A Nyugat árulásának küszöbén - mi öljük meg Ukrajnát?

Trump követeket küldene Moszkvába, és elismerné az Orosz Föderáció által elrabolt ukrán területeket, mint orosz fennhatóság alá tartozó területeket – írja a The Telegraph. A brit lap egy másik, ehhez kapcsolódó cikkében hozzáteszi, hogy a Putyinhoz utazók között ott lenne a már ismert Witkoffon túl Jared Kushner is, aki Trump veje. A The Telegraph egy harmadik, szintén a témához kapcsolódó cikkében arról ír, hogy Amerikát nem érdekli, mit mond Európa.

Az amerikai dandártábornok, aki mellesleg a 28 pontos „béke”terv amerikai képviselője Ukrajna irányába, arról beszélt, hogy az Orosz Föderáció hatalmas rakétakészleteket halmoz fel, felpörgeti a fegyvergyártást és háborúra készül a Nyugat ellen, ráadásul ezt a felettébb gonosz szokását akkor is megtartaná, ha hirtelen kitörne a béke Daniel Driscoll szerint viszont erre az a legjobb megoldás, ha megnyugtatják az oroszokat, így Ukrajna átadja nekik a Donbászt, lemond a háborús bűncselekmények kivizsgálásáról, a NATO-csatlakozásról stb., Oroszországot pedig visszaveszik a G8-ba, megszűnnek az ellenük hozott szankciók, és úgy általában véve puszipajtásokká válunk a ruszkikkal, mert akkor majd jól nem fognak megtámadni minket. Dorcell gondolata nemcsak nem új, hanem egyenesen hajmeresztő példája annak, hogy a történelem ismétli önmagát: az 1990-es évek őskáosza után a hatalomba megérkező Putyinnal szemben ugyanezt a taktikát alkalmazta a Nyugat, hogy mennyire volt ez sikeres, arról a mariupoli gyerekek tudnának mesélni. Tudnának, ha élnének, ha nem bombázta volna őket az Orosz Föderáció abba a pincébe, ahova a nem támadó orosz vadászbombázók ellen menekültek.

A fentiek azonban két jelentős körülményt tökéletesen kirajzolnak: a Trump-adminisztrációnak nincs meg a szükséges intelligenciája ahhoz, hogy kezelje az orosz veszélyt, és a Trump-adminisztrációnak semmi komolyabb szándéka nincs az oroszok által jelentett veszély felszámolására, Moszkva elrettentésére stb.

Ez a két jellemvonás máris megmagyarázza, hogy miért tudták az oroszok szempillantás alatt zsebre tenni Witkoffot – nem azért, mert Witkoff annyira erkölcstelen, bár ő tényleg az emberi erkölcs legalsó kategóriájába sem fér bele –, hanem azért, mert az amerikai vezetésből senkit sem érdekelt, hogy Witkoff mit és hogyan alkudozik Putyin embereivel. Sőt, a morális válságot erényként kezelő Trump szerint még jól is végezte a dolgát, elvégre lenne valamilyen béke, és Amerika kurva sokat keresne azon, ha az oroszokkal nyugodtan bizniszelhetne.

Mindezek után az OSINT Intuit jelentkezett egy gyors elemzéssel: előbb a SIGINT csoportjuk tette közzé, hogy minden addigi (ezelőtt pár nappal létező és elérhető nyilvános információk alapján) információ alapján a hangfelvételek kiszivárogtatása valószínűleg európai hadművelet. Ebből pedig az is következik, hogy az amerikai–orosz közeledést olyan mértékű veszélynek látták az európai hírszerző szolgálatok, hogy beáldozták a Kremlbe beépített ügynököket is, abban bízva, hogy Trump ámokfutását megállíthatják. A jelentés utáni órákban, napokban azonban újabb információk érkeztek az OSINT Intuithoz, amelyek alapján a vektoriális információelemzés módszerével arra a következtetésre jutottak, hogy a hangfelvételeket mégiscsak Amerika szivárogtatta ki. A mintázat nagyon is illene abba, ahogy Trump első ciklusában is működött: amikor a narancshajú tesz valami orbitális nagy faszságot, akkor az adminisztráció felsőbb szintjein valaki elkezd ellenállni, szivárogtatni. Tekintve, hogy Marco Rubio joggal dühös az egész Witkoff-csinyovnyik önmerényletre és annak kivitelezőire, alapos a gyanúnk, hogy a Pentagon, CIA és egyéb hárombetűs szakszolgálatok élén dolgozó amerikai hazafiak még ennél is dühösebbek lévén, ha valaki, akkor ők igazán jól láthatják, hova vezet mindez. Ez viszont nem változtat az alapkövetkeztetés lényegén: annak az esélye, hogy Amerika elárulja szövetségeseit és Ukrajnát az oroszok kedvéért és az oroszok kedve és feltételei szerint, hogy Amerikának megérte beáldozni a Kremlbe beépített ügynöküket. Ami azt is jelenti, hogy ez a veszély nemcsak nagy volt és valóságos, hanem immanens.

Korábban több alkalommal is írtam arról, hogy Ukrajna egy módon vesztheti el ezt a háborút: ha a Nyugat elárulja őt. Arról is írtam már, hogy a Nyugat árulását nem úgy kell elképzelni, hogy egyik pillanatról a másikra hátat fordít Ukrajnának, hanem egy lassú folyamatként, amely folyamatot az Orosz Föderáció és annak hű szövetségese, Viktor Viktorovics Orbán Magyarországa, és az európai lakcímmel rendelkező putyinisták milliói erősítenek, fenntartanak, amikor lehet, még gyorsítanak is rajta.

Most nem akarok külön órát szentelni sem a 28 pontos, sem a 19 pontos „béketerveknek”, ennek az írásnak nem is ez a célja, de annyit megengedek magamnak, szubjektív véleményként, hogy leírjam és közöljem a nagyvilággal: ezek közül egyik sem béke és egyik sem terv – a 28 pont annyiban különbözik a 19-től, hogy az első nyilvánvaló árulás, míg a másik időnyerés Trumpékkal szemben, de lényegét tekintve Ukrajnát egyik sem segíti, mert Kijevnek fegyverekre, drónokra, légvédelmi rakétákra és légvédelmi rendszerekre lenne szüksége, no meg pénzre, hogy legyen legalább annyi energiájuk, hogy egy kávét főzzenek maguknak – Brüsszel pedig még mindig nem dobta be a lefoglalt orosz vagyonból származó összeget Ukrajna megmentésére, mert Belgium akadékoskodik, és Nyugat-Európa úgy általában véve akadékoskodik, tárgyalgat, jogszabályokat hoz vