Dehogynem, avagy feljegyzések a pokol elszabadulása előtti időkből

Magyarország mostanra kőkemény diktatúra. Olyan kemény, hogy ha rávágod az ajtót, lepattan. Ezt mindennél világosabban bizonyítja az „átláthatóságinak” csúfolt törvény, ami úgy tesz „átláthatóbbá”, hogy eltünteti az utolsó maradék szabad és kritikus sajtót, mint propagandaminiszter a nyugtát a közpénzes vacsoráról.

Egyelőre még nem lövik le nyílt utcán azt, aki szerint Orbán Viktor nem a galaxis megmentője – csak a galaxis kommunikációs osztálya posztol róla ilyet –, mert a civilizációs mázat, mint fogkrémet, egyelőre még nem nyomták ki teljesen a tubusból - de csak idő és végképp nem igény kérdése. Most még ott tartunk, amit úgy nevezhetnénk: a pokol elszabadulása előtti időszak. Olyan éjfél előtti öt perc, csak itt az óra nem kong, hanem rekedten hörög.

Március 15-én maga doktorminiszterelnök úr jelentette ki – fekete-fehéren, mint egy rossz minőségű tévéhíradó 1986-ból –, hogy „poloskák vagytok”. Na jó, később finomított: csak Magyar Péterre gondolt. Hát persze. Épp csak az alany-állítmány, egyes szám - többes szám egyeztetése nem sikerült, de ki számolja. Ilyen ez a magyar nyelv, na. Összetett, árnyalt, szeszélyes – mint egy hataloméhes pártvezető, ha nem kapja meg a közpénzt reggelire.

Szerencsére kormányozni sokkal egyszerűbb. Különösen akkor, ha a teljes államapparátus, a média, és minden magyar adófizető pénze a rendelkezésedre áll, plusz Kína és Oroszország küld egy kis zsebpénzt, ha elfogy a magyar forrás. Olyan ez, mint amikor elrontod a házid, de a padtársad odaadja a megoldást – csak itt a padtárs a Kremlben ül és ártatlan ukránok vérébe mártott tollával rajzol térképet új határokkal.

És még így sem sikerül nekik kormányozni!

Az életszínvonal zuhan, mint a becsület a Fidesz-frakcióban, a szociális válságra adott válasz pedig annyi, hogy: "Nézd csak, ott egy ukrán! Meg ott egy buzi is!" Ennyit tud a narancs csodafegyver, ha elsül, csak visszafelé. És akkor, mint egy rossz dramaturgiai fordulat, visszatért a színre Bencsik András – akit úgy hiányoltunk, mint disznó a böllérkést. A YouTube-on futó műsorában kijelentette: *„Ha csak sopánkodunk, ebből nem lesz semmi. Ebből csak egy rohadt nagy vereség lesz. Ha nem szedjük össze magunkat, akkor… aki nem segít magán, azon az Isten sem segít.”*

Ó, be szép mondat. Rég hallottunk fideszes szájból ennyire pánikszagú, rezzenő hangon előadott, felelősséghárító sirámot. Egy kis mesterséges intelligenciával remixelve még akár klubsláger is lehetne belőle: "Rohadt nagy vereség (DJ Bencsik's Poloskás Deep House remix)."

Aztán persze folytatta, mert miért ne: *„Az egy dolog, hogy nem szeretjük ezt a kis nyikhajt, aki amúgy nagyon ügyesen mobilizálja az ő szörnyűséges népét.”*

Szörnyűséges nép? Aha. Tehát ha hiszünk Bencsiknek (és miért tennénk), akkor mi, akik nem tapsolunk a propagandaállamnak, már nem is emberek vagyunk – hanem zombik, poloskák, esetleg migráns rémálmok. És miközben Bencsik szerint Magyar Péter már tavaly kipukkant, mint egy Tesco-s strandlabda, a fickó köszöni szépen, él és virul – jelenleg épp a honi orosz propagandagépezet fénylő fogaskerekébe szórja a homokot. Már ezért is megér egy Tisza-szavazatot: ha mást nem, legalább a kormánymédia kap tőle agybajt. És ki ne nézné szívesen azt a műsort, ahol Bencsik András agyfaszt kap egy sajtótájékoztatótól?

Igen, tudom, csúnya dolog ilyesmit gondolni. De hát csúnya, sőt, szörnyűséges nép vagyunk mi – legalábbis a fideszes népmese szerint. Akkor meg ne várjon tőlünk senki úri modort. Se most, se a kormányváltás után.

És hogy mi a helyzet jelenleg?

A Tisza párt minimum fej fej mellett áll a Fidesszel, sőt, egyes felmérések szerint már előzi is. Bencsik viszont – lévén nem látja a valós számokat, csak amit a felmérések engednek – azt szűrte le, hogy a magyar lakosság fele „szörnyűséges nép”. A főnöke lepoloskázta őket, ő meg lehordja szörnyetegeknek: teamwork makes the dream work.

És akkor mit látunk még? A főnök poloskázik, Halász János benyújtja a sajtót kicsináló törvényt, Bencsik szörnyűségezik, Orbán Viktor Harcosok Klubját alapít – mi jöhet még? Megmondom: a nyílt utcai agresszió. A „libsik” elleni gyűlöletakciók, szervezett bűnbandák (Betyársereg, focihuligánok, KGB-castingról visszamaradt kopaszok, idejekorán idetelepített GRU-ügynökök, ezek valamilyen keveréke...) rátámadnak független szerkesztőségekre, újságírókra, influenszerekre. A cél egyértelmű: félelemkeltés. Csak és kizárólag az a narratíva maradhat, amit a NER főcenzora hajlandó meghallgatni a reggeli kávéjához. Csak és kizárólag a félelem irányíthat, mert így, aki fideszes az elmegy majd szavazni, aki nem az pedig félelmében otthon marad. Remek ötlet, nem? És az a legszomorúbb, hogy a magyar nép jelentős része még mindig abban a hitben él, hogy „úgyse fajul el idáig”, mintha nem épp most pörögne szemük előtt 3D-ben az előzetes.

Nekik üzenem – üzenjük –, ne legyenek naivak: Dehogynem!