Andrej Kurkov: "azok az emberek, akik Putyint és az ukrajnai háborút támogatják, számomra nem léteznek"

Andrej Kurkov, Ukrajna legnemzetközibb és legszabadabb hangú írója nem kertel, amikor arról beszél, mi választja el végérvényesen egymástól Oroszországot és Ukrajnát. Szerinte a birodalmi gondolkodás az orosz kultúra mélyrétegeiben gyökerezik, és a klasszikus irodalom sem volt kivétel: Puskin és Lermontov hősei éppúgy a hódító állam szolgálatában álltak, mint a mai „különleges művelet” katonái. Kurkov szerint a háború nemcsak városokat, hanem a közös nyelvet is felégette — az orosz ma nem a kultúra, hanem az agresszió nyelve.

A Justina Bandolnak adott interjúban a szerző arról beszél, miért épül „pszichológiai fal” a két nép közé, miért nem olvas többé orosz irodalmat, és hogyan vált a nyelv, amelyen gondolkodik, a haza, amelyért ír, legnagyobb ellentmondásává.

Az interjút a 2025. szeptember 25–28. között Brassóban megrendezett NOD Irodalmi Fesztiválon vették fel, amelyen meghívott vendégként részt vett a disszidens orosz író, Mihail Pavlovics Siskin is. A két író ugyanazon az estén találkozott a közönséggel, egymás után — két különböző, mégis egymást tükröző világból.

„Az ukránok számára a szabadság fontosabb, mint a stabilitás, az oroszok számára pedig a stabilitás fontosabb, mint a szabadság.”

*JUSTINA BANDOL: Egy nagyon egyenes kérdéssel kezdem. Mihail Pavlovics Siskin azt mondta, hogy Európa elárulta Ukrajnát. Ön mit gondol erről?*

ANDREJ KURKOV: Az oroszok teljes körű inváziójának kezdetén Európa néhány napig kivárt, biztos volt benne, hogy Ukrajna el fog bukni. De Ukrajna felszabadította Kijev és Harkiv régióját – még európai katonai segítség nélkül is! Európa csak azután kezdett komolyan segíteni, amikor látta, hogy Ukrajna kitart és védekezik. Én ezt nem nevezném árulásnak, inkább úgy fogalmaznék: Európa politikai számítása abban nyilvánult meg, hogy a megígért fegyverszállítmányok három, hat, kilenc hónapos késéssel érkeztek meg, és nem a vállalt mennyiségben. Ezért Ukrajna nem tudott ellentámadást indítani és felszabadítani az orosz megszállás alatt álló területeket. Egy ellentámadáshoz nagy fegyverkészletekre van szükség. Európa viselkedése miatt – bár politikailag támogatta és ma is támogatja Ukrajnát – a fronthelyzet nem javult. Értem az európai politikusok logikáját: „ha most adunk rakétákat, két hét múlva Ukrajna újat kér.” Ezért inkább elnyújtották a folyamatot: öt szállítmány helyett inkább kettőt vagy hármat küldtek egy évben. Ukrajna viszont ezrek életével fizetett – katonákéval és civilekével egyaránt. Ez ma is így van. Nagy-Britannia és Dánia időben és a vállalt mennyiségben szállított, sőt még többet is. Más európai országok viszont rendkívül lassan cselekedtek. De nem akarok senkit sem dicsérni vagy hibáztatni. A későn érkező segítség is jobb, mint a semmi. Dánia gyakorlatilag minden tartalékát átadta, Litvánia és Észtország pedig szinte az összes fegyverét.

*JUSTINA BANDOL: Mihail Siskin szerint Oroszország megmenthetetlen, újra és újra visszatér az autokráciához.*

ANDREJ KURKOV: Az Oroszországi Föderációban nincs belső ellenzék. Az ellenfeleket elpusztították, a maradékot száműzték. Kaszparovnak és Hodorkovszkijnak nincs valós befolyása. Alekszej Navalnijnak volt, de őt meggyilkolták. Ezért az orosz ellenzék európai tevékenysége gyakorlatilag egy száműzött kormány működéséhez hasonlít, amely semmit sem tehet. Ráadásul a fele még mindig nem fogadja el, hogy Oroszországban a rezsimet csak katonai úton lehet megváltoztatni. Ott soha nem lesznek demokratikus választások – hacsak nem következik be egy új „októberi forradalom”, amely viszont ismét a mostanihoz hasonló erőket juttathatna hatalomra, olyanokat, akik ma Ukrajna ellen harcolnak és ellenségesek az egész világgal szemben.

