Ki lesz a következő? Kit támad meg Oroszország?

Az európai, amerikai és izraeli szakértők döntő többsége – értsd: több mint 90 százalékuk – egyetért abban, hogy Oroszország újabb támadásra készül. A maradék véleményt többnyire a magukat „békepártinak” álcázó, orosz érdekeket támogató – gyakran magyar származású – úgynevezett szakértők képviselik. A konszenzus tehát világos: Oroszország nem áll le Ukrajnával, újabb államot fog kiszemelni magának, mert a háború Putyin és az orosz rezsim létezésének elengedhetetlen feltétele.

Szakértői körökben tehát a kérdés már nem az, hogy Oroszország indít-e újabb háborút, hanem az, hogy mikor és ki ellen. Az UGAR Infó az elmúlt hónapok szakértői elemzései alapján most megpróbálja felvázolni a háború lehetséges irányait és indokait. Ez nem jóslat, hanem egy lényegre törő, körmondatoktól mentes elemzés.

Miért háborúzna Oroszország?

Orbán Viktor arrogáns és nagyképű kijelentései ellenére – miszerint Moszkva még négy ukrán megyével sem bír, hogyan támadhatna meg egy NATO-tagállamot? – a valóság az, hogy Oroszországot és az orosz társadalmat egyáltalán nem érdekli, mekkora az ország katonai ereje, mennyi az emberveszteség, és mit nyernek vagy veszítenek.

A Belgorodtól keletre fekvő területeken a háború nem más, mint az európai felfogás – miszerint „a háború a politika folytatása más eszközökkel” – tökéletes inverze. Oroszországban a politika az, ami a háború folytatása más eszközökkel. Remélhetőleg a különbség érzékelhető.

Egy olyan országról beszélünk, amely a világ legnagyobb területű állama, 11 időzónával és gyakorlatilag a Föld összes nyersanyagával rendelkezik, mégsem sikerült a világ élvonalába kerülnie sem gazdaságilag, sem politikailag, sem kulturálisan. Ahol Oroszország megjelent, ott pusztulás, rablás, gyilkosság, nemi erőszak és kizsákmányolás követte. Az ukrajnai háború alapján kijelenthetjük: ez a tendencia nem változott. Ennek ellenére az orosz kollektív tudatban minden háborús emlék úgy él, mintha az oroszok szívességet tettek volna a világnak, amit az sosem hálált meg eléggé.

A megoldás, szerintük, kézenfekvő: mindenki hódoljon be Moszkvának.

Ezt az elméletet az állami propaganda és a Kreml által anyagilag és titkosszolgálatilag is bőven támogatott ideológusok évtizedek óta csiszolják. A totális agymosás mára sikeresnek mondható: vagy a Szovjetunió sosem volt dicsőségével, vagy a kereszténység megmentésével („Moszkva a harmadik Róma, és nem lesz negyedik”), vagy a „fehér faj utolsó védőbástyájának” szerepével, illetve a Nyugat valós vagy vélt hibáinak kijavításával kevertek egy olyan ideológiai koktélt, amelyben minden orosz állampolgár (és nyugati hasznos idióta!) megtalálhatja önmagát és azonosulhat a birodalmi célokkal. Ezek a vágyak sosem tűntek el Oroszország kollektív tudatalattijából.

A gyakorlati okok: miért kell folytatni a háborút?

A lelki háttér tehát adott, de a gyakorlati okok is szerepet játszanak abban, hogy Putyin miért dönt a háború folytatása mellett:

Az orosz gazdaságot jelenleg csak a háborús erőfeszítések tartják életben. A kőolaj- és földgázeladások már rég nem hozzák a korábbi – kétezres évekbeli – szintet. A szankciók miatt esély sincs arra, hogy ez megváltozzon.
Az ország valójában nem fejlődött, hiába voltak óriási bevételei az energiahordozókból: a nagyobb városok (főként a gazdagabb rétegek számára) ugyan kiépültek, de a vidéki Oroszország elmaradt minden indokolt fejlesztéstől.
Ha a háború véget érne, ezek a strukturális elmaradások hirtelen világossá válnának, a hadiipar összeomlana, és a társadalom elszegényedne – ami minden orosz vezetés legnagyobb rémálma.
Több tízezer veterán térne haza poszttraumás stressz szindrómával, tele fegyverrel – Putyin nem olyan vakmerő, hogy ezt a saját hatalmára veszélyes belső káoszt szabadon engedje.

Így aztán abban a helyzetben van a Kreml első embere, hogy folytatnia kell háborúját, legyen az Ukrajna, legyen az más állam, a legtöbb, amire számíthatunk, az egy szünet, egyfajta látszólagos megállapodás, amely időt Oroszország majd arra használja ki, hogy még alaposabban felfegyverkezzen, és ismét támadást indítson. A fentiekben egyébként szakértők teljes tömege ért egyet, abban viszont már eltérnek a vélemények, hogy mely állam ellen indíthat háborút Putyin, de abban már ismét egyetértés mutatkozik, hogy egy NATO-tagállam elleni támadással kell számolnunk.

Utóbbit nem is olyan nehéz kikövetkeztetni: ha nem Ukrajna, akkor Oroszország számára elérhető távolságban csak NATO-tagállamok vannak, Belaruszt leszámítva — de ő Putyin szövetségese, egyfajta Oroszország 2.0. A lehetséges támadási irányok pedig jócskán megdolgoztatják a katonai szakértők és védelmi politikával foglalkozó tervezők elméjét.

Háború Lengyelország ellen

A valószínűsége csekély, de nem elhanyagolható. Nem mintha Putyint vagy az egyszerű orosz embert nem izgatná Lengyelország újbóli elfoglalásának gondolata — elvégre ősellenségről van szó. Csakhogy ehhez át kéne vonulni Belorusszián, ami nem megoldhatatlan feladat, Lukasenka sem tiltakozna kézzel-lábbal, de mégiscsak olyan megnyújtott logisztikai láncot jelentene, amely miatt a háborúba ilyenformán nyíltan belemenő belaruszok is támadhatóvá válnának. Ez pedig azt jelentené, hogy az orosz utánpótlás-vonalakat délről Ukrajna, északról Litvánia és Lettország úgy sorozná rakétákkal és mindenféle földi zűrzavarral, ahogy ők akarják. Mindemellé: ha el is jut az orosz–belorusz hadsereg a lengyel határig, az nem ugyanaz lesz, mint Ukrajna esetében. A lengyelek ugyanis nem fantáziaellenségekkel szembeni harcokkal, nem álszabadságharcokkal múlatták idejüket az elmúlt közel négy évben, hanem egyrészt fegyverkeztek, másrészt olyan határvédelmet építettek ki, ami jelentős gondot okozna az orosz hadseregnek. A Kreml gonosz, de nem hülye — a háború eddigi fejleményeit látva amolyan tanulékony szörnyetegnek bizonyult —, így ezt biztosan nem vállalná be. Nem azért, mert túl nagy emberáldozattal járna — Oroszországban senkit nem érdekel, ha százezer katona meghal egy háborúban, majd küldenek újabb százezret —, hanem azért nem vállalja be ezt Putyin, mert a gyors vereség kockázata is igen magas, az pedig az ő hatalmának végét jelentené.

A Suwalki- folyosó

Litvánia némileg jobb helyzetben van, mint a többi balti állam, lévén közvetlen szárazföldi összeköttetése van egy másik NATO-tagállamhoz, a katonailag erős Lengyelországhoz, tekintve, hogy van egy szűk közös határsávja Lengyelországgal – és ez pont a Suwalki-folyosó, ami nem mellékes körülményként pont összekötné Oroszországot Kalinyingráddal. Ennek oroszok általi elfoglalása óriási katonai siker lehetne, legalábbis Oroszországban biztosan eladható, de stratégiai jelentősége sem kicsi, hanem inkább óriási: a Suwalki-folyosó elfoglalásával ugyanis Litvánia, Észtország és Lettország, azaz a balti államok szárazföldi kapcsolata megszakadna a NATO-tagállam Lengyelországgal. Másképp fogalmazva: az oroszokat feltartó Keleti Pajzs közepén keletkezne egy hasadás.

Másik szempont: a Suwalki-folyosó elfoglalása pont emiatt a szinte lehetetlen kategóriába tartozik — északról Litvánia, délről Lengyelország aprítaná az oroszokat, akik, ha el is foglalják ezt a sávot, aligha tudnák hosszú távon fenntartani, és erős a valószínűsége, hogy orosz vereség lenne a vége, amit Putyin már nem mer bevállalni.

