Izrael meglépte, amit a Nyugatnak Ukrajna esetén már rég meg kellett volna lépnie

Alig pár napja írtuk meg itt, az UGAR felületén, hogy Trump hatalmas árulásra készül Ukrajna, Európa és úgy általában a nyugati civilizáció ellen, és lőn, a The Telegraph – és több nyugati, amerikai lap – már arról ír, hogy Amerika elnöke arra készül, hogy leállítja az Ukrajnának nyújtott katonai támogatást.

Amikor a múltkori cikkünket írtuk, még "csak" arról volt szó, hogy az ukrán légvédelem számára kiemelten fontos amerikai rakétákat Washington áthelyezte a közel-keleti térségbe. Tudhattak arról, hogy Izrael támadni készül, így ez a lépés még akár magyarázható is, de az már kevésbé, hogy Trump továbbra is a Putyinnal való tárgyalásokról delirál – ma már arról áradozott saját közösségi felületén, hogy Putyin fog neki segíteni az Irán és Izrael közötti tárgyalásokban. Az elnök, aki azt ígérte, hogy 24 óra alatt vet véget az ukrajnai háborúnak, most két háborúval kell szembenézzen – egyik nagyobb kockázatot jelent, mint a másik –, és ő láthatóan nincs elragadtatva attól, hogy az alkudozás művészetében olyan ellenfelekre lelt, akik átlátnak rajta. Trump alkudozási tehetségéről nagyjából annyit: kérj kurva magas árat, hogy legyen miből engedni. Nos, ezt a kártyáját sem Moszkvában, sem Teheránban nem tudta kijátszani, Tel-Avivban pedig még annyira sem, és oda jutottunk, hogy a globális világ összes szereplője szarik Amerika elnökére – és ide beleérthetjük az egyre önállóbb cselekvést mutató nyugat-európai vezetőket is.

Mert mi bontakozik ki a szemünk láttára?

Lehet ugyan háborús bűnösnek és autokratának nevezni Netanjahu izraeli miniszterelnököt, de az kétség sem férhet hozzá, hogy nagy stratégának számít. Ez általában az izraeli miniszterelnökökre igaz, és igaznak is kell lennie, különben már nem lenne országuk. Netanjahu sokkal intelligensebb játékos ezen a globális színpadon, mint Trump, ahogy Merz német kancellár megérkeztével szintén bővült a Trumpot megkerülő, rajta udvariasan átnéző vezetők köre – Macront már említenünk sem kell. Ott van még a török elnök, Erdogan, akit nem hiába becéznek Szultánnak: erős hadsereg erőskezű főnöke, és szintén nagy stratéga. Netanjahu annyiban lóg ki az autokraták köréből, hogy a nyugati értékek – úgy mint szabadság, méltóság, szabad piac stb. – iránt mutat némi elkötelezettséget. Ez akkor is igaz, ha ez az elköteleződés az iszlám ellenében kialakult attitűd és nem mély meggyőződés.

Netanjahu viszont megindította az Irán elleni háborút, és ezzel a „kollektív Nyugat” végre megtett egy olyan lépést, aminek az európai verzióját 2014-ben kellett volna meglépni Oroszország ellen – s akkor ma nem lenne háború, de 2022. február 25-én se lett volna még túl késő.

Netanjahu, okulva abból, ahogy Trump elbánt Ukrajnával, látva az amerikai elnök Putyinnal szemben mutatott, a gyávaság határát rég túllépő óvatosságát, döntésre kényszerült: addig van ideje lerendezni az Iránnal szemben fennálló izraeli ügyeket, amíg a trumpizmus nem önti el a bolygót, és a gonosz tengelye nem kap olyan erőre az amerikai elnök hallgatólagos támogatása mellett, amelyből visszaút már nincs.

Netanjahu feltevéseit az is igazolhatta, hogy Trump teljesen komolyan vette az irániakkal folytatott nukleáris tárgyalásokat, és szintén az ukrán példa lebeghetett a zsidó állam vezetője (és főleg a hírszerzése) előtt, amikor azzal a forgatókönyvvel is számolniuk kellett: Trump néminemű iráni üzleti szerződésekért, ásványkincsekért cserébe hajlandó lesz engedélyezni az iráni nukleáris program folytatását. Innen kezdve pedig az ajatollah rezsim rekordidő alatt tesz szert atombombára.

