A banán, a pacal és a vezér farka, avagy Kicsi Brüsszelbe megy

Mindig a Kicsit küldik előre, mondta egyszer magáról a vezér, mikor még 2022 februárjában Moszkvába repült a kedves házigazdához, ahol Putyinnal letárgyalták a háborút, akarom mondani a specoperáciját, és kivételesen nem hazudott, mert tényleg ő a Kicsi, tényleg őt küldik előre, csak nem abba az irányba, amit ő sugallni óhajt nekünk, hanem arra, amerre Vlagyimir éppen fújja a szelet, Brüsszelbe, ahol a mi Kicsink foglal Putyinnal szobát, két hétre, amíg tart a kis villámháború, akarom mondani a gyors lefolyású hadművelet, mert hát az orosz étlapra mindig felkerül valami új fogás, és Belgium bizony benne van a menüben, Vlagyimir pedig éhes, mindig éhes, állandóan éhes, úgy zabálja a világot, mint mi a pacalt, és Orbán a pincér, aki tálalja a fogást, vigyorogva, miközben ő maga is csámcsog, majd jöhet a közös fotó a közösségi platformokon: Viktor és Vlagyi, "kicsimmel eurázsiában", lájkolni, megosztani kötelező, mert a homoerotika akkor jó, ha szuverén.

És megy a Kicsi Brüsszelbe, amit épp Koppenhágának hívnak, de hát mindegy, mert a Lajtán túl minden Brüsszel, innenső felén pedig csak az ország fele, az a fele, amelyik nem a narancsot nyeli be minden vasárnap, Isten lássa lelkem, szeretem a narancsot, de a banánt jobban, talán mert a kommunista időkben ritka csemege volt, státuszszimbólum, és van abban valami péniszfetisizmus, hogy minden diktátor a banánnal kezdi, nehogy valami nagyobbat lásson a nép, mint a vezér farka, de most nem banán, hanem pacal, nem szimbólum, hanem bűz, trollturizmus, kérem szépen, trollturizmus, mint a katasztrófaturizmus, csak itt nem a szegények nézik a romokat, hanem az elit utazik, hogy romokat hagyjon maga után, és Orbán a vezérkanca, aki mindenhová elcipeli a saját trágyáját, leteszi az asztalra, bűzlik, mindenki fintorog, de ő csak röhög, hazamegy, feltölti, újra megy, újra szarik, és ez megy körbe-körbe, mint a bélmozgás, amit a történelem sem tud megállítani.

És akkor jön a Főni a Facebookon, suttogja, üvölti, fújja, hogy mi, magyarok nem akarunk integrációt Ukrajnával, na ne röhögtess, mert én például nagyon is szeretnék, integrációt Ukrajnával, integrációt bárkivel, csak ne vele, és leginkább annak tapsolnék, ha ő integrálódna valahová, ahová igazán passzolna, mondjuk a moszkvai emigránsok klubjába, valami panelben a hatodik emeleten, ahol a lift mindig elromlik, és ő cipeli a saját szatyrait, tele pacallal, vodkával és ócska gázszerződésekkel, ott integrálódjon, kérem szépen, ott legyen az illatos közösség tagja, ne nálunk, ne velünk, mert mi Európát akarunk, szabadságot akarunk, Ukrajnát az EU-ban akarjuk, nem pedig pacalízű banánt a seggünkbe.

Szóval megy a Főni Brüsszelbe, ami ma éppen Koppenhága, de holnap lehet Párizs vagy Berlin, mindegy, mert a trollturizmus lényege, hogy utazol, odaszarsz, majd hazajössz, és elpancsolod közben az én adóforintjaimat, amelyek már nem is magyar forintok, mert én magam sem vagyok magyar abban az értelemben, ahogy ő érti a magyart, mert nekem a magyar nem bezárkózás, nem banán, nem pacal, nem narancs, hanem nyitás, szabadság, közösség, és ha ezért Ukrajnát az EU-ba akarom, akkor hát legyen így, és ha ezért ő Brüsszelbe megy, akkor hát menjen, de tudja meg mindenki, hogy a Kicsi nem előre megy, hanem hátra, nem előőrsként, hanem farokként, a Kreml farokcsóváló kiskutyájaként, aki ugat, de nem harap, csak lefetyel, mindig csak lefetyel.

Egyszer eljön majd a pillanat, amikor a Kicsi már nem tud visszajönni, mert nem lesz hova, mert a saját országát is úgy megette, mint egy tányér pacalt, csontig lerágva, zsírig kiszívva, hagyva maga után csak a csontos tányért, az odaszáradt szaftot és a savanyú szagot, és mi itt ülünk majd, nézzük a maradékot, és megértjük végre, hogy a haza nem pacal, nem narancs, nem banán, hanem valami más, valami, amit ő sosem értett meg, mert neki minden csak étlap volt, minden csak menü, ahol ő a főfogás, mi meg a köret.

Amikor majd Brüsszelben utoljára odahúzza a székét az asztalhoz, és az asztaltársaság már nem várja, hanem fintorog, és félrenéz, és inkább a sótartót nézi, vagy a terítő szélét, csak ne kelljen látni a szotyolát köpködő magyar Kicsit, akkor majd végre belátja: nincs több taps, nincs több nevetés, nincs több kamera, csak ő maga, a szaga és a bűze, a nagy történelmi troll, akit a világ végül elfelejt, mert a világ gyorsabb nála, nagyobb nála, éhesebb nála, és még Vlagyimir is új pincért keres, mert a régi túl sokszor ejtette le a tálcát.

Majd akkor mi is talán tényleg szabadok leszünk, de előbb még jön a roham, mert a Kicsi sosem adja fel, mindig visszavág, mint egy pacallal tömött szatyor, amit megpróbálsz a szemétbe dobni, de kicsúszik, kiborul, mindenütt szétfröccsen, és ott bűzlik tovább, hiába mosod, hiába sikálod, az íze ott marad a szád szélén, a szaga a kezedben, a nyoma a ruhádon, mert a Kicsi ilyen: egyszer rátapad, és nem ereszt. De minden pacal elfogy egyszer, minden narancs rothad egyszer, minden banán megfeketedik egyszer, és amikor ez eljön, akkor majd nem marad semmi, csak a történelem cetlije, amire felírják: volt egyszer egy Kicsi, aki mindig előre akart menni, de soha nem ment sehová, csak körbe-körbe, mint a kutya a saját farkát kergetve, és a végén már csak a saját szarát zabálta vissza, mert nem volt más, nem volt több, nem volt jövő.

És mi akkor majd nevetünk, végre őszintén nevetünk, és röhögünk, mert a Kicsi elment, mert a bűz felszállt, mert a pacal elfőtt, és mert végre nem nekünk kell utána takarítani. És ez lesz a szabadság, nem valami nagy szónoklat, nem valami nagy forradalom, hanem az egyszerű megkönnyebbülés, hogy nincs több Kicsi, nincs több troll, nincs több szag – csak a csönd, a levegő, és a lehetőség, hogy újra kezdjük.