Én népem, én népem, meddig alszol még?

Sokszor azon gondolkodom, hogy még mi kéne ahhoz, hogy népem felébredjen? Annyi, de annyi erkölcstelenséget követett már el az Orbán-kormány, hogy nem tudok szabadulni a gondolattól: a magyarok többségének ez tetszik. Hogy a magyarok többségének így jó ez.

A héten öngyilkos lett egy ember Hódmezővásárhelyen. Azért vetett véget az életének, mert a kormány sajtóorgánuma — jelen esetben illene lázárorgánumnak nevezni — lejárató kampányt indított és folytatott ellene. És mi történt? Lemondott valaki? Felelősségre vontak valakit? Senkit! Egy emberi élet ennyit ér ma Magyarországon — egy magyar ember, egy magyar államot tisztességgel szolgáló ember élete.

Ezen a hétvégén Orbán összehívta színjátékát a budapesti arénába — arénába, mint a gladiátorokat a római császárhoz, mondanám, ha nem tudnám, hogy Viktor szívből utálja a császárokat meg Rómát. Ő cár, és Moszkva az iránytűje. A gyűlésen nemcsak hogy senki sem kért bocsánatot, de még fokozni is kellett a fokozhatót: ellenzéki újságírók kerültek ki névvel, fényképpel egy táblára, mint álhírgyártók, akik „Zebra-díjra” érdemesek. A miniszterelnök már-már rikácsoló hangon jelentette ki, hogy Ukrajna nem lesz az EU tagja, és ezt a jelenlévő tömeg hangos örömujjongással fogadta.

Orosz vadászgépek megsértették az észt és a lengyel légteret. Viktornak ez nem érte el az ingerküszöbét, és én azon csodálkozom, hogy még mindig vannak olyanok, akik szerint el kéne érnie — csak itt az UGARON legalább két tucatnyi cikkben elmagyaráztuk (és még fogjuk is), hogy Orbán Viktor, a magyar bűnállam első számú hatalmasa, az orosz hibridháború kiemelt katonája: mindent, de mindent azért tesz, hogy segítse a Kreml érdekeit, előremozdítsa azokat. Szó sem lehet arról, hogy egy öngyilkosság miatt kissé, de nem teljesen elszégyenülve legalább egy fél fokkal visszavenne a gyűlöletkampányból. Ehelyett jön a jól bevált orosz módszer: „nem tudjuk, hogy a lejárató cikk miatt lett-e öngyilkos, lehet, hogy más oka volt” — zúgják a narratívát a Fideszes lapok és az olyan álellenzékinek sem nevezhető lények, mint Hont András; a kórushoz hamarosan csatlakozik majd Schiffer András, a hatalom „legszeretettebb” ellenzékije. Nem adok két hetet, és az öngyilkosság kikopik a köztudatból, mert a média eléri, hogy ne higgy az igazságnak, akkor sem, ha azt a saját szemeddel látod. Az elbizonytalanodott egyén pedig már nem fejt ki véleményt, mert minek; gondolja ő, hisz nem lehet tudni, kinek van igaza. Hogy maga a narancsrezsim vádolja az ellenfeleit, főként a Tisza pártot, azzal, hogy gyűlöletet szít? Ismét csak az orosz módszerre hívnám fel a figyelmet: vádold azzal az ellenfeled, amit te magad teszel. Tizenöt esztendeje működik ez a recept, és csakis sikert hozott nekik, így aztán miért változtatnának? Egy ember halála miatt? Ugyan, ki hiszi el, hogy Bayer Zsolt lelkiismeret-furdalása majd meggátolja őt abban, hogy véres taknyunkon rángasson ki minket az orgoványi erdőből? Egyáltalán, ki hiszi el, hogy Bayer Zsoltnak van lelkiismerete?

A geopolitikai feszültségek is beleszólnak a Főnök hangulatába. A nagy nyári offenzíva orosz részről úgy zárul, hogy az ártatlan ukránok vérében nyakig megmártózó orosz hadsereg frontvonal ügyében nagyjából ott tart, ahol tartott a nyár elején. Az orosz gazdaság recseg-ropog, a lengyelek Kínának mutatták meg, hogy Európa is számít, és ennek ellenkezőjéről a kínai külügyminiszter sem tudta meggyőzni Varsót; így aztán zárva maradnak a vasúti átkelők is a lengyel határon, a sok Európába irányuló kínai áru pedig ott vesztegel a kereszténybástya valamelyik sarkában. Az észt és lengyel légteret pedig nagyjából pont akkor sértették meg az orosz gépek, amikor Viktor elégedetten nyugtázta, hogy meglesz a kellő tönkremenetel másnap — öt perc gyűlöletre. Hogy a Főnök fejében sem jutott eszébe beszélni erről, az szintén csak az óvodásokat lepheti meg — talán még őket sem.

Érdemes a képhez hozzátenni Petr Pavel cseh elnök nemrég tett nyilatkozatát, aki egyértelműen azt javasolta: lőjük le végre a saját légterünkbe pofátlankodó orosz gépeket, ahogy azt a törökök tették pár évvel ezelőtt. Alakul egy kelet-európai védelmi szövetség, amely immár Trump elnökre sem nagyon hallgat, mert tudja: életveszélyben van, így meg kell válogatnia barátait. Ukrajnának a lengyelek nyújtanak támogatást a drónelhárításban; az északi államok kitartanak, Finnország, Svédország, Norvégia, Dánia elég komoly ipari kapacitással rendelkezik ahhoz, hogy ezt a támogatást hosszú távon is fenntartsa. Így a keleti pajzs lassan kontúrokat kap: északi államok, balti államok, Lengyelország, Ukrajna, Románia, Csehország — igen, kimaradt valaki? Magyarország és Szlovákia. Bár utóbbiban nem vagyok biztos: Fico hatalma nem a legszilárdabb, és a szlovákok — a szerbekhez hasonlóan — legalább elmondhatják magukról, hogy nem mindenki volt vucicista vagy ficóista. Ellenben a magyarok némán tűrik, ahogy minket egyre mélyebbre lök az erkölcsi gödörbe ez a rezsim.

Itt csend van, némaság van, és mostanra a hullaszag is megérkezett.

Mindenkit szeretnék megnyugtatni: önmagától ennek nem lesz vége, csak akkor, ha mi vetünk véget ennek a gyilkos, erkölcstelen őrületnek. Számoljunk azzal is, hogy békés eszközökkel nem lehet ezeket eltávolítani a hatalomból, mert övék a pénz, a fegyver és a paripa, amit nem fognak a holmi szavazások és tüntetések miatt kiengedni a kezükből. Ez persze csak akkor történhet meg, ha felébred az én népem, de hogyan lehetne ezt elérni?

És így megint ott vagyok, ahonnan elindultam...