Parajd, és a LECKE, amit meg kell tanulnunk!

Nem tudom, megfigyeltétek-e, hogy egyúttal nemzetmentő kedvenc vezetőink mennyire a szívükön viselik a parajdiak sorsát? Igazán megtisztelik őket, mondhatni olyan elegánsan mennek a készülő bánya mellé, mintha csak lakodalomba lennének hivatalosak.

Legyen szó Bíró Barna Botond megyei tanács(talan) elnökről, Antal Lóci szenátorról vagy Tánczos Barna egykori környezetvédelmi, ma már pénzügyi miniszterről, minden politikus simára vasalt ingben, színkoordinált zakóban, zselézett hajjal, szemüvegben és hozzáillő nadrágban feszít. Úgy ki vannak rittyentve, ahogy nagymama mondta mindig: mint Szaros Pista nevenapján. És mindannyian megígérik, hogy *lesz* segítség. Hogy nem hagyják magukra a parajdiakat.

Oké.

*Majd* valamikor, egyszer talán tényleg nem fogják magukra hagyni őket.

Amikor már összesen két székely él majd Parajdon, és azok közül is az egyik beköltözik Szovátára, akkor *majd jól nem hagyják magukra őket. Mint Úzvölgyében. Ahol az utolsó ott lakó magyarra már senki sem figyelt, míg megunva a közszolgáltatások és a járható utak teljes hiányát, az illető beköltözött a városba. Két évvel később a románok elfoglalták a temetőt. Pártjaink akkor is elmondták, hogy majd* megvédenek minket. A betonkeresztek azóta is ott vannak, Orbán Viktor helyi szövetségeseit tömörítő Calea Neamului pedig ismét arra készül, hogy idén is nagyapáink sírján táncoljon.

Rendszer lett belőle.

Hagyomány.

Mint az élesre vasalt ing és kifogástalan zakó egy természeti csapástól sújtott tragédia helyszínén.

Eddig azonban mit csináltak?

Miért most mondják, hogy majd nem fogják magukra hagyni őket, miközben a magukra hagyás *már rég* megtörtént? Legkésőbb akkor, amikor az első beázás jelei észlelhetők voltak, majd ezt követően nem csináltak semmit.

Évekig, évtizedekig nem csináltak semmit. Csak lapátolták ki a sót lovét a bányából. Éljen a profit!

Mindannyian abból élünk, de politikusaink különösen.

Parajdon azonban valami más is elkezdődött Mintha az ottaniak megértették volna a természet leckéjét, az isteni intést: amíg nincs transzparencia, addig nem lesz biztonság; amíg nincs biztonság, addig nincs biztos megélhetés sem. Ezért aztán a derék helyiek spontánul verődtek össze a bánya bejárata előtt, hogy válaszokat követeljenek. Kérdéseik vannak bőven – választ azonban még nem kaptak.

Mondom még.

Mert azért azt ne feledjük: mégiscsak a víz az úr.

Előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de számon fogjuk őket kérni. És nemcsak Parajdon...