlt évek romániai, magyarországi vagy épp nyugat-európai eseményeit, és közben némi járványügyi ismerete is van, könnyen felismerhette: az orosz propaganda ugyanúgy működik, mint egy vírus.

Az álkeresztény máz nagyon is jól használható a társadalmi feszültségek szítására egyéb területeken is. Jó példa erre a járvány: emlékszünk még azokra a polgártársainkra, akik az oltást azért tagadták meg, mert „Isten majd megóvja őket”, az orvostudomány pedig már szinte Sátánként jelent meg ezekben a narratívákban, amelyeket ortodox pópák sora közvetített kellő hevességgel és intenzitással. Érdekes – de amúgy logikus – egybeesés, hogy pont ezen pópák sorából kerülnek ki Georgescu és Simion legnagyobb kampányolói.

A módszer idővonalát már ismerjük: előbb maga a vírussal szembeni hitetlenség növelése („nem is létezik”), majd a szokott konspirációs teóriák terjesztése („direkt csinálja a globális elit”, amely itt csakis a Nyugatot jelenti), az oltás megtagadása – innen pedig elkerülhetetlen az esetszám növekedése, ami értelemszerűen a nem túl szimpatikus állami intézkedésekhez vezet, ez pedig növeli a társadalmi feszültséget.

Az orosz propaganda különösen ügyes abban, hogy a nyugatellenes attitűdöt nem nyers Putyin-reklámban, hanem rejtett pszichológiai reakciókban és szimbólumokban táplálja. Nem kell ahhoz orosz zászlót lengetni, hogy valaki Moszkva érdekeit szolgálja – elég, ha kétséget kelt a szabadság értelmében, a demokrácia működőképességében, vagy relativizálja a jog uralmát. Így válnak fertőzötté komplett közösségek – városok, régiók, nemzetek –, ahol ugyan nem mindenki oroszpárti, de egyre többen vélik úgy, hogy „talán mégis van abban valami, amit mondanak”.

A folyamat végső célja, hogy az állam mint intézmény – a modern Nyugat egyik legnagyobb vívmánya – hitelének lerombolásán keresztül kiirtsa az egyén maradék erkölcsi tartását – az így keletkező űrt pedig Moszkva tölti majd be. Az emberek már nem a bíróságokban, a parlamentben, a civil szervezetekben, a tudományos közösségekben vagy a sajtóban bíznak, hanem a Facebook-csoportokban, Telegram-csatornákban, YouTube-csatornákban, szektás gondolkodású influenszerekben, „leleplezőkben”. Ők „a rendszer ellenségei”, „az igazság bajnokai”, „a háttérhatalom leleplezői” – és az orosz narratíva szempontjából mind-mind hasznos idióták.

Az antidemokratikus társadalom kiépítésének szükségessége

Elemzők tucatjai igyekeznek megfejteni Vlagyimir Putyin, illetve legjobb tanítványa, Orbán Viktor valós politikai szándékait, keresve a magyarázatot arra a kérdésre, hogy miért jutottak el az általuk épített rendszerek az autokráciáig – ami ismét csak egy eufemisztikus elnevezése a diktatúrának. Bár a kérdésre sokféle jogos és valós válasz adható, a probléma gyökere a fentiekben rejlik.

Amikor Orbán Viktor a külföldi befolyásszerzés visszaszorítására hivatkozva vezeti be legújabb diktatúraépítő törvényét, akkor semmi mást nem tesz, mint az orosz pszichológiai hadviselés logikájából fakadó újabb lépést hajt végre. Ki ne tudná jobban, mennyire könnyen befolyásolhatóak ezek a társadalmak, mint éppen azok, akik maguk is beavatkoztak – több-kevesebb sikerrel – Szerbiában, Franciaországban, Montenegróban, Lengyelországban vagy Szlovákiában.

Ki ne tudná, mekkora jelentősége van a megszédített tömegeknek, a beépített putyinistáknak, mint maga Vlagyimir Putyin, aki legalább egy amerikai elnökválasztást már befolyásolt, aki meg tudta mozgatni a Brexithez kapcsolódó népszavazást, aki a német AfD-t, a francia Le Pent és egyéb autokratákat segített hatalomba, vagy legalábbis annak közelébe juttatni a nyugat-európai szabad társadalmakban.

Kulcsszó: szabad. Oroszország azért tudta ezt megtenni, mert a szabadságjogokra épülő nyugati törvénykezés ezt lehetővé tette, továbbá a szellemi kapacitásukban megrekedt nyugati elitek a jóléti kérdések és a szabadságjogok további tágításának kettős csapdájából nem tudtak időben kilépni.

Így tett szert az orosz hibrid hadosztály milliónyi putyinistára Nyugat-Európában – akik közül ma már jó eséllyel tud ügynököket is beszervezni aktív intézkedések céljából. Ilyen például ellenséges személyek és intézmények módszertanilag kidolgozott megfigyelése, információszerzés és -továbbítás, szélsőséges, erkölcsromboló, agressziót legitimáló narratívák terjesztése, és ami jelenleg számukra a legfontosabb: Ukrajna támogatásának, valamint Európa védelmi képességeinek megerősítésére irányuló törekvések aláásása. Utóbbira jó példa az olaszországi baloldali tömegek fellázítása, akik a védelmi kiadások megemelése ellen úgy tiltakoztak, hogy EU-s, NATO- és amerikai zászlókat égettek vagy épp Orbán Viktor, aki EU-tagállam miniszterelnökeként,erősen manipulált közvélemény-kutatásban próbálja rávenni arra a magyarok többségét, hogy utasítsák el Ukrajna uniós csatlakozását.

A diktatúra kiépítésének szükségessége tehát pont az orosz pszichológiai hadviselés eddigi sikereiből fakad, amelyekből Putyin biztosan levonta a tanulságokat – és nagy valószínűséggel Orbán Viktorral is megosztotta azokat. Ahogyan az általuk megszédített, megvett emberekből kialakult a putyinista tömeg, amely ma már közpolitikákat képes befolyásolni, úgy ez visszafelé is hathat – ennek „ellenszere” pedig a szuverenitásra való hivatkozással történő bezárkózás, és ennek nyomán az állami információs monopólium kiépítése.

Magyarországon ez a folyamat most lép az utolsó fázisába – és nem kevés elkeseredéssel kell tudomásul vennünk, hogy a veszély súlyosságához képest milyen gyenge ellenállás mutatkozik a társadalom részéről. Ami persze nem meglepő: tizenöt évnyi folyamatos agymosás után a putyinista tömegek nemcsak hogy nem fogják ellenezni Orbán Viktor diktatúraépítő lépéseit, hanem kifejezetten helyeselni fogják azokat. A cél világos: a társadalom minél nagyobb részét információs karanténban tartani, kizárni minden alternatív nézőpontot, és a közvéleményt olyan mértékben manipulálni, hogy az ne is igényeljen mást, mint amit a hatalom ad – az egyetlen „érvényes” igazságként.

Összegzés:

Az orosz pszichológiai hadviselés sikeressége nem Moszkva erején, hanem a Nyugat gyengeségén múlik. Addig lesz hatása, amíg a demokratikus világ nem hajlandó nevén nevezni az agresszió új formáit. Amíg nem értjük meg: a háború már itt van – nem tankkal és rakétával, hanem kétség, félelem és bizalmatlanság ruhájába bújt primitív gonoszsággal. És ha nem lépünk időben, egy nap majd azt kérdezzük: hogyan történhetett meg ez újra?