Crin nagybácsi Székelyföldön: politikai zombijárás

Crin Antonescu, a politikai mumus, akit már tíz éve elástunk a dicsőség kertjében, most szépen kikászálódott a sírból.

Tíz éve Crin Antonescu könnyek között esküdözött a politikai fesztiválok nagyszínpadán, hogy ha elbukják Băsescu eltávolítását, ő bizony felköti a kabátját, leteszi a lantot, és eltűnik a politikai térképről. Hát… nem így történt. Mint egy makacs pattanás, amit hiába nyomkodsz, most újra itt van – kisimítva, felfrissítve, mintha csak becsületben őszült volna meg egy brüsszeli könyvtárban.

Ahogy az a politikai show-műsorokban lenni szokott, most köré gyűltek a régi-új arcok: azok a szónokok, akik pár napja még késsel-villával estek egymásnak, most széles vigyorral nyomulnak egy közös fotóra a megkerült nagybácsival.

Mi történt? Megvilágosodás? Ugyan már! Csak a régi jó „kit húzunk fel a trónra, hogy maradjon a jó kis langyos víz” stratégia.

Ők azok, akik már réges-rég elárultak minket.

Városostul, megyéstül, Székelyföldestül, Erdélyestül, országostul, mindenestül.

Most meg úgy ölelgetik Crint, mint egy elveszettnek hitt nagybácsit, akinek véletlenül végrendelete is van. Aztán a pódiumról, a kamerák elé állva a tőlük megszokott kioktató modorral nyomják a fejtágítót: ők majd megmondják, mit kell csinálni, nekünk meg egy dolgunk van: újra beállni a sorba és szépen leszavazni rájuk. Akinek visszakérdezni támad kedve, az gyorsan megkapja a billogot - csak egy tudatlan, szerencsétlen emberke vagy. Az egész Crin Antonescu kampány és benne az RMDSZ viselkedése maga hatalmas üvöltés arról, hogy itt már rég nincsenek eszmék, nincsenek értékek – csak a nyers érdek, a karrieréhség, és a székhez való görcsös ragaszkodás maradt. Semmi különbség nincs köztük: pártszínek, logók, szlogenek? Kacat. Az egyetlen dolog, ami számít, az a húsosfazék. Amihez oda kell férni, ami mellett ott kell maradni.

Ők a fő felelősök, amiért az emberek lassan már bárkire hajlandóak szavazni, akinek elég hangos a szája és elég dühös az arca, ők árulták el normális politika ideáljait, és ez szülte a szélsőségeket. Ha nincs hiteles választás, akkor a választók idővel a legelborultabb megoldásra is rábólintanak, már csak azért is, hogy láthassuk a sokkhatást az arcukon. Élőben,a Realitatea TV-n.

Miközben ők újra összeborulnak, mint egy rossz szappanopera szereplői, mi megint ugyanazokat a kiégett arcokat kell/kellene nézzük, akik tíz év alatt semmit sem építettek – csak egymást mentették meg újra és újra a bukástól.

Ideje lenne másvalakit keresnünk: valakit, aki nem saját maga által összehozott romok közül tornássza vissza magát a reflektorfénybe, hanem vállalja, hogy belemászik a sz@rba, összeszedi a csontvázakat, ledönti a megpenészedett díszleteket, és új házat, új hazát kezd építeni. Nem szólamokkal, hanem munkával. Aprólékosan, de szisztematikusan. Lépésről-lépésre.

Mert nincs már időnk, az ugyanis lejárt.

A zombiknak pedig a kriptában a helyük.