*JUSTINA BANDOL: Ebben a helyzetben hogyan látja Ukrajna jövőjét? Hiszen Oroszország továbbra is szomszédja marad.*

ANDREJ KURKOV: Már most kevesebb az oroszajkú lakosság. Sokan elmenekültek. Mariupolban az orosz bombák ezrével ölték meg az oroszul beszélő ukránokat. Ugyanez történt Szuminál, Csernyihivben, Odesszában. Paradox módon a háború miatt az orosz nyelv most terjedt el valamelyest Nyugat-Ukrajnában, ahol korábban kizárólag ukránul beszéltek – a menekültek miatt. A háború elején főként az oroszajkú térségek szenvedtek.

*JUSTINA BANDOL: És milyen jövőt képzel el Ukrajnának?*

ANDREJ KURKOV: Azt hiszem, Oroszország és Ukrajna között tartós pszichológiai fal épül – gyűlöletből és felperzselt földből áll majd ez a fal. A Donbasz mint régió elpusztult, senki sem fogja újjáépíteni. Legyen Isten irgalmas, hogy ne járjon így Csernyihiv, Harkiv, Dnyipropetrovszk és Szumi egy része is. Egy 40 kilométer széles, elhagyott, iparra és mezőgazdaságra alkalmatlan senkiföldje maradhat a két ország között. Ez lesz a valós határ. Ukrajna nem fogja visszaszerezni a háború előtti határait, de a most birtokolt területeit megvédi. Ez a határ két mentalitás között is húzódik majd: a kollektivista, könyörtelen orosz és az individualista, önálló döntésekhez szokott ukrán között.

JUSTINA BANDOL: Olvas most orosz szerzőket?

ANDREJ KURKOV: Nem, nem olvasok.

JUSTINA BANDOL: A háború óta hogyan változott a viszonya az orosz nyelvhez?

ANDREJ KURKOV: A naplómat részben angolul, részben oroszul írtam, majd angolra fordítottam – orosz kiadása nincs. Most sem publikálok oroszul, mert az ukrán könyvesboltok nem árusítanak orosz nyelvű könyveket. Nem tiltott, csak nincs rá kereslet. Az orosz nyelv ma stigmatizált, mert Putyin politikai fegyverré tette, nem kulturális eszközzé. Sokáig gondolkodtam rajta, mit kezdjek az anyanyelvemmel, amelyet most még Ukrajnában is az ellenség nyelvének tartanak. Az orosz a munkanyelvem, a belső gondolkodásom nyelve, de amikor választanom kellett a nyelvem és a hazám között, a hazámat választottam. Nem fogom védeni vagy igazolni az orosz nyelvet. Történelmileg az orosz nyelvet mindig a gyarmatosítás eszközeként használták: oroszokká tenni az üzbégeket, ukránokat, litvánokat. Az autentikus nemzeti kultúrák csak ott maradtak fenn, ahol az orosz nyelv nem tudott győzni. A litvánok például megvédték magukat a cirill ábécé erőltetésétől. Ukrajnát már a második világháború előtt oroszosították, de a nyugat-ukrajnai területek – Bukovina, Ivano-Frankivszk, Ternopil, Lviv, Kárpátalja – megőrizték nyelvüket és szabadságszeretetüket. Ez a mentalitás később visszaszivárgott az oroszosított területekre is. Ezért mondom: az ukránok számára a szabadság fontosabb, mint a stabilitás, az oroszok számára pedig a stabilitás fontosabb, mint a szabadság.

Az orosz irodalomban a birodalom iránti hűség motívuma mindent áthat, és az agresszort gyakran áldozatként mutatják be

JUSTINA BANDOL: Én sok évvel ezelőtt tanultam orosz nyelvet és irodalmat. De azután – főleg a háború kezdete után – meggyőződésemmé vált, hogy újra kell értelmezni antikolonialista nézőpontból mindazt, amit Oroszország történelméről, az orosz irodalom és általában az orosz művészet történetéről tanultunk. Amit a ’80-as, ’90-es években, a régi tankönyvek alapján tanítottak nekünk, az egy másfajta mentalitást tükrözött. Hogyan viszonyul ma Ukrajna az orosz – és esetleg az ukrán – történelem és irodalomtörténet ilyen újraértelmezéséhez?

