Tekenyős Zsolti bevetésen – amikor a politikai lábgomba mikrofont kap

Magyar Péter, a TISZA párt főnöke és a magyar ellenzék mostanság egyetlen működő izzója rálépett a határon túli turistacsapdára, és megérkezett Erdélybe. Persze hogy nem maradt csöndben a helyi szervilizmus: a nyári uborkaszezonban úgy kapott a hírre mindenféle pártszínű csicska, mint a molylepke a villanykörtére. Volt, aki jobbról támadott, volt, aki balról nyalt, öles nyelvcsapásokkal, de mind ugyanazt az ezer éve játszott tragikomédiát nyomta. Sőt, a már-már paleolit kort idéző markói–gáspári–parászkai–erdélyi riporterszuperliga is bevetette magát – nem mintha az elmúlt években túl sok mindenre képesnek bizonyultak volna.

A látogatás mögött viszont lapul egy olyan történet, ami kizárólag ránk, erdélyi bennszülöttekre tartozik – mint sürgősen megoldandó feladat! Ez az a kórkép, ami minden egyes napunkat mérgezi, és amit a politikusaink minden választáskor újra és újra kihasználnak, mint a kedvenc cigarettás dobozukat. Ezért nem kérünk rajtuk számon semmit, ezért van, hogy röhögve vernek át minket újra.

Ez a történet pedig nem más, mint Veres „tekenyős” Zsolt parajdi fellépése, a maga teljes színpadias hisztériájában – Zsolti, aki úgy pózol, mintha Székelyföld Chuck Norrisa lenne, de a tekintetéből inkább az jön le, hogy anyu tegnap túl sósra főzte a pityókalevest.

Zsoltiról már meséltünk itt az Ugar infón, de a magyarországi olvasóknak muszáj elmagyarázni a tekenyőzés néprajzi mélységeit. Spoiler: nem a lábmosásról szól. Zsoltika mai magyarázata szerint persze igen – állítólag az életveszélyes fenyegetés kapcsán felmerülő érkező bűnvádi eljárás veszélye miatt kellett a sztorit puhítani –, de a valóságban a tekenyő arra való, hogy abba csorogjon a belek tartalma, miután bicskával megoldják a gasztroenterológiai kérdést az engedély nélküli látogatóval. Putyinista Zsótika pedig az engedélyek fő kiadója, a „Határszéli Vérbíró” cím önjelölt birtokosa, aki valójában maximum a helyi húsbolt előtti padon szokott tekintélyt gyakorolni, amikor megjön a friss szalonna.

És hogy szó a ház, só pedig a bánya elejét ne érje, Veres „tekenyős” Zsolti odaállította magát a parajdi sóbánya elé, mögötte a helyi csicskakommandóval, akik szintén fényesre suvickolt tekenyőt tartottak a kamerának, és üzenték Magyar Péternek: „Na, gyere ide, mert mi itt a helyi nagyokosok vagyunk, és fontos tárgyalnivalónk van egy EP-képviselővel!” A bánya lezárt része? A helyszíni tényfeltárás? Ugyan már, Zsoltikához kell rohanni, ez a protokoll! Még ha maga a bánya is nyög a víztől, addig is van idő egy kis performanszra.

Ami érdekes, erdélyi testvéreim: ezek a tekenyős fenyegetőző hősök sehol sem voltak, amikor a bányát elöntötte a víz, amikor az igazgató úgy csinált, mintha nem is létezne, és amikor számon kellett volna kérni a politikusokat – köztük bőven magyarokat is –, akik mulasztásaikkal és korrupciójukkal kicsinálták az egész üzemet és vele együtt Parajdot is. Akkor nem volt tekenyőlengetés Bíró Barna Botondnak vagy Borboly Csabának. Akkor nem volt tekenyőlengetés az RMDSZ vezérkarnak, akik pár éve még azzal kampányoltak, hogy megvédik a bányát a Korond-patak vízesőjétől. Köszönjük szépen a „védelmet” – és a csapatépítést is, amelynek eredményeként mára a csőcselékből is csak a tekenyő legalján összegyűlt lábgomba jutott nekünk.

Veres „tekenyős” Zsoltika és sleppje valójában gombás fertőzés az erdélyi magyarság egyre satnyuló végtagjain. Mi, akik hajdan világhírűek voltunk vendégszeretetünkről, ma már bicskás fenyegetést osztunk annak, aki úgy téved ide, hogy Orbán Viktor Nemzetvezető Urat kritizálni meri. Zsoltiék úgy beszélnek arról, mit kellene Magyar Péternek tennie Székelyföldön, mintha őket bárki is felhatalmazta volna a Királyfi Utódai Alapítvány örökös főerkölcscsőszének. A valóságban Zsoltika erkölcsi magaslata olyan, mint a parajdi buszmegálló padja – kicsit vizes, kicsit rohad, és mindig van rajta valami folt, amiről jobb nem tudni, mi volt eredetileg.

És a kedvenc epizódom?

A videóban feltűnik egy olyan „vendégprofesszor”, aki leginkább piaci rikkancsra hajaz, és fennhangon magyarázza Magyar Péternek: „Ez itt bizony annyira Székelyföld, hogy még a románok is azt mondják, Ținutul Secuiesc!” Ez a végső, atombiztos érv. Csak az a bibi, hogy a románok vagy „úgynevezett”-nek (așa-numitul) hívják, vagy egyszerűen közlik: „nu există” – nem létezik.

A tekenyőlengető performansz tehát egyetlen dolgot üzent országnak-világnak, de azt határozottan: a székely nem áll ki a saját érdekéért, viszont szívesen megbicskázza az első betévedőt, ha az nem imádja eléggé Orbán Viktort. Persze nem minden székely ilyen – de Zsoltiék dolgoznak rajta, hogy a politikai elit így lássa. A következő kampányban is elég lesz fél szó a bányáról, hosszú óda a budapesti nemzetegyesítésről, és a kellő számú szavazat máris zsebben. Aztán a frissen megválasztott jelölt ugyanúgy nem csinál semmit a közösségért. És ki fogja számon kérni? Senki.

Ez a jelmezbál az, amit Tekenyős Zsoltiék újra elénk toltak, maga tankönyvi esete putyinista provokációknak: először elriasztani minden jóérzésű embert a közélettől, majd az RMDSZ elsöpri a maradékot, és így a nagy erdélyi székely-magyar kígyó vígan harapdálja a saját farkát. Zsolti meg ott áll a közepén, tekenyővel a kezében, és úgy érzi, ő a hős – miközben a többiek csak azért nem mondják neki, hogy hülyén áll a bajsza, mert félnek, hogy megsértődik, és kihívja őket egy parajdi bicskás párbajra.