A nagybányai szakértő meséi: hogyan manipulálja a román valóságot Pászkán Zsolt

A finom, de céltudatos és vélhetően nem eredmény nélküli oroszpárti manipuláció klasszikus példáját mutatta be az erdélyi magyaroknak az RMDSZ pénzéből ki-, el- és fenntartott Maszol nevű portál. Pataky István szerkesztő ugyanis olyan, interjúnak álcázott propagandaanyagot készített Pászkán Zsolt nevű budapesti „Románia-szakértővel”, hogy a fal adja a másikat.

Alig burkoltan, sőt inkább nyíltan, a szemünk előtt és az RMDSZ-nek juttatott kormányzati adólejekből importálták tájainkra a magyar kormány náciakat is túlszárnyaló ukránellenes propagandáját, Európa elleni uszítását és azt a súlyosan debil eszmekotyvalékot, amit manapság „szuverén külpolitikának” nevez a Karmelita őrült ura és a körülötte lebzselő csőcselék.

Az interjúnak nevezett, Ceaușescu-korszakot idéző, a Cântarea României versenyében biztos győzelemre esélyes muzsikszonett már a felvezetőjében sem hagy kétséget afelől, hogy itt merre akarnak kilyukadni, de leginkább arról, hogy az olvasó fejét merre akarják elforgatni – hát, nem nyugati irányba, az biztos. Majd rátérünk a nagybányai származását minden egyes sajtóbeli említésben kötelezően kihangsúlyozó Pászkán Zsolt „szakértő” gondolataira.

Hogyan jellemezhető a román–amerikai viszony? - kérdeztük a friss fejlemények kapcsán Pászkán Zsoltot. A politikai elemző bevezetésként megjegyezte: a román külpolitika az utóbbi 35 év során eleve hektikus, döntően személyfüggő volt, ám az idő előrehaladtával még ez a személyfüggőség is fokozatosan kiüresedett. „Az egyre súlytalanabb kormányok külpolitikai ötlettelenségét egy ideig az ezen a téren szintén hatáskörrel rendelkező államfők többé-kevésbé koherens elképzelései pótolták, de Traian Băsescu második mandátuma óta ez a korrekciós mechanizmus is megszűnt” – mondta a szakértő.

Hát, ez eleve téves helyzetértékelés. Az utóbbi 35 évet ilyen egyszerűen egyformává tenni már önmagában kétségessé teszi, hogy az ezt megfogalmazni képes elme mennyire alkalmas bármiféle elemzésre. A valóság ezzel szemben az, hogy a kezdeti Iliescu-korszak után – amikor még valamiféle „eredeti demokrácia” villogott Ion elvtárs fejében, és mindezt a bányászok csákányaival akarta a jó polgárság fejébe ültetni (Viktor Viktorovicsnak is vannak hasonló narratívái) –, 1996-ban először győzött a jobboldali tábor. Nos, azóta külpolitikai téren Románia mindvégig egy irányba haladt: a nyugati integráció felé. Amerika-orientáltság és Európai Unió – ez volt a fő csapásirány. Ez még akkor is igaz, ha a korábban említett Iliescu 2000-ben visszakerült a hatalom csúcsára, mert ennek ellenére is a nyugati irány maradt a meghatározó. És ez lényegében mai napig így van, még ha mára az AUR át is vette Iliescu örökségének egy részét, és Orbánnal nagy egyetértésben próbál minket Kelet felé tolni. Ráadásul mindez egyáltalán nem volt személyfüggő: a teljes román politikai elit konszenzusa volt a nyugati orientáció. Ez a stratégiai irány nem egy-egy vezetőhöz kötődött, hanem rendszerszintű döntés volt, amelyen évtizedeken át nem változtattak, hogy mindezt pedig önmagában az, hogy Pászkány elvtárs nem tudja megmagyarázni, még hagyján. A nagyobb probléma az, hogy konteóit, elkeletiesedett elméjének hamis szüleményeit próbálja valóságelemzésként ráaggatni a gyanútlan erdélyi olvasóra. Még egyszer jegyezzük meg: az RMDSZ támogatásával!

