Újabb szöget vert Orbán a magyar jövő koporsójába

Ma elfogadták azt a törvényt, amely alapján elvehető a magyar állampolgárság attól, aki nem megfelelően viszonyul a magyar nemzethez — jelentsen ez bármit is. És nyugodjunk meg: jelenteni is fog bármit, akármit. Hogy a kép teljes legyen: ennek a törvényjavaslatnak a benyújtója ugyanaz a Halász elvtárs, aki a szabad sajtót és a civil szervezeteket kivégző törvényt is beterjesztette. Utóbbi elfogadását most elhalasztották, mert olyan vita volt a Fidesz-frakcióban, hogy a vakolat is hullani kezdett a plafonról — bár a mennyezetbeomlás általában más okok miatt szokott bekövetkezni, jelenleg semmi sem mutatja, hogy nem kéne hinnünk a fideszes kommunikációnak. Ha-ha-ha. Vicc történt. Tessék nevetni.

Szóval: innentől kezdve az a kettős állampolgár, aki szerint Orbán idióta, rossz irányba viszi az országot, vagy csak nem akar felülni az ukránellenes gyűlöletvonatra, mi több, esetleg még szimpatizál is az ukránokkal — attól a kettős állampolgárság megvonható, sőt: megvonandó! Jelen sorok írója is könnyen így járhat — és nem hiszem, hogy ezzel egyedül lennék. Úgyhogy, feleim: ne legyetek óvatosak a jövőben sem! Lehet, hogy román állampolgárnak lenni több szabadságot jelent, mint Orbánia útlevelét hordozni a szívünk felett.

Ahogy azt már számtalanszor írtam és mondtam — írom és mondom továbbra is: Orbán a putyinista úton jár. És ebből annyi szerencse jut nekünk is, hogy minden nehézség nélkül tudhatjuk, kiszámíthatjuk, mit hozhat a jövő: még több jogkorlátozást. Még erősebb elszigetelődést. Rossz, még rosszabb, legsiralmasabb gazdasági helyzetet. Oktatásbeli lemaradást. Széthullott egészségügyet. Ezeket mára már mind kipipáltuk, a „de legalább kormányozni tudnak” kormánya ma már egy balatoni vonatjáratot sem képes működtetni. Most pedig elértünk a putyinista út azon szakaszába, ahol a panaszkodás, elégedetlenség jogát is elveszik tőlünk — szigorúan nemzetvédelmi okokból, keresztényi alapokon.

Csodálkozni nincs min és nincs miért: utólag visszanézve logikus és egyértelmű, hogy idáig jutottunk — mert máshova nem is juthattunk volna. Akkor a jelek még nem voltak ennyire világosak, de a putyinista propaganda tudta, hol kell ütni, és főleg: hol kell simogatni. A ruszkik ebben profik — a hazudozás náluk a diplomácia és a hétköznapi élet mindennapi fűszere. Tudták, hogy a magyar nép a hasáért mindent megtesz — emlékezzünk csak a kádári konszolidáció nevű erkölcsi rombolásra. Nos, így jöttek rá — ész sem kellett hozzá —, hogy elég a gazdasági helyzet javulásának szándékával magyarázni a morálisan kifogásolható eseteket: máris csökken a magyar nép erkölcsbe vetett hite, és gyakorlati dolognak fogja fel a politizálást, meg a kormányzást.

Így vettük tudomásul, hogy Orbán üzletelni kezd a kínaiakkal — a velünk egyébként tényleg néminemű néprokonságot mutató ujgurokat átnevelő táborokba hurcoló Kínai Kommunista Párt iránti ellenszenvet pedig egyszerűen azzal küzdötték le a hatalom propagandistái, hogy „nem a mi dolgunk, kínai belügy — különben is, mi csak üzletelünk velük”. Tibet? Dettó!

Azeri baltás gyilkos? Politika, nem kell moralizálni, az nem célszerű…

Emlékszünk még Putyin budapesti látogatására?

Ekkor már a Krím orosz megszállás alatt volt, Kelet-Ukrajnában pedig felbukkantak a „kis zöld emberkék”, akikről Putyin a magyar Parlament épületében tagadta le, hogy bármi közük volna Oroszországhoz vagy a Vörös Hadsereghez — ők csak lázadó parasztok, kisgazdák, Torgyánok az orosz anyácskához tartozó Kelet-Ukrajnában, mondta Vlagyimir. A morális szembehunyásért cserébe kaptuk Paksot — a hozzávaló ezermilliárdos hitellel —, amiből Viktorunk gúnyosan vágta oda a szakításra készülő Simicskának: „nem baj, majd megveszi nekem a Roszatom.” Mármint a TV2-t. És — ha nem is másnap — de lőn: a TV2 ma már az ő zsebükben van.

Mindez idő alatt terjedt, tobzódott a hülyeség: a kormánypárti média hírnek álcázott hazugságokat terjesztett évekig, ezzel hangolva át a magyar társadalmat az amúgy se túl acélos demokráciaóvásról az illiberalizmusra, ahol nem kell mindenkinek a bújával-bajával foglalkozni, mert egy szent cél van mindannyiunk felett: a Führer jóléte és korlátlan hatalmának biztosítása. Rövidebb elnevezéssel: a nemzet.

