Európa az ukránok vérével nyer időt (Anton Sehovcov írása)

Nem volt teljesen meglepő, hogy Szergej Lavrov orosz külügyminiszter elutasította a nyugati „vádakat”, miszerint Oroszország inváziót tervez Európa ellen. Néhány nappal ezelőtt az Orbán-rezsim Magyar Nemzet című lapjának nyilatkozva Lavrov azt mondta, hogy „nincs tudomása egyetlen, Európa inváziójára vonatkozó tervünkről sem, nemhogy az «elfoglalására» vonatkozó tervünkről”.

Természetesen Lavrov profi hazudozó – akit már túl sokszor rajtakaptak –, így érthető, hogy az egy hétnél hosszabb memóriával rendelkező megfigyelők miért nevetnek azon, hogy elutasítja azt az elképzelést, mely szerint Oroszország inváziót tervez Európa ellen.

Természetesen a megfogalmazása teret nyit a különféle értelmezéseknek. Például azt mondja, hogy „nem tud Európa inváziójára vagy megszállására vonatkozó orosz tervekről – de lehet, hogy nincs abban a helyzetben, hogy ismerje ezeket a terveket, nem igaz?

Mindezek azonban valójában nem számítanak, az esetleges orosz invázióról szóló viták pedig gyakran félrevezetőek, mivel azt feltételezik, hogy Moszkva Európa (részeinek) megszállásában érdekelt, mint egy XX. századi birodalmi hatalom.

Ez azonban nem így van. Oroszország nem magáért az invázióért fogja megtámadni Európát. Az invázió mindig egy eszköz a cél eléréséhez: Európa orosz megszállása pedig nem a cél.

A Kreml végső célja a Nyugatra vonatkozóan általában, és különösen Európával kapcsolatban a NATO és az EU megsemmisítése: ezek a közösségek ugyanis a Nyugat Oroszország felett aratott állandó győzelmének a szimbólumai.

Különböző eszközök vagy módszerek léteznek, amelyekkel Oroszország megpróbálhatja elérni ezt a célt – mind szürke zónás, mind kinetikus jellegűek –, az invázió pedig a legradikálisabb és legkockázatosabb közülük. Ha viszont mégis megtörténne, egy ilyen invázió célja a nyugati kollektív védelmi rendszerek hiteltelenítése lenne, ami a tagállamok közötti zűrzavar és széthúzás súlya alatt azok felbomlásához vezetne.

Az invázió valóban a legszélsőségesebb eszköz erre a célra. Oroszország láthatóan más eszközökkel – a politikai hadviselés területére tartozó eszközökkel – próbálja elérni a Nyugattal szembeni céljait. (Figyeljék meg, hogy az Ukrajna elleni orosz invázió csak azután történt, hogy Moszkva minden arra irányuló nem kinetikus erőfeszítése, hogy Ukrajnát a befolyási övezetében – az „orosz világban” – tartsa, teljesen kudarcot vallott.)

Tehát az a kérdés, hogy Oroszország megtámadja-e Európát, lényegében arról szól, hogy az orosz politikai hadviselés sikeres-e Európa ellen. Ha igen, akkor nem lesz szükség invázióra. Ha nem, Oroszország szinte biztosan megpróbálja majd a hagyományos hadviselés felé eszkalálni magát, beleértve az inváziót is.

Bár Lavrov tagadásai nevetségesek, nem szabad, hogy elvonják a figyelmet a Kreml Európa felé irányuló, nyilvánvalóbb fenyegetéseiről, amelyek közül néhánynak maga Lavrov is hangot adott ugyanebben a Magyar Nemzetnek adott interjúban:

„Az egykor integrációs projektként ismert Európai Unió pillanatok alatt katonai-politikai tömbbé, lényegében a NATO egy fiókjának létrejöttéhez vezetett. Ez egy veszélyes dinamika, amelynek messzemenő következményei lehetnek minden európai számára.“

„Messzemenő következmények” – pontosan ez az orosz diplomáciai eufemizmus a kinetikus invázióra. Moszkva nyilvánvalóan fontolóra vesz egy ilyen lehetőséget, ha Európa túlságosan ellenállónak bizonyul az orosz politikai hadviseléssel szemben: vagyis minden olyan intézkedéssel szemben, amelynek célja a nyugati kollektív védelem aláásása anélkül, hogy átlépné a hagyományos hadviselés küszöbét.

Ezen a ponton Oroszország mérlegelni fogja a kinetikus eszkaláció előnyeit és hátrányait. Ha Európa eléri újrafegyverkezési céljait, az jelentős „hátrány” lesz Moszkva felfogásában.

Az újrafegyverkezés időt vesz igénybe – és Ukrajna ezt az időt ukrán férfiak, nők és gyermekek vérével nyeri meg Európának.

Ne vesztegessünk el egyetlen cseppet sem belőle.

FORRÁS: Eperjes Ildikó