Szerinte mindez idővel az intézményi emlékezet felszámolásához vezetett. „Az egymást sűrűn váltó külügyminiszterek vagy nem vették igénybe a korábban kinevelődött szakapparátust, vagy saját klientúrájukkal teljesen lecserélték azt. Így a hivatali utódok már kitaposott ösvényen hajthatták végre a saját tisztogatásaikat, tovább gyorsítva a szakmai elsorvadást. Ezt a folyamatot tovább súlyosbította az NGO-hálózatból a közigazgatásba beszivárgó, majd ott meggyökeresedő pán-euroatlanti politikai aktivizmus, amely olyan irányba tolta el az intézményi működést, ahol az eurokráciának és Washingtonnak való megfelelés fokozatosan felülírta, majd helyettesítette a román állami érdekek önálló megfogalmazását és képviseletét” – fogalmazott Pászkán Zsolt.

Mint mondta, elég csak a miniszteri pozícióba emelt Oana Ţoiu, az NGO-világból érkezett Oana Gheorghiu, a kormányszóvivői tisztségbe került, eurokratikus és amerikai „deep state” körök által finanszírozott médiavilágból érkező Ioana Ene Dogioiu, vagy a Nicuşor Dan elnöki tanácsadói csapatába bevont Valentin Naumescu „civil korszakában” folytatott Trump-ellenes agitprop tevékenységét felidézni, hogy képet kapjunk arról, milyen politikai és főként diplomáciai örökséggel indult a Bolojan-kormány.

Látjuk is: a téves kiindulópont téves következtetésekhez vezet. Bár ma sok minden felróható a román külügynek, és a belpolitikai helyzet valóban rányomja a bélyegét a külpolitikára is, azért azt állítani, hogy „az intézményi emlékezet felszámolásához vezetett”, már nem pusztán tévedés, hanem a közvélemény alakításának szándéka. Vagy: totális debilizmus – bár a kettő nem zárja ki egymást, különösen, ha a „szakértőnket” a Karmelita környékéről szalajtották.

Aztán alig pár szösszenet kellett csak, hogy kibújjon a szög a zsákból:  „Ezt a folyamatot tovább súlyosbította az NGO-hálózatból a közigazgatásba beszivárgó, majd ott meggyökeresedő pán-euroatlanti politikai aktivizmus.” Értjük, ugye? A Soros-ügynökök – csak nem lehet így néven nevezni, mert a magyarok egy része már fel sem kapja rá a fejét, különben sem lenne elég „szakértőszagú”. De egy ilyen szép, cizellált, kellően szecessziós szakzsargonnal dúsított félmondatban már annyira szakmainak hat, hogy szinte hihető. Orosz manipulációs iskola, első osztály.

"Ez az euroatlanti szolgalelkűség addig nem is volt különösebben feltűnő, amíg az eurokrácia és Washington álláspontjai nagyrészt egybeestek, és konvergens narratívákat kellett visszhangozni. Donald Trump elnökké választásával – különösen a második mandátum idején – ez az idill megszűnt. A román politikai szereplők és intézmények olyan helyzetben találták magukat, amely nemcsak szokatlan volt számukra, hanem amelynek kezeléséhez megfelelő emberi és szellemi erőforrásokkal is csak korlátozottan rendelkeznek, ha egyáltalán” – hangsúlyozta az elemző."

Na igen, megérkeztünk a kötelező körhöz: az „euroatlanti szolgalelkűség” mantrájához. Mert ha valaki a NATO- és EU-tagságot nem Moszkva-ellenes tévelygésnek, hanem biztonságpolitikai racionalitásnak tekinti, az nyilván máris szolgalelkű. A logika egyszerű: ha Washington és Brüsszel egy irányba mutat, az baj, ha meg nem, akkor még nagyobb baj – mert akkor lehet siránkozni, hogy a „szegény” román elit mennyire elveszett. Az a kellemetlen apróság persze kimarad, hogy egy közepes méretű kelet-európai állam külpolitikájának természetes közege a szövetségi rendszer, nem pedig az önálló nagyhatalmi póz. De ez már túl prózai lenne egy ilyen narratívához.

A Trump-kártya előrántása ismerős fogás: ha valami zavar támad az euroatlanti koordinátákban, akkor gyorsan lehet relativizálni az egész nyugati orientációt. Mintha a román intézményrendszer alapvető stratégiai irányát egyetlen amerikai elnök személye határozná meg. Ez vagy súlyos félreértése a nemzetközi politikának, vagy tudatos ködösítés. A „korlátozott szellemi erőforrásokkal rendelkező román elit” képe pedig már nem is elemzés, hanem sértett gúny, amely inkább a szerző ideológiai frusztrációiról árulkodik, mintsem a valós helyzetről. Csak halkan jegyezzük meg: Románia elnöke többszörösen díjazott matematikus. Magyarországon pedig egy felcsúti disznópásztor az úr...