Így ért el minket a háború kitörése. Emlékszünk még, amikor Viktor, a „békeharcos” elment Putyinhoz, hogy békét teremtsen? Pár napig ajnározta is őt a lakájsajtó — hogy bezzeg, és nahát, ha nem lesz háború, az Orbánnak lesz köszönhető. De Putyin úgy volt vele, hogy az orosz háztartásokból hiányzó párezer ukrán kisgyereket mégiscsak elrablással, tömeggyilkosságokkal és háborúval akarja pótolni. Így maradt Orbán béke nélkül — de a lemez beakadt, azóta sem sikerült lecserélni.

Az addigra erkölcsi korlátaitól megszabadított nép pedig hörögve vette rá magát az ukránokra — miért van pofájuk ezeknek védekezni, mi több: katonai sikereket elérni az oroszokkal szemben?! Hát nem kéne már húzogatni...! Meg különben is…

Az a nép, amelyik nemcsak büszke ’56-ra — joggal, teszem hozzá —, hanem az 1989 utáni szabadságát is ebből a dátumból eredezteti, nos: ez a nép drukkol ma Putyinnak és az ő oroszainak.

Zelenszkij elnök nagyon is kedves és diplomatikus volt, amikor úgy fogalmazott: tisztában van vele, hogy Magyarországon nem mindenki ukránellenes. Putyin Oroszországában — tette hozzá az elnök — ez nem így van: ott mindenki támogatja a háborút. Nos, Zelenszkij lehet, hogy nem akarta átugrani a szomszéd kerítését, de tegyük hozzá: Orbánia jó úton halad afelé, hogy a lakosság közel 100%-os támogatása mellett indítson egy kis katonai zavargást Kárpátalja szélén — ezzel is segítve Vlagyimir elvtársat, aki meglehetősen nehezen halad a fronton, mármint ha a három hétre tervezett komplett Ukrajna-elfoglalást és a jelenlegi állapotokat vetjük össze.

Viktornak azonban nincs oka aggodalomra: Trump arra készül, hogy csökkenti az ukránoknak szánt katonai támogatást — korábban már a légvédelmükhöz szükséges indítókat is elvette tőlük (erről ITT írtunk). Ezzel pedig az ukránok még nehezebb helyzetbe kerülnek — már ha a „nehezebb” értelmezhető még abban a kategóriában, ahol az „elviselhetetlenül nehéz” is már egy múltbeli idealizált állapot.

Az összeurópai putyinista erők franciaországi dzsemborijáról hazatérve Viktorunk ki is mondta: arra számít, hogy a lengyel elnökválasztás után a cseheknél is győzni fog Babis, Szlovákiában már ott van Fico, Franciaországban jöjjön Le Pen — és akkor annyi „patrióta” lesz az európai égbolton, hogy az uniós zászló minden csillagát ők adják majd. Át is festik vörösre — ne aggódjatok egy percig sem (ugyanitt: vörös textilfesték nagy mennyiségben eladó, közbeszerzés nélkül).

A terv nemcsak ördögi, hanem esélyes is: tekintve, hogy az európai védelmi iparnak a saját árnyékát kell megugrania — ami komoly költségkiadásokat jelent —, így semmi más nem kell tenni, mint a jóléti sovinizmusra olyannyira igényes nyugati polgárság putyinista csőcselékét egy kicsit felizgatni. Sok nem kell: áll már nekik Putyintól amúgy is — és jönnek majd a tüntetések, a békét követelő petíciók, a háborúellenességbe bújtatott ultraciki performanszok, és nyomukban a helyzetet meglovagoló politikusok — a Kreml legnagyobb örömére.

És hogy ki a hibás, hogy Magyarország idáig süllyedt? Hát, hölgyeim és uraim, kedves hülyéim: mi, mindannyian. Ez viszont a kisebbik hiba. Mert ami megtörtént, az már megtörtént. Sokkal nagyobb bűn az, amit ma követünk el. Miközben immáron teljesen tisztában vagyunk a helyzet súlyosságával, nem teszünk semmit. Olcsó kifogásokkal vonjuk ki magunkat a tennivalók alól, nem ismerve fel, hogy ezzel a lépéssel mi magunk is putyinistákká válunk. A cinizmus, a közöny ma gyávaság. A lustaság, a naivitás és a butaság pedig a háborús bűnösök nyílt támogatása.

Nemrégiben volt alkalmam beszélgetni egy ukrán fronton harcoló katonával: több társával együtt úgy véli, hogy ők most azért harcolnak, hogy tőlük nyugatra legyen idejük felkészülni az országoknak az orosz támadásra. Sok igazság van abban, amit mondott. De a mi lustaságunk, gyávaságunk, butaságunk, naivitásunk miatt félő, hogy áldozatuk hiábavaló lesz.

És ez a mi lelkünkön szárad.