HÁROM: Balti államok

A mainstream sajtó elemzéseiben hajlamos egy kalap alá venni a három államot, holott katonai–védelmi szempontból jelentős különbségek vannak közöttük: Litvániának nincs közös határszakasza Oroszországgal, ezért ennek megtámadásához elengedhetetlen Belarusz aktív részvétele, tekintve, hogy Lukasenka az Ukrajna ellen indított háborúban is megengedte, hogy területét támadásra használja az orosz hadsereg, valószínűleg itt sem lenne gond ezzel. Ugyanakkor Litvánia megtámadása szinte elképzelhetetlen a Suwalki-folyosó megszállása nélkül, amelynek nehézségeiről és akadályairól fentebb már írtam.

Amennyiben ezt elmulasztanák az oroszok, akkor Lengyelország vélhetően kihasználná az esélyt, és elvágna minden összeköttetést Kalinyingrád és Oroszország között, e lépésben pedig abszolút jogosan hivatkozhatna saját biztonságára. Ez egyúttal azt is jelentené, hogy Litvánia számíthatna a lengyel haderő segítségére, de akár azt is, hogy a lengyel haderő nyíltan megtámadja az orosz hadsereget (a történelemből ismert lengyel–litván államszövetség emlékezete mindkét népben jelen van, ami az ukrán–lengyel viszonynál is erősebbnek számít). Egy ilyen esetben Belarusznak is számolnia kell azzal, hogy a Lengyelországgal közös határvonalán bizony vissza fognak lőni, bármit is csináljon Lukasenka, így ez egy olyan regionális háborúba torkollhatna, amelyben a lengyel haderő és Lengyelország, mint állam hivatalosan is részt venne — ami rossz hír az orosz hadseregre nézve, és minden bizonnyal Ukrajna sem nézné ezt tétlenül.

Más helyzetben van Lettország, amelynek van közös határszakasza Oroszországgal, délről pedig Belarusszal, így ha Putyin a balti államok ellen tervezne valamit, akkor Lettország sokkal kedvezőbb terep neki, mint a Suwalki-folyosó vagy Litvánia. A kis balti államot délről és keletről is támadhatja, bár az előrehaladás itt sem lenne annyira gyors, mint az Ukrajna ellen indított háború első napjaiban, lévén Lettország — követve a lengyelek példáját — olyan határvédelmet épített ki az utóbbi években, amelynek áttörése óriási veszteséggel járna az orosz hadsereg számára. Az is igaz, hogy mélységi védekezésre való földrajzi lehetőség híján ennek a határsávnak a feltörése gyakorlatilag Lettország elesését jelentené.

Észtország ugyancsak közös határszakaszon osztozik a modern kori történelmünk leggyilkosabb államával, ráadásul északról, a tenger felől is támadható, amivel Finnország kerülne olyan helyzetbe, hogy akadályoznia kellene az orosz hadihajók mozgását, Észtország szuverenitásának védelmét kellene segítenie — enélkül ugyanis a piciny észt állam aligha bírná sokáig, bár a határszakaszukat ők is megerősítették az utóbbi években.

A balti államok számára azonban az Oroszország által jelentett külső fenyegetésnél is veszélyesebb a területükön élő orosz kisebbségek fellázításában rejlő veszély. Lettországban az orosz kisebbség aránya 30 százalék, Észtországban 28 százalék körül, Litvánia pedig 5 százaléknyi orosz kisebbséget tudhat állama területén. Tekintve, hogy a Kreml gyakran nyúl a lázítás eszközéhez, hogy társadalmi viszályokat szítson, így szinte biztosra vehetjük, hogy a balti államok orosz kisebbsége mindent megtesz majd, hogy belülről gyengítse az államot, amíg a „felmentő sereg”, a vörös csillagos orosz katonaság megérkezik. Mindez olyan előnyt jelent Oroszországnak, amelyet lebecsülni nem lehet és nem is szabad – a balti államok megtámadásának indoka közül ez lehet a legerősebb Moszkva szemében: itt tényleg számíthat arra, amire Ukrajnában is számított, de ott végül csalódnia kellett — nevezetesen arra, hogy a lakosság majd virággal, sóval, kenyérrel fogadja a bevonuló orosz csapatokat. Legalábbis a helyi lakosság oroszajkú része…