De az igazán beszédes itt is a nyelv: „eurokrácia”, „szolgalelkűség”, „konvergens narratívák”. Mind olyan kifejezések, amelyekkel szépen, szinte észrevétlenül lehet delegitimálni mindent, ami a nyugati intézményrendszerhez kötődik, anélkül hogy nyíltan ki kellene mondani: a baj valójában az, hogy Románia nem Moszkva felé orientálódik. Finoman adagolt, szakértőinek álcázott geopolitikai nosztalgia ez, amelynek célja nem a megértés, hanem a bizalmatlanság ültetése. Orosz iskola, haladó kurzus.

"Úgy látja, ebben az új helyzetben ráadásul a két „Magas Porta” antagonizmusa olyan erőssé vált, hogy az egyik félnek tett gesztus szükségszerűen a másik sértődését váltja ki. „A román politikai elit mindeközben olyan mértékben hiperbolizálta az országot fenyegető – elsősorban orosz – katonai veszélyt, valamint a brüsszeli pénzektől való függőséget, hogy még akkor sem lenne képes őszinte, autonóm politikai diskurzust folytatni Washington és az eurokrácia irányába, ha lenne ehhez szándéka és tehetsége” – mondta a szakértő. Hozzátette: így marad a taktikai lapítás, az ide-oda sandítva elrebegtetett „talánozás”, abban a reményben, hogy a jelenlegi vihart sikerül átvészelni.

„Mindezek következtében az amerikai–román viszony meglehetősen felemássá vált. Gazdasági és részben katonai szinten továbbra is vannak pozitív fejlemények, politikai szinten viszont egyre erősebb fenntartások érzékelhetők a Trump-adminisztráció részéről Nicuşor Dan elnökkel és a Bolojan-kormánnyal szemben. Az USA Képviselőháza Jogi Bizottságának nemrég közzétett, a román belpolitikai életet ismét felkavaró előzetes jelentése arra utal, hogy a Fehér Házban kimondatlan, de nagyon is létező legitimitási kérdések merültek fel a jelenlegi román vezetéssel kapcsolatban”

Hiperbolizálta? Eltúlozta? Mintha nem is a román állam területére potyognának le időnként az „eltévedt” orosz drónok. Mintha nem Moszkva kavarná a vörös csillagos, sarló-kalapácsos kártyapaklit a szomszédos Moldovában. Az a kijelentés, hogy a román politikai elit eltúlozza az orosz katonai fenyegetést, nagyjából annyira megalapozott, mint az a nézet, hogy az esernyőt is csak hisztérikus túlzás elővenni, amikor zuhog az eső.

Az USA által közzétett jelentés, amelyre Pászkán hivatkozik, ráadásul egy ordító fake news-csomag – olyasmi, amilyet a trumpi politikai kommunikációs univerzumban megszokhattunk. A szóban forgó dokumentum ugyanis elegánsan kihagyja azt a tényt, hogy komoly bizonyítékok kerültek elő az Orosz Föderáció 2024-es romániai elnökválasztásba való beavatkozására és manipulációs kísérleteire. Ez ma már annyira evidens, hogy külön bizonygatni sem érdemes: aki ezzel nincs tisztában, az vagy nem követi a történéseket, vagy nagyon is követi, csak éppen mást akar belőlük kihozni.

És van itt még egy apró irónia. A 2024-es elnökválasztás első fordulójának megsemmisítéséből a legnagyobb vesztesként az az Elena Lasconi került ki, aki Pászkány világában maga az NGO-ból érkező politikus mintaszobra. Ha tehát következetesek lennénk a „pán-euroatlanti aktivisták” elleni retorikában, akkor inkább hálát kellene mondani a román alkotmánybíróságnak, amiért ezt a politikai pályát időlegesen megakasztotta. De nyilván nem várhatjuk el egy ilyen narratívát gondosan építgető elemzőtől, hogy a saját logikai csapdáit észrevegye. Még a végén összeütköznének a vonatok a fejében.