ANDREJ KURKOV: Nagyon sok vita és cikk született erről a témáról, sőt Amerikában meg is jelent egy könyv, amely az orosz irodalom és kultúra történetének imperialista szempontú újraértékelésével foglalkozik. Mindez már a háború előtt és annak kezdetén is fontos kérdés volt az ukrán értelmiség számára. Ma már világosan látjuk, hogy még Puskin költészetében is – forradalmi jellege ellenére – mindenütt jelen van a birodalmi motívum: a hűség, a lojalitás, a birodalom iránti szeretet motívuma.

Létezik az a jelenség is, hogy az agresszort áldozatként ábrázolják – például a Kaukázusban vívott háború idején. Lermontovnál és Puskinnál is számos olyan utalás van, ahol „a gonosz bennszülöttek”, úgymond, rátámadnak és megölik a nemes orosz katonát, aki fegyverrel a kézben lépett a földjükre. És most ugyanez történik. A mai Oroszország hivatalos irodalma regényeket és elbeszéléseket közöl „a különleges katonai művelet” nemes hőseiről, akik igaz ügyért halnak meg Harkiv, Szumi, Donbász térségében, és így tovább.

JUSTINA BANDOL: És hogyan fogadják Ukrajnában Gogolt vagy Bulgakovot?

ANDREJ KURKOV: Az értelmiségiek általában negatívan viszonyulnak Bulgakovhoz – bár nem mindenki. Vannak védelmezői is, és működik egy Bulgakov-múzeum is, amelynek megvan a maga kulturális élete. Bulgakovot inkább kijevi írónak tartják, mintsem orosz vagy ukrán írónak. Azt vetik a szemére, hogy A fehér gárda című regényében gúnyt űz Szimon Petljura hadseregének katonáiból, az úgynevezett „hajdamákokból”. Nyilvánvaló, hogy Bulgakov nem értette az ukrán nemzeti mozgalmat és az ukránok függetlenség iránti vágyát – félt tőlük. Ő a kijevi orosz vagy oroszajkú arisztokrácia képviselője volt, de egész életében félt, menekült a veszély elől. Később pedig már csak azért könyörgött, hogy kíméljék meg az életét, ne ítéljék halálra. Panaszkodott, levelet írt Sztálinnak, aki felhívta telefonon, és munkát szerzett neki. Ebből világosan látszik, mennyire hiányzott belőle a tartás: tehetséges ember volt, de akarat és önbecsülés nélkül. Úgy vélem azonban, ez részben a sztálini korszak és a személyes élettörténete következménye is. Ugyanakkor Bulgakov életrajza Kijevben kezdődött – és Kijevet senki sem törölheti ki az életrajzából.

Gogol viszont megosztja az ukránokat. A fele orosz írónak tartja, aki elárulta az ukrán kultúrát, a másik fele viszont ukrán írónak. Én az utóbbihoz tartozom: ukrán írónak tekintem, mert rengeteg ukrán valóságelemet, ukrán humort vitt be az orosz irodalomba. Regényeivel és elbeszéléseivel valódi „ukrán divatot” teremtett Szentpéterváron. A Dikanka melletti falusi esték megjelenése után a földbirtokosok és a gazdag péterváriak ukrán szolgákat, ukrán kórust, ukrán szakácsot akartak, és ukrán hímzésekkel díszítették az ünnepeiket. Talán éppen ez Gogol egyik „bűne”: emiatt nem tudják az oroszok elképzelni az életüket ukrán szolgák nélkül, akik az övéik, és Ukrajna nélkül, mint a saját „természetes rezervátumuk” nélkül.

JUSTINA BANDOL: De élete második felében Gogol már az orosz birodalmat támogatta...

ANDREJ KURKOV: Igen, oroszul kezdett írni. És összességében mint író, az orosz birodalom teremtménye volt. A birodalom tette lehetővé számára, hogy nagy íróvá váljon – ahogyan ugyanaz a birodalom nem engedte, hogy Tarasz Sevcsenko nagy költővé legyen, hanem ehelyett 25 évre sorozták be katonának.

JUSTINA BANDOL: Ön szerint miben különbözik az ukrán irodalom? Úgy látja, vannak bizonyos jellegzetességek a tisztán ukrán írók történetében? Kik az ön kedvenc ukrán írói?

ANDREJ KURKOV: Először is, az orosz irodalom stilisztikája nem változott a tanító jellegű hagyományoktól Tolsztoj ideje óta. Az embereket akarja tanítani, elmagyarázni nekik, mit tegyenek, és megkeresi a bűnösöket. Napjainkban is ez adja az orosz irodalom értelmét: részt kell vegyen az emberek hazafias nevelésében – legyen az a Kreml vagy különböző írói szövetségek szemszögéből. Ugyanez vonatkozik Zahar Prilepinre is, aki jelenleg Oroszország legfontosabb írója.

Az ukrán irodalom kezdetben címzett nélkül íródott, mert nem voltak olvasói – a parasztok nem olvastak. Sok korabeli író azért írt, hogy megőrizze a nyelvet. Ivan Franko és Mihajlo Kocjubinszkij idejétől kezdve megjelent a társadalmi irodalom: bizonyos értelemben forradalmi regények, amelyek változtatásokra ösztönöztek. De ezekben nem szerepelt a független Ukrajna, tehát nem politikai felhívások voltak, hanem társadalmi témák.

Az ukrán irodalomban mindig több humor volt, mint az oroszban. Az orosz irodalomban több a szatíra, mert a szatíra gonosz, míg a humor önmagában jó. Ebben a tekintetben az ukrán irodalom mindig lágyabb volt. Most a háború miatt keményebb lesz, mert a háború mindent befolyásol: a zenét, a szövegeket. De az ukrán irodalom soha nem volt didaktikus – soha nem magyarázta meg az ukránoknak, hogyan éljenek és mit tegyenek.

„A invázió kezdetével szinte minden író abbahagyta a szépirodalom írását. A helyzet annyira súlyos, hogy a szerkesztőm is regényeket kezdett írni”

*JUSTINA BANDOL: De hazafias volt?*

ANDREJ KURKOV: Sok a gyenge minőségű, patrióta irodalom, amit pusztán lelkesedésből vagy egy díj reményében írnak, de az ilyen nem marad fenn az irodalomban. A dokumentarista próza patrióta, igen – az intellektuális non-fikció. Ezzel foglalkozik Ukrajna legfontosabb kortárs írónője, Okszana Zabuzsko, és mások is. A történelem tematikája rendkívül fontos, mert az ukránoknak vissza kellett szerezniük azt a történelmet, amit Oroszország elrejtett előlük. Például egyetemistaként soha nem hallottam a harmincas években kivégzett több mint 300 ukrán íróról és a 3000 elnyomottról. Egy egész generációt kizártak az irodalomtörténetből, vagy kivégezték őket. Szövegeiket megsemmisítették vagy mind a mai napig az NKVD archívumaiban találhatók. Nem arról van szó, hogy nem tanulmányozták volna őket - mindenki tudja, hogy létezett a „Kivégzett reneszánsz”, így nevezik ezt a jelenséget. Néhányan ismertebbek, mások kevésbé. Tudjuk, hogy ők is bolsevikok voltak, tehát hittek a kommunista jövőben. Nem egy független Ukrajnáért küzdöttek, de egy független ukrán irodalomért dolgoztak, ukrán nyelven írtak, forradalmi, modern, kísérletező irodalmat. Talán éppen ezért jelentettek veszélyt Sztálin, Zsdanov és a moszkvai vezetés számára: ez a tehetséges írói generáció kicsúszhatott a kezükből. Most ők már az ukrán irodalom részei, de a velük szemben tanúsított hozzáállás még nem teljesen tisztázott. Mindenki érti, hogy a szovjet rezsim áldozatai voltak, de még nem találták meg számukra a megfelelő helyet, hogy mindegyikük látható és befogadható legyen – részben azért is, mert Ukrajna folyamatosan instabil állapotban él.

*JUSTINA BANDOL: És kik az ön kedvenc ukrán írói?*

ANDREJ KURKOV: A múltból Kvitka-Osnovianenko, Ivan Kotljarevszkij az Eneidájával, bizonyos művek Mihajlo Kocjubinszkijtól, aki szintén bolsevik hajlamú forradalmár volt, valamint Ivan Franko, aki az Osztrák–Magyar Monarchia állampolgára és tanár volt. És természetesen Gogol. De számomra érdekesebb a kortárs irodalom. Az ukránul író mai szerzők közül nagyon szeretem Tarasz Prohaskót, aki nagyon rövid, expresszív novellákat ír, de kisebb történeteket is. Ő a kárpáti jelenség képviselője. Néhány írónk épp Ivano-Frankivskból és környékéről származik. Megvan a saját hangulatuk, saját nyelvük – természetesen. Mert az ukrán nyelv az irodalomban nagyon erős a dialektusok révén. A legjobb könyveket vagy a galíciai dialektusban, Lviv környékén, vagy a bukovinai dialektusban, Csernovic térségéből írják. Maria Matios, a véleményem szerint legjobb regényíró, Bukovinából származik. Ott az ukrán nyelvet befolyásolja a román, a szlovák és a magyar nyelv, és teljesen más a dallama.

JUSTINA BANDOL: Nálunk (értsd: Romániában - a szerk.) lefordították Zsadan, Andruhovics műveit, természetesen önét, Okszana Zabuzskót is, de általában az ukrán írók keveseknek ismertek Romániában, pedig szomszédok vagyunk.

ANDREJ KURKOV: És elmagyarázom, miért. Mert a mindenféle oroszosítási kísérlet és az ukrán nyelv elleni harc után az ukrán írók belső érzése az, hogy küldetésük megőrizni a nyelvet élőként – vagyis minél gazdagabb nyelvi tartalmú szövegeket írni, és kevesebb figyelmet fordítani a cselekményre és a történelemre. És ez problémát jelent. Én ezeket a regényeket és szövegeket „introvertáltaknak” nevezem, vagyis belsőre, a regény tartalmára irányulnak, és nagyon specializált közönséghez szólnak.

*JUSTINA BANDOL: Tehát ezek nagyon nehezen fordíthatók.*

ANDREJ KURKOV: Igen, nehezen fordíthatók. Valójában a dialektusokat gyakorlatilag lehetetlen a maguk teljes gazdagságukban átültetni más nyelvre. Úgy gondolom, Maria Matios regényeit, különösen a Solodka Marusia című legjobb regényét, egyetlen más nyelvre sem lehet teljesen lefordítani.

JUSTINA BANDOL*: Meséljen egy kicsit arról, mit és hogyan írt azóta, hogy elkezdődött a háború.*

ANDREJ KURKOV: Gyakorlatilag már másnap elkezdtem cikkeket írni a háborúról több külföldi kiadvány kérésére, és azóta elsősorban az ukrajnai háborús életről írok külföldi olvasóknak. Novemberben jelenik meg a harmadik angol nyelvű könyvem, egy esszé Három év a tűzben címmel. Valószínűleg ezalatt három-négyszáz esszét és cikket publikáltam. Csak a norvég politikai hetilapnak, a Dag og Tid-nek már több mint 100 hosszabb, kétezer szavas esszét írtam.

*JUSTINA BANDOL: Nem tervezi, hogy egy könyvbe gyűjti őket?*

ANDREJ KURKOV: Összegyűjtöttem őket, és részben a háborúról szóló könyveimbe kerülnek. Két és fél évig nem tudtam visszatérni a háború előtt elkezdett regényhez. Csak tavaly júliusban folytattam, és novemberben fejeztem be. Ez a harmadik regény az 1919-es év történetéről, a Sámson és Nadjezsa folytatása. Két hete próbálom elkezdeni a negyedik regényt, de még nem tudom. Írok, de nagyon kevés időm van, és nehéz elkezdeni, mert a háború alatt folyamatosan követed a híreket, mindig online vagy. A háború sosem ad nyugalmat. Másrészt ez egy sorozat, amelynek cselekménye egy másik háború idején, az úgynevezett polgárháború alatt zajlik, 1918 és 1921 között. Ezért valamivel könnyebb írnom, mint ha szerelmi regényt írnék. De jelenleg főként a non-fikcióra koncentrálok.

JUSTINA BANDOL: Tegnap azt mondta, hogy ez általános jelenség az ukrán irodalomban.

ANDREJ KURKOV: Ez az egész irodalomra igaz. Gyakorlatilag a invázió kezdetével szinte minden író abbahagyta a szépirodalom írását. Most rengeteg dokumentarista próza van, de nagyon kevés regény. A helyzet annyira súlyos, hogy a szerkesztőm is regényeket kezdett írni.

JUSTINA BANDOL: Meg lehet szokni a háborút?