De vajon az iráni atombomba veszélye tényleg valós?

Sajnos, azt kell mondanunk, hogy több mint valós. Miközben Teherán folyamatosan tagadja a Nyugat felé, hogy atomfegyvereket kívánna gyártani, úgy az ENSZ-ben, mint a nyugati sajtó kellően lebutított részében az a narratíva, hogy az iráni nukleáris program békés célú, csak az energiaellátást szolgálja. Beszédes, hogy a rengeteg zsurnaliszta közül még senki nem nézte végig, hogy mennyibe is kerül a különböző energiaszolgáltatás Iránban – abban az államban, amelynek a világ végezetéig elegendő kőolaja és földgáza van.

Irán a villamos energiájának túlnyomó részét (86 százalékát) földgázból nyeri. A lakossági fogyasztók számára a földgáz ára Iránban kilowattóránként mindössze 0,001 dollár (szemben a világátlag 0,081 dollárral). 1,2 billió köbméteres földgáztartalékával – amely a világ egyik legnagyobbja – Iránnak minden szükséges energia a lába alatt van, az iráni háztartások több mint 95 százaléka földgázt használ. Még ha nem is számoljuk bele az 1000 milliárd dollárra becsült szankciós költséget, a nukleáris erőművek használata lakossági és üzleti célú áramtermelésre gazdaságilag egyszerűen nem éri meg. Iránnak annyi energiája van, hogy még Irakba is exportál áramot.

Tényleg van olyan komoly nyugati gondolkodó, aki elhiszi, hogy az iráni atompogram békés célokat szolgál? Hogy az ajatollahok és az iráni Forradalmi Gárda népgyilkos országában csak azért hangoztatják naponta Izrael eltörlését, hogy ezzel leplezzék valós szándékukat, amely a zöld energiára való átállást jelentené? Ugyan már, kérem, ne vicceljünk.

Netanjahu pedig, minden háborúnak bűnössége ellenére, az első olyan nyugati vezető lett, aki nem várt Trumpra, mert már nem hitt neki – nem várt senkire, hanem úgy döntött, meglépi azt, amit meg kell lépnie.

Miért pont most?

A hivatalos narratíva szerint Irán kezdett vészesen közel kerülni az atomfegyver elkészítéséhez. Hogy mennyire közel jártak, azt nem tudjuk, azt viszont igen, hogy a perzsa állam drónokkal, ballisztikus rakétákkal támogatta az orosz népirtó rezsimet, az iráni drónok és rakéták ma is civileket gyilkolnak szerte Ukrajnában. Teherán és Moszkva ugyanannak a gonosz tengelynek a tagjai, amely a nyugati világ elleni revansvágyból táplálkozva véres, népirtó háborúkat indít, vagy épp saját lakosságát tizedeli meg. Khameini ezen véres szórakozásai rendszerint egy-egy óvatos bíráló nyilatkozaton túl semmilyen reakciót nem váltottak ki abból a nyugati közvéleményből, amely most – ismét, immár sokadjára – esik neki Izraelnek.

Pedig, ismétlem – mert ez a tudás anyja –, Irán ugyanaz, mint Oroszország. Izrael viszont nem a töketlen Nyugat-Európa, és pontosan tudja: ha egy háborút meg akarsz nyerni, akkor azt el kell vinned a saját területedről – ezért támadott ő látszólag elsőként.

Látszólag? Igen, látszólag – ugyanis a libanoni Hezbollah Izrael északi határainál, a Hamász Gázában és a jemeni húszik mind-mind Irán proxyhadseregeként működtek egészen a közelmúltig, amikor is az IDF gyakorlatilag letörölte őket a térképről.

Hogy mennyire veszélyesek ezek a proxyk?

