Mivé lettünk mi, magyarok?

November negyedike – az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc leverésének gyászos emléknapja. A magyar történelem egyik, talán legnemesebb pillanata, amikor a világ szívébe lopta magát Magyarország. Amikor mindenhol szerettek, és tárt karokkal fogadtak minket.

És mivé lettünk azóta?

A kérdés több mint jogos – és az ukránok honvédő háborújával is mély összefüggésben áll, de túl is mutat azon.

Mivé lettünk mi, magyarok, akik éjjel-nappal az áldozatot hibáztatjuk, és Putyint dicsőítjük?

Mivé lettünk mi, akik ugyan nem ezt tesszük, de megengedjük, hogy milliónyi honfitársunk néhány kormánytól kapott fillérért odadobja lelkét az ördögnek – s vele együtt a nemzet jövőjét?

1956 novemberében az orosz vezetés – igen, orosz, nem „szovjet” – úgy döntött, hogy Magyarországon a földesurak és az egykori fasiszták akarják visszavenni a hatalmat, ezért be kell avatkozniuk, „meg kell védeniük a rendes magyarokat”. Meg is tették.

Az eredmény: rommá lőtt Budapest, magyar holttestek az utcákon, kétszázezer menekült, bebörtönzött és megkínzott tízezrek.

És az eredmény ma? Szellemi hanyatlás, morális dögkút, amelyben kellemesen dagonyázva él a magyar, és hibáztat mindenkit, aki ebből az állapotból ki akarná rángatni.

Orbán Magyarországa ez.

De mennyiben vagyunk mi részesei annak, hogy idáig jutottunk?

Méltók vagyunk egyáltalán arra, hogy emlékezzünk ’56 hőseire?

1956-ban Moszkva Kádár Jánost ültette a magyar nép nyakára. Magyarország kommunista vezetése pedig engedelmesen szolgálta a moszkvai érdekeket. A népnek pedig el kellett felejtenie ’56-ot.

Elfelejtette? Aligha. Pontosabb azt mondani: elfelejtetni próbálták vele. Nem sikerült teljesen kitörölni a nemzeti emlékezetből.

2025-ben járunk, 69 évvel később. Az országot ismét egy Moszkvából irányított báb, Viktor Orbán vezeti. Tizenöt év alatt átkeretezte az 1956-ról szóló kollektív emlékképet – nem törölni próbálta, hanem hazugságokkal átfesteni.

És sikerült. Majdnem teljesen sikerült neki. És még nincs vége.

Ma nem végeznek ki, nem zárnak börtönbe, ha mást gondolsz ’56-ról, mint amit a kormány előír. Legalábbis egyelőre...

Főleg addig nem, amíg mindezt otthon, négy fal között teszed – mert az orbánista káderek, akik a porosz pszichológiai hadviselés iskoláját kijárták, pontosan tudják: ez nem veszélyes. Csak kettőnél többen ne gondolják ugyanazt, és egynél többen ne szervezkedjenek emiatt – és addig minden rendben lesz.

Amíg az igazság kimondása kevesek kiváltsága marad, addig nincs szükség fekete autóra, verőlegényekre vagy börtönre. Az „orbanisztánra” átprogramozott agyú honfitársaink önként elvégzik azt, amire az ÁVH-t tartotta a kommunista diktatúra.

A kommentelők serege a közösségi médiában – a Mandinerek, az Indexek, a Hont Andrások és Bohár Danik – szétcincálnak, amint az igazság mentén véleményt formálsz.

Kibírod egyszer. Kibírod kétszer.

Aztán feladod. Visszavonulsz a bunkerodba.

Nincs bűnös, mert te mondtál le a lehetőségeidről – így elszámoltatni sem lesz kit.

2025. november 4.

A magyar szabadságharc leverésének és elfojtásának emléknapja.

Tegnap, november 3-án, a legerősebb ellenzéki párt ellen indított szubverzív támadást a magyar kormány – orosz módszerekkel és orosz segítséggel.

Változott valami?

Igen. Ma már nincsenek „pesti srácok” – őket is elcenzúrázta a hatalom oroszlelkű birtokosa. Nincs, aki kiálljon.

Ha ötven év múlva utódaink visszanéznek erre a korszakra, egy kérdés biztosan elhangzik majd:

Miért nem álltak ellen apáink, nagyapáink?

Az sem biztos, hogy magyarul fogják ezt kimondani.

A mai fiatalok – a jövő apái, anyái, nagyapái, nagyanyái – csendben, de tömegével menekülnek el az országból.

1956. november 4-én lánctalpak taposták el a magyar szabad lelket.

De morálisan nem tudtak megtörni.

2025. november 4-én nincsenek lánctalpak.

Nincsenek már szabad lelkű magyarok sem – morálisan a mélypontra züllöttünk.

A kormányt Moszkvából irányítják, a miniszterelnökünk egy báb.

A nemzeti tragédia elkerülhetetlen.

Csak a bűnhődés előzhetné meg – de arra már képtelenek vagyunk.

Ördögi kör.