A balti államok megtámadása erősen valószínűsíthető tehát, de ahogy azt látjuk, Putyinnak ezekben az esetekben akár komoly veszítenivalója is lehet — és nem, nem a meghalt orosz katonák számára értem ezt, hanem a lehetséges vereség kockázata még a balti államok ellen indított támadásban is benne van. Továbbá a helyi orosz kisebbség támogatását sem veheti biztosra, ugyanis a nyugati jóléti társadalmakkal ellentétben a balti államok (akárcsak Lengyelország) lakossága gyakorlatilag egyöntetűen fogna fegyvert a megszállók ellen, ami azt is jelentheti, hogy a belső ellenséggel való leszámolás egészen szürreális irányokba is elmehet: az őshonos polgárok lemészárolhatják a helyi orosz kisebbség tagjait, mielőtt azok ténylegesen hathatós segítséget nyújthatnának az orosz anyácskának. Nem mintha Putyint zavarná pár százezer orosz halála, de így támogatás nélkül maradna, amiből könnyen lehet egy harctéri vereség is. Mindazonáltal valamely balti állam ellen indítandó orosz támadás forgatókönyve a szakértők körében egyelőre az egyik legnagyobb valószínűséggel bír.

A meglepetésfaktor: Svédország és a Gotland-szigetek

Miközben a mainstream sajtó figyelme Kelet-Európára irányul, addig északon már elindult egy olyan geopolitikai mérkőzés, amely Moszkva számára több szempontból is kecsegtető lehetőségekkel bír. Bár az ukrajnai orosz invázió után Svédország és Finnország rekordgyorsasággal kérte felvételét a NATO-ba, feladva ezzel korábbi semlegességi álláspontjukat, Oroszország számára most ez jelentheti azt a tesztvonalat, amivel kiugrathatja a nyugati NATO-nyuszit a bokorból.

Az orosz sajtó és Kreml-közeli véglények nyilatkozataiból tudjuk, hogy a Gotland-sziget immár Oroszországra (Kalinyingrádra) fenyegetést jelentő helyszínként jelenik meg, ami annak a biztos jele, hogy a katonai tervezőasztalokra már kikerült a svéd sziget térképe, és felette összehajolt már Putyin és Geraszimov. Amennyiben a balti államok és Lengyelország elleni támadások forgatókönyvét lehetségesnek vesszük, úgy azt is lehetségesnek kell vegyük, hogy Oroszországot nem érdekli, hogy az általa megtámadott állam NATO-tagállam-e vagy sem. Ezt csak azért írom, mert vannak olyan okosak, mint Orbán Viktor, akik nem hisznek abban, hogy Moszkva képes lenne vagy akarna egyáltalán NATO-tagállamot megtámadni — de Orbán Viktor szerint 2022 januárjában, februárjában Oroszország nem készült háborúra, az ezzel kapcsolatos washingtoni figyelmeztetések csak pánikkeltő és oroszellenes üzenetek voltak, aztán lám, hol tartunk ma.

Visszatérve: a Gotland-szigetek a Balti-tenger stratégiai fontosságú szigete — nem véletlenül volt itt korábban amerikai katonai bázis. Aztán a kétezres években, az épp aktuális békehippi-vágytól fűtve, a szigetet demilitarizálták. Orosz szempontból a gond nem is az, hogy ennek a demilitarizálásnak hivatalosan is vége, hanem az, hogy a sziget újbóli militarizálása immár 2022 februárja után pörgött fel, a svéd NATO-tagság tudatában — akkor, amikor Európából már számtalan orosz kémet kiutasítottak, így Svédországból is. Ráadásul a védelmi tevékenységhez kapcsolódó információs biztonsági protokollokat tovább szigorították, így Moszkva jelenleg nem tudja biztosan azt, hogy a szigetre telepített katonai eszközpark miből és milyen mennyiségből áll. Különösen igaz ez a svéd haditengerészet és titkosszolgálat által gyakran használt, halászhajóknak álcázott felderítést végző kis hajókra, a helyi légvédelemre és radarrendszerre stb., az ott állomásozó katonák beosztására, harci képességére, létszámára és olyan egyéb információkra, amelyekből ki lehet következtetni a védelmi stratégia további lépéseit stb.