Láttuk a Hamász Izrael elleni támadásában, amelynek egyik fő következménye az lett, hogy a Szaúd-Arábia és Izrael között kötendő történelmi egyezség határozatlan időre elhalasztódott – pedig ez lehetett volna egy olyan közel-keleti béke alapja, amelyet Irán minden erejével igyekezett megakadályozni. Mert szép dolog a zsidók gyűlölete, de a szunniták elleni gyűlölet talán még ennél is fontosabb Teheránban.

A Hezbollah és a Hamász felszámolásával, illetve a szíriai Asszad-rezsim bukásával olyan stratégiai lehetőség nyílt meg Izrael előtt, amelyet legalább azóta fontolgat, hogy Moszkva és Teherán először pacsizott le – Lavrov pedig atomtechnológiai segítséget ígért a perzsa katonai szállítmányokért cserébe.

Joggal kezdtek aggódni Tel-Avivban: mi történik, ha a ruszkik tényleg átnyomnak pár atomtöltetet Khameneiéknek – mintegy a hála jeleként, és az „antinyugati civilizációs harc” internacionáléjának csókjába csomagolva. Volt ennek némi történelmi alapja is: a Szovjetunió szétesése után maga az iráni ajatollah írt levelet Gorbacsovnak, amelyben azt javasolta, hogy a kommunizmust váltsa fel az iszlám. Ez a barátság tehát nem tegnap kezdődött.

Összegzésként:

Izrael belépett a „gonosz tengelye” elleni háborúba – úgy, ahogy azt ő a legjobban tudja: meglepetésszerű támadással, példátlan hírszerzéssel, erővel és olyan precíz csapásokkal, amelyek megbénítják az ellenséget.

Amikor e sorokat írom, 2025. június 16-án, délután öt órakor, az iráni légierőről aligha beszélhetünk – gyakorlatilag az összes ajatollahot szolgáló vadászgép kiiktatva, a gyilkos rezsim katonai vezetői közül több már a pokolban várja a találkozót Allahhal. Nem tudjuk, az atomprogramot mennyire sikerült visszavetni, de valószínűsíthető, hogy nem holnapután fogják újraindítani.

Eközben Ukrajna ismét több mint ezer kilométerre a saját határaitól, mélyen Oroszország területén csapott le – ezúttal egy tatárföldi dróngyárra. Egyre inkább látszik tehát, hogy a Nyugatnak akadnak már olyan vezetői, akik nem félnek odaütni – sőt, az ellenség saját területére exportálják a háborút.

Hogy ez mire lesz elég? Egyelőre nem tudjuk.

Európa ugyanis a saját belső ellenségeivel sem tud leszámolni: a putyinizmus minden európai országban polgárjogot nyer – úgy kezelik, mint egy véleményt, amit el kell fogadni. Ebben a mezőnyben pedig van valaki, aki irányt mutat (és intézi Putyin számára a fontos és kényes ügyeket): a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor, aki ismét vétóval fenyeget, Ukrajna uniós csatlakozása ellen kampányol, és olyan ukránellenes uszítást tol minden magyar médiaplatformon, hogy arra még az 1944-es deportálásokat kihirdető lapok is csettintenének.

A világ ismét két részre szakadt!

Az egyik oldalon azok állnak, akik még hisznek a szabadságban, a jogban, az emberi méltóságban. Akik tudják, hogy a gonoszt nem lehet kiengesztelni, csak legyőzni.

A másikon pedig azok, akik mindenáron el akarják pusztítani mindazt, amit mi építettünk. Az ajatollahok, a putyinisták, a húszik, a terroristák, a gyűlölködők – és mindazok, akik ezekkel szövetségben remélik a világ átrendezését, a „világrendszerváltást”.

Izrael és Ukrajna nem egyszerűen országok. Most ők a nyugati civilizáció ökle és pajzsa. Ők harcolnak, míg mások még mindig haboznak. Míg egyesek még mindig azon gondolkodnak, hogy van-e értelme visszaütni, amikor az ukrán gyerekkórházakba iráni cirkálórakétákat lőnek be az oroszok.

Ez a háború már elkezdődött, és nem mi kezdtük el.

Minden hibánk ellenére, nem mi kezdtük el, de az most dől el, hogy ki marad talpon – és ki adja fel önmagát!