ANDREJ KURKOV: Sajnos igen. Meg lehet szokni a gondolatot, hogy holnap egy rakéta eltalálhatja az ember házát. Rengeteg változást vettem észre magamon – nemcsak mint író, hanem mint ember. Elvesztettem az érdeklődésemet az anyagi javak iránt. Gyerekkoromban bélyegeket, jelvényeket, régi érmeket, ikonokat, képeslapokat gyűjtöttem. Tárgyak tömegével voltam körülvéve – megvolt a magam kis mikrouniverzuma. A háború kezdete óta mindez elveszítette a jelentőségét. Már nem az enyémek. Ahogy a lakásunk sem az enyém többé, és a vidéki házunk sem a miénk. Minden a háborúé. És mint ilyen, a háború dönti majd el – véletlenszerűen vagy éppen spontán módon –, hogy a tárgyi világomból marad-e valami épen a végéig, vagy minden eltűnik. Valószínűleg egyfajta pszichológiai védekező mechanizmus súgta nekem: „Engedd el, ne érezz többé semmit!”

JUSTINA BANDOL: De hogyan változtatott meg a háború? A humorérzéke megmaradt?

ANDREJ KURKOV: Azt hiszem, igen. De az elején a háború teljesen elpusztította – két-három hétig semmi humorérzékem nem volt. Aztán lassan visszatért. Mindig is szerettem a fekete humort, de azt hittem, a fekete csak egyféle lehet. Hogy a szürkének lehet ötven árnyalata, de a feketének nem. Most viszont látom, hogy a humor egyre feketébb is lehet. Valószínűleg ezért lett az én humorom is cinikusabb, mint korábban, bár próbálok küzdeni ellene. Ezt leginkább írás közben érzem: a szövegben megjelenik egy bizonyos humor, amit próbálok kordában tartani, hogy megértsem, az olvasók hogyan fogják érzékelni.

JUSTINA BANDOL: De az embersége megmaradt. Vannak orosz anyanyelvű hallgatóink is – Ukrajnából és Oroszországból. Mit üzenne nekik?

ANDREJ KURKOV: Őszintén szólva, azok az emberek, akik Putyint és az ukrajnai háborút támogatják, számomra nem léteznek. Nem tekintem őket személyiségeknek – egy szürke tömeghez tartoznak, amely megszállta az Orosz Föderáció területét, és amelyet a Kreml könnyen irányít. Ők azok, akiket sok pénzért el lehet küldeni ukránokat ölni, akik megtanulnak rakétát kilőni ukrán kórházakra. Ma reggel, két órával ezelőtt, egy rakéta vagy egy Sahed drón eltalált egy kardiológiai kórházat. Még most is kutatnak a romok között, már két holttestet megtaláltak – nem tudni, orvosok voltak-e vagy betegek. Szóval ezek az emberek engem nem érdekelnek.

De azoknak, akik a jó oldalon állnak, és értik, mi történik, csak erőt szeretnék kívánni, és emlékeztetni őket: amikor úgy érzik, hogy már nincs tovább, az erőt mindig a kultúrában fogják megtalálni – a könyvekben, a zenében, a színházban, a filmben.

• Justina Bandol több mint 15 éve fordít könyveket, főként angolból és oroszból. Az Egyesült Államokban végzett szlavisztikai doktori tanulmányai után 15 éven át dolgozott szerkesztőként román kiadóknál, és párhuzamosan 7 éven keresztül orosz és angol nyelvű kurzusokat tartott románoknak, valamint román nyelvű kurzusokat külföldieknek. Jelenleg a Bookzone Kiadónál dolgozik fordítóként, és együttműködik a Román Nemzetközi Rádió orosz adásával.

• Az interjú a 2025. szeptember 25–28. között Brassóban megrendezett NOD Irodalmi Fesztiválon készült, amelyen meghívott vendégként részt vett a disszidens orosz író, Mihail Pavlovics Siskin is. A két író ugyanazon az estén találkozott a közönséggel, egymás után.

• Andrij Jurijovics Kurkov, Budogoscs,1961. április 23., orosz származású ukrán író és publicista, aki korábban oroszul is, ma már csak ukránul angolul. 19 regény, köztük a Halál és a pingvin bestseller, kilenc gyerekeknek szóló könyv, valamint körülbelül 20 dokumentumfilm, fikciós és tévéfilm forgatókönyvének szerzője. Munkáit jelenleg 37 nyelvre fordították le, köztük angolra, spanyolra, japánra, franciára, németre, olaszra, kínaira, svédre, perzsára és héberre, és 65 országban adták ki. Kurkov, aki régóta a nemzetközi média tekintélyes kommentátora Ukrajnáról, különösen Európában és az Egyesült Államokban, válogatott cikkeket írt különböző kiadványok számára világszerte. Könyvei tele vannak fekete humorral, a posztszovjet valósággal és a szürrealizmus elemeivel.

FORRÁS: Veridica