Gotland – a kulcs a Balti-tengerhez

Ez a stratégiailag rendkívül fontos pont a Balti-tenger közepén fekszik, és uralása lehetővé tenné az orosz haditengerészet számára, hogy ellenőrizze a teljes balti térséget, lezárja a kikötőket és akadályozza a NATO-műveleteket.

A NATO stratégiái szerint Gotland elvesztése gyakorlatilag a balti államok elvesztésével egyenértékű.

Svédország katonai képességei jelenleg még mindig elmaradnak a térség kihívásaitól, bár a svéd tengerészet korvettjei már bizonyítottak Ukrajnában,a lopakodó technológiát alkalmazó Visby pedig valós fenyegetést jelenthet egy-egy orosz hadihajóra, a szigeten tartózkodó katonai és haditengerészeti eszközök és létszámállomány kémkedéssel történő felderítése után már nem lehetetlen megszervezni a sziget elleni sikeres ostromot. És, bár Svédország NATO-tag lett, a teljes integráció és az amerikai csapatok állandó jelenléte – jelenlegi információink szerint - még nem valósult meg, ez pedig egy szűk lehetőségi ablakot kínálhat Moszkva számára.

Az orosz támadás mögött húzódó elgondolást az is segítheti, hogy míg a balti államok és Lengyelország esetében Moszkvának a teljes őshonos lakosság szembeállásával kell számolnia, addig a jóléti társadalom unalmában éldegélő Svédország esetében ez közel sem biztos, hogy így lenne – a „szigetet a békéért” elnevezésű álhírek gyorsan népszerűségre tehetnek szert a skandináv országban, miközben a sziget védelme egyértelműen azt jelentené, hogy Svédország nyílt háborúba keveredik Oroszországgal, a svéd lakosságot pedig az orosz pszichológiai hadviselés dolgozná meg olyan mesterséges intelligencia által generált videókkal, amelyek a lebombázott Stockholmot mutatják, amelyben éheznek és fáznak az emberek – és mit kell adni cserébe, hogy ez ne történjen meg? Csak egy aprócska szigetet – nem véletlen tehát, hogy mind a francia, mind az izraeli, mind a brit katonai szakértők, élükön a svéd hadsereg vezérkari főnökével az információs hadviselést, a hibrid háborút nevezték meg olyan jelenségként, amelyek ma már javában zajlanak nemcsak az említett államok, hanem egész Európa ellen.

A Gotland elleni támadással ugyanakkor Oroszország tesztelhetné is a NATO egységességét, és nem is biztos, hogy nagyot kell csalódnia: a sziget elleni ostrom kétségkívül, kevesebb polgári áldozatot követelne, mint például Mariupol ostroma, nem váltana ki akkora felháborodást, a nyugati társadalmak degenerált csemetéinek pedig aligha lehetne érthetően és elfogadhatóan elmagyarázni a sziget stratégiai jelentőségét – miközben mindenki ismét attól félne, amitől az ukrajnai háború elején, azaz, hogy Oroszországgal ne keveredjen háborúba és ne jöjjön az atomcsapás, a békeharcosok utcai tüntetései, a nyomukban következő belpolitikai válságok és a NATO valószínű habozása - ahol azt sem kell elfelednünk, hogy a NATO-tagállamok teljes összhangja kell ahhoz, hogy segítségként induljanak meg a svédek oldalán, ezt pedig Magyarország biztos megvétózza – mind-mind Moszkva malmára hajtják majd a vizet.

A fentieket összegezve, és a várható nyereség, illetve a várható kár alapján összehasonlítva a különböző helyszíneket és ahhoz kapcsolódó lehetséges forgatókönyveket erősen valószínűsítem, hogy Gotland jelenleg kiemelt célpontként van jelen az orosz háborús tervezők elméjében, és sokkal nagyobb népszerűséget élvez az orosz katonai felsővezetés körében a sziget elleni támadás lehetősége, mint mondjuk egy beláthatatlan hosszúságú és kiszámíthatatlan következményekkel járó balti államok vagy Lengyelország elleni hadjárat.