A „hiperbolizált fenyegetés”, a „brüsszeli függőség” és az „autonóm diskurzus hiánya” hármasa szépen csomagolt, de ismerős panel: a cél az, hogy minden nyugati orientációt túlzásnak, minden biztonságpolitikai reflexet hisztériának, minden szövetségi lojalitást pedig szolgalelkűségnek állítsanak be. A végeredmény nem elemzés, hanem hangulatkeltés: finom, szakértői mázba mártott relativizálása mindannak, ami az orosz agresszióval és befolyással szembeni óvatosságot indokolná. Manipulációs kézikönyv, haladó szint.

„Egy demokratikus választáson győztes vezetés legitimitását még akkor is nehéz megkérdőjelezni a nemzetközi térben, ha a partnerek nem értenek egyet politikai, gazdasági vagy társadalmi álláspontjaival. Létezik azonban a legitimitás megvásárlásának gyakorlata is: egy erőközpont jóindulatának elnyerése, amely aztán saját hatalmából fakadó legitimitással ruházza fel a klienskormányzatokat. Ilyenek voltak a Varsói Szerződés kommunista rezsimjei is, amelyek legitimitása még a tömbön kívüli világra is kisugárzott – ennek ára azonban a Szovjetuniónak való totális alárendelés volt. Egyelőre korai lenne kijelenteni, hogy a román elnök és kormány már eljutott volna ebbe a fázisba. Egyre inkább úgy tűnik, a legitimitás ára mind az eurokrácia, mind Washington felé emelkedni fog” – mondta a Magyar Külügyi Intézet nagybányai származású külső szakértője."

És meg is érkeztünk a nagyívű történelmi párhuzamhoz, amelyben a román kormány legitimitása már majdnem a Varsói Szerződés kommunista rezsimjeinek szintjén lebeg – csak még nem mondjuk ki teljesen, mert „korai lenne”. Ez a retorikai technika mindig szórakoztató: előbb felvázoljuk a legsúlyosabb analógiát, majd gyorsan hozzáteszünk egy félmondatot, hogy azért nem állítjuk ezt, nehogy számon kérhető legyen. Így a sejtetés megmarad, a felelősség viszont elpárolog.

A „legitimitás megvásárlása” mint fogalom különösen elegáns csúsztatás. Ha egy ország szövetségi rendszerben működik, együttműködik Washingtonnal és Brüsszellel, az nyilván már nem partnerség, hanem kliensi alárendeltség. Ha viszont ugyanezt Moszkva felé tenné, az bizonyára „szuverén egyensúlypolitika” lenne. A logika itt is következetes: minden, ami a nyugati struktúrákhoz kötődik, automatikusan gyanús, minden, ami azoktól távolít, az pedig autonómia. Az ilyen gondolatmenet nem elemzés, hanem előre gyártott ideológiai sablon.

A Varsói Szerződés példájának előrántása pedig nem egyszerű túlzás, hanem tudatos hangulatkeltés. A kommunista rezsimek legitimitását egy megszálló nagyhatalom biztosította, fegyverrel és titkosszolgálatokkal. Ezt egy kalap alá venni az EU- és NATO-tagsággal nem történelmi analógia, hanem retorikai mutatvány. Az a célja, hogy a nyugati szövetségi rendszert a szovjet blokk tükörképeként láttassa, így relativizálva a különbséget szövetség és alárendeltség között.

És a végső csavar: „a legitimitás ára emelkedni fog”. Sejtelmes, komoran kongó mondat, amely konkrétumok nélkül is elvégzi a dolgát. Nem kell bizonyítani, nem kell adat, elég a hangulat. A befogadóban ott marad a gyanú: talán tényleg valami sötét alku zajlik a háttérben. Így működik a szakértőinek álcázott politikai sugallat: nem állít, csak sejtet, nem bizonyít, csak hangulatot kelt. A módszer ismerős, a díszlet új. Manipulációs tankönyv, bővített kiadás, Moszkva, 2026.

