Szabadság, te áldott hazugság
Válaszféle a „Szubjektíven független magánvélemény” című Maszol.ro-n (hol máshol?) Szász Csaba tollából (ki más?) megjelent írásszerűségre, amely pont olyanra sikerült, mintha egy régi, pöttyös borítós Ludas Matyi lapszám próbálna beleszólni a XXI. század médiavitájába. Azaz, nem! Nem olyan: mert rengeteg előítélet, logikai csapda, meg egy raklapnyi szalmabáb van benne, utóbbiakat aztán egy hősi csatában sikerül is legyőzni. Így aztán ez nem is válasz lesz: visszapöccintés.
Micsoda fricska, micsoda pöccintés! Kár, hogy közben a logika térde megrogyott, az érvelés pedig a saját árnyékától is megrémült. Olvasva Szász Csabát, az embernek olyan érzése támad, mintha a szabadság nevében hirdetne kispolgári sértődöttséget – mintha egy óvodás mondaná: „én csak vicceltem”, miközben bottal turkálja szét a homokvárat.
Kezdjük ott, hogy a független sajtót idézőjelbe tenni, majd azt állítani, hogy a kritika nem bántás, csak „szabadságharcos vélemény”, finoman szólva is álságos. Olyan, mint amikor valaki nyílt színen leköp, majd azzal védekezik: „ez csak eső volt, ember, lazíts már.”
A hiperérzékenység emlegetése különösen izgalmas érvelési bravúr: a másik fél érzékenységét kicsúfolni klasszikus gázlángolás – a pszichológusok jól ismerik. Ez a retorika nem a vitát szolgálja, hanem az elhallgattatást. Ha pedig valaki a véleményedre visszaszól, az már hiszti? Milyen érdekes: ha te szólsz be, az „kritika”, ha visszaszólnak, az „Armageddon”. A logika itt letette a lantot.
A függetlenség és a finanszírozás összemosása szintén kedvelt trükk. Csakhogy a függetlenség nem azt jelenti, hogy senki nem ad pénzt, hanem hogy senki nem mondja meg, mit írj a pénzért. Ha egy szerkesztőség amerikai pályázati pénzből működik, de senki nem írja meg nekik, hogy „holnaptól Biden a címlapon legyen fején egy glóriával”, az függetlenebb, mint egy olyan sajtótermék, amelynek szerkesztőségi e-mailje kukacrmdszpontro-ra végződik.
Amikor azt írod, hogy "ma már csak az lehet független újságíró, aki szivárványos háttérrel depresszív idézeteket posztolposztol", akkor lényegében a legaljasabb karikatúráját fested le annak, aki nem azt és nem úgy gondolja, mint te. A sztereotipizálás nem érv – csak gúny. Abból is a leglustább...
És talán itt a legnagyobb tévedés: a szabadság nem akkor valósul meg, amikor csak nekem lehet véleményem, hanem akkor, amikor mindenkinek lehet – még azoknak is, akiknek a hangja zavarja az én buborékomat. Az, hogy te most ezt leírhatod, hogy kritikát írsz a kritika kritikájáról, az pont annak az eredménye, hogy működik a sajtószabadság. Akkor is, ha néha kellemetlen.
De a legjobb rész mégis a végén jön: „csigavér, ez csak egy vélemény.” Ez így van. Csak épp te egy olyan véleményt vallasz, amely előszeretettel kérdőjelezi meg más vélemények létjogosultságát. Ez olyan, mintha egy partin lehánynád a padlót, majd vigyorogva közölnéd: „hé, hát csak hoztam egy kis színt a társaságba!”
Szóval kedves Csaba: a véleményszabadság lényege, hogy te is írhatsz, más is válaszolhat – és senki nem büntet meg, ha épp nem nevetnek a vicceiden. Aki pedig valóban hisz a szólás szabadságában, az nem gyalázza a másik oldal szabadságharcát – hanem örül neki, hogy van kit kritizálni. Ez ugyanis annak a jele, hogy még nem halt meg a demokrácia. Bár ehhez elég közel járunk. Neked van benne részed?