A féltudású erdélyi magyar elit

Valamikor a gyurcsányi éra legsötétebb óráiban jelent meg az akkor még valóban magas szakmai színvonalon dolgozó Index hasábjain A féltudású magyar elit című cikk. Ez a szöveg – ha létezne ilyen kötet – méltán kerülhetne be a rendszerváltás utáni legfontosabb közéleti írások közé. Nyers, pontos és kegyetlen kritikával írta le a magyar értelmiség önáltatásait, szerepzavarát és szellemi leépülését.

Ez a cikk jutott eszembe, amikor végigolvastam – végigszenvedtem – az Egyenlőbb Erdélyért Mozgalom által a Transtelex hasábjain közzétett 11 pontot. Olyan 11 pont lenne ez, amitől az erdélyi magyarság politikai-társadalmi megváltását várnák a szerzők. Olyan 11 pont ez, amely méltán beleillik A semmi kapuin dörömbölve írásom alaphangulatába. És hogy szó ne érje a ház elejét, végigolvastam a csatolt dokumentumot is, de ettől sem emelkedtem intellektuális magasságokba, cserébe úgy éreztem magam, mintha Platón barlangjából előjött, a napfényben pislogó és a valóságot eddig csak árnyakból ismerő arcok szerkesztették volna ezt a korszakalkotónak, mérföldkőnek nevezett akármit – és ebből lett a 11 pont.

Van az erdélyi magyar értelmiségnek egy olyan önképe, hogy nélküle nem forognak a világ kerekei, nélküle az erdélyi magyarság biztosan a pokolra jut, vagy legalábbis annak közvetlen közelébe, miközben nem hajlandó észrevenni, hogy a nép, az istenadta, már elengedte saját elitjét, mert inkább volt számára elit, mint saját.

A 11 pontból is ez köszön vissza – intellektuális felsőbbrendűség, a szöveg értelmiségi voltát emelendő terminus technicusokkal való túlzott dobálózás, de ezt még le lehetne írni mint szubjektív stíluskritikát, így aztán szőnyeg alá lehetne söpörni, vélhetően ez is lesz majd a sorsa.

Ami mellett viszont aligha lehet szó nélkül elmenni, az a feltűnő hasonlóság az oroszok által indított kognitív háború és a szöveg narratívája között – mintha ugyanabból az alomból érkeznének a szerzők, ahol a fideszes trollokat képezik ki. A problémák itt valóságosak, olyanok, amiket túlnyomó többségünk a mindennapokban is érzékel, de ezen problémák megnevezése már erős árukapcsolást mutat a felelősség elhárításával, miközben a javasolt megoldások a működőképesség helyett az absztrakt és inkább érzelmekre apelláló üzenetekre koncentrálnak.

Mert ki ne szeretné, ha nem a magánvagyonok gyarapodnának, hanem a kis- és középvállalkozók erősödnének? Lefordítva: ki nem szeretne több pénzt, és ki utasítaná ezt vissza, ha valaki más kárára kapná meg? Félreértés ne essék, a NER erdélyi kegyenceinek gyarapodása valóban irritáló, de erre a megoldás nem az érzelmi szembeállítás, amely komoly erkölcsi disszonanciát szül majd – ahonnan már csak egy lépés a bűnös cselekvés –, hanem a törvény, ami alapján elszámoltathatóak lennének; a törvény, amire hivatkozva a szerzők a magánvagyonok közpénzen történő gyarapodásának kivizsgálását ígérik, mindezt persze transzparensen.

Hasonló érzelmi kapocs a magyar ajkú roma közösség integrálása az erdélyi magyar társadalomba óhaj is, miközben azt sem tudjuk meg, hogy ehhez maguk a romák mit szólnak. Szó nincs arról a felelősségről, amit kollektíven viselünk az erdélyi magyar ajkú cigányság felé - azon cigányok felé, akik 1990 márciusában mellénk, magyarok mellé álltak, majd mi cserben hagytuk őket; bővebb információkat Puczi Béla nehezen felállított emléktáblája alatt lehet kérni Balogh Zoltántól.

A felelősség hiánya nemcsak itt érhető tetten, hanem a dokumentum teljes szövetében: a problémák, amelyeket nyilatkozat szintjén megoldani kíván az erdélyi elit, olyannyira strukturálisak, hogy azok gyökerét nem lehet csak és kizárólag az Orbán-kormányok gyakorlatában keresni, ennek alapja is kellett legyen. A dokumentumban szó van az erdélyi politikai pluralizmus szükségességéről – az erdélyi elit pedig ezt a lehetőségét, bár kettő is volt neki, MPP és EMNP elnevezések alatt futottak, rendesen eljátszotta. Ki azért, mert felelőtlenül élt és visszaélt a lehetőséggel és magánvagyonának gyarapodására használta azt, ki azért, mert épp liberális ellenzékiként csakazértis alapon az RMDSZ-t tolta, hogy ezzel törjön borsot Orbán orra alá. Most mintha ez a két halmaz ért volna össze, és a 11 pont mögött álló szenvedély sem mutat többet a keserédes múlton való töprengésnél és a reménytelen bosszúállásnál.

Ugyanakkor meglepődnünk nincs amiért – ez ugyanaz az elit, amely a járvány idején fontosabbnak tartotta a véleményszabadságot, mint az élet védelmét, és ennek különböző cikkekben adott hangot a Transtelex felületén. Amikor ma nem értjük, hogy az orosz narratívák miért élveznek ekkora előnyt a magyar nyelvi térben, akkor jusson eszünkbe mindez: amikor az elit tagjai önmaguk fontosságából kiindulva olyan cikkeket írtak a kovidjárvány idején, amelyek a vírustagadók és oltásellenesek véleményszabadságát védték – ami abban a helyzetben élesen szemben állt az élet védelmének erkölcsi parancsával –, akkor az elitünk feketén-fehéren bebizonyította, hogy önmaga fontossága mindennél előbb való. Kell neki valami jogtiprás, hogy legyen, amit védjen, és az sem baj, ha ebbe a védelembe mi, mindannyian belehalunk. A társadalom pedig csak ezt a mintát követte – amikor az egó felülírta az élet védelmének parancsát, akkor onnan már egyenes út vezetett az ukrán gyerekek haláláról szóló hírek alatt élcelődő, röhögő emotikont nyomó magyar narratívákhoz. A kovidjárvány alatt ugyanis az elitünk komoly erkölcsi disszonanciába keveredett. és nem ismerte fel a valóság határhelyzet mivoltát; ez a kettő alapján pedig mind morálisan, mind intellektuálisan megbukott.

És most ez a bukott elit próbál megmenteni minket.

Vagy inkább saját magát…
Karczag Anna