"Azon kérdésünkre, hogy ki vagy kik jelenleg Románia szövetségesei Európában, Pászkán Zsolt kijelentette: amilyen kényelmes volt a korábbi, „idillikus” eurokrata–washingtoni viszony idején kizárólag az erőközpontok felé teljesíteni, annyira vált nyilvánvalóvá mára Románia fokozatos elmagányosodása. „A szomszédságpolitika gyakorlatilag nem létezik. Az Emil Constantinescu, majd Traian Băsescu idején elindított regionális kezdeményezések legfeljebb vegetálnak, vagy kényszerből működnek, ilyen például a görög–bolgár–román infrastrukturális együttműködés. Ennek oka egyszerű: az eurokrácia irányvonalát kritikátlanul követőknek valójában nincs szükségük valódi szövetségesekre, hiszen az egyéni kiváltságokat közvetlenül az erőközponttól kapják mindaddig, amíg lojalitásuk kifogástalan” – fogalmazott az elemző."

A „román elmagányosodás” toposza mindig jól hangzik, különösen akkor, ha nem kell mellé adatokat vagy konkrét példákat is felsorakoztatni. A szomszédságpolitika „gyakorlatilag nem létezik” – mondja a szakértő, miközben Románia ugyanabban a regionális és euroatlanti együttműködési hálóban mozog, mint az elmúlt két évtizedben: NATO keleti szárny, háromtengeri kezdeményezések, energetikai és infrastrukturális projektek, Fekete-tenger-biztonsági koordináció. Lehet vitatni ezek hatékonyságát, lehet kritizálni a román diplomácia teljesítményét, de azt állítani, hogy „nem létezik” szomszédságpolitika, inkább retorikai túlzás, mint helyzetleírás.

Az Emil Constantinescu és Traian Băsescu idején indult regionális kezdeményezések „vegetálása” is szépen csengő diagnózis, csak éppen szelektív memóriára épül. A térségben működő együttműködések nagy része pontosan azért létezik, mert közös biztonsági és gazdasági érdekek tartják életben őket, nem pedig azért, mert valaki Brüsszelből vagy Washingtonból külön utasítást ad rájuk. A görög–bolgár–román infrastruktúra-együttműködés például éppenséggel nem a diplomáciai nihil bizonyítéka, hanem annak, hogy a régió országai kényszer és érdek mentén igenis képesek együtt dolgozni.

Az igazi üzenet azonban a mondat végén bújik meg: aki „kritikátlanul követi az eurokráciát”, annak nincs szüksége szövetségesekre, mert az „erőközponttól” kap kiváltságokat. Ez a gondolatmenet a klasszikus klientúra-narratíva újracsomagolt változata. A nyugati szövetségi rendszert úgy állítja be, mintha egy hűbéri lánc lenne, ahol jutalom jár a lojalitásért. Csakhogy ezzel a logikával minden szövetségi politika automatikusan alárendeltséggé válik, minden együttműködés pedig korrupciós viszonnyá. Nem kell bizonyítani, elég sugallni: aki együttműködik, az biztosan jutalmakért teszi.

A „kényelmes idill” és a „fokozatos elmagányosodás” közti kontraszt tehát inkább retorikai dramaturgia, mint valóságos trend. Szépen felépített történet arról, hogy Románia elveszítette autonómiáját, majd most ennek árát fizeti. A gond csak az, hogy ehhez a történethez a valóságot elég erősen meg kell hajlítani. De hát a sejtetésre építő geopolitikai próza már csak ilyen: ha nincs elég bizonyíték, marad a hangulat. Manipulációs retorika, regionális kiadás.

"Megemlítette, hogy Lengyelországgal voltak próbálkozások egy közép-európai középhatalmi együttműködés kialakítására, ám ez, a hagyományok hiánya, eltérő érdekek és nem kevés személyes-politikai hiúság miatt, egyelőre sem működőképesnek, sem tartósnak nem bizonyult. „Így Románia jelenleg legfeljebb azzal vigasztalódhat, hogy megpróbál saját klienst kialakítani Moldova formájában, ami nagyjából olyan, mintha egy pincsinek lenne egy csivavája” – jegyezte meg a szakértő.

Szerinte ez nem feltétlenül végleges és megváltoztathatatlan állapot, de jelenleg nem látni Bukarestben, de a politikai elit egészében sem olyan szereplőt vagy csoportot, amely képes lenne ezt a változást kezdeményezni, és főleg fenntartani. „A kép nemcsak a kormányoldalon, hanem az ellenzékben is kifejezetten sivár. A Románok Egyesüléséért Szövetség az utóbbi hónapokban próbált erősíteni, például Dan Dungaciu vagy Petrişor Peiu bevonásával, de még egy esetleges kormányra kerülés esetén is igaz marad: egy-két fecske nem csinál nyarat” – hangsúlyozta Pászkán Zsolt. "

Ó, a lengyel irány! Hogy mennyire megpróbálták, de lám, „nem működőképes és nem tartós” – mondja a szakértő, miközben érdemi kontextust sem ad. A valóság ezzel szemben az, hogy a román–lengyel kapcsolatok látványos javuláson mentek keresztül: korábban sem voltak rosszak, de inkább egyfajta távolság jellemezte őket. Most viszont az orosz fenyegetés egyre közelebb hozza a keleti pajzs ezen két országát, és a stratégiai együttműködés nem fikció, hanem tény. Hogy mennyire van elmagányosodva Románia és az elnöke? Nos, alig nyolc hónapja tízezrek éltették Varsóban a román államfőt. A „teljes alárendeltség” képe azonban nem egészen fedi a valóságot: Románia még vissza tudta mondani Donald Trump Béketanácsban való részvételre szóló meghívását, és ez bizonyítja, hogy van még önálló döntési kapacitás.

Az AUR „jó irányba helyezése” a szakértő narratívájában szintén groteszk: mintha az ország magyarellenes pártja bármilyen reális alternatívát jelentene, pusztán annyi velük a probléma, hogy kevesen vannak. Ez már a „nemzetárulás” fogalmát súrolja – különösen, ha ezt egy olyan elemző mondja, aki minden alkalommal büszkén hangsúlyozza nagybányai származását, de semmit sem tud Erdélyről és az ott élő magyarokról, de mindez nem akadályozza meg abban, hogy a valóságtól teljesen függetlenül ossza ki a „jó tanácsokat” a geopolitikai pillanat és Viktor Viktorovics érdekei szerint. Így működik a szakértői propagandagépezet: nem a tényeket, hanem a narratívát követi, büszke, de vak, és minden létező részletet a saját politikai-személyes interpretációjába olvas.

Ugyanakkor egy ilyen transzparencia könnyen a Bolojan-kormány politikai végét is jelenthetné. Ha kiderülne, hogy a rekordméretű román költségvetési hiány meghatározó része az Ukrajnának nyújtott támogatásokkal függ össze, az aligha maradna társadalmi következmények nélkül. Nehéz elképzelni, hogy az amúgy is pattanásig feszült, a választások megsemmisítése miatt frusztrált román társadalom türelmet tanúsítana, ha megtudná: miközben a kormány még a csecsemők egészségügyi ellátását is külön biztosításhoz köti, addig szinte ellenőrizetlenül finanszírozza azt a Zelenszkij-rezsimet, amely nemcsak a magyar, hanem a helyi román közösséget is folyamatos nyomás alatt tartja” – fogalmazott az elemző. 

És amikor a kellően megdolgozott olvasó idáig már eljutott, jön is a budapesti-orbáni mantra Ukrajnáról. „Ha a román közvélemény megtudná, mennyit költ az állam Kijev támogatására, hú, de nagy lázadás törne ki” – sugalmazza a szakértő, mintha Románia titokban a világ egyik legnagyobb hadiadományozója lenne. A valóság ezzel szemben sokkal prózaibb: a költés messze nem extravagáns, a transzparencia hiánya pedig egyszerűen diplomáciai, stratégiai döntés, nem pedig árulás. Bogdan Aurescu külügyér „lefektetett” elvei szerint nem kell minden részletet nyilvánosságra hozni, mert minek elmondani előre a ruszkiknak, dolgozzanak meg az információért – de ezt a logikát a magyar külügy orosz hackerek által edzett nagybányai-magyarországi szakértői elméje már képtelen felfogni.

Legyen világos! Pászkán Zsolt célja nem az információ-átadás, nem az elemzés, hanem a káosz szítása: Ukrajna elleni kampány importálása Erdélybe, reflexív kontroll és hangulatkeltés, ahogy azt a KGB manipulációs kézikönyve vagy a magyar belpolitikai praxis már régen tanítja.

A végeredmény: a román vezetés látszólag elnyomva, kiszolgáltatva, a közvélemény manipulálva, a valós döntések pedig a nyilvánosság elől elrejtve. És mindez, persze, az „elemzői” szövegben úgy tálalva, mintha mindez kizárólag a román állam hibája lenne – miközben a narratíva logikája az olvasót, nem a tényeket bünteti.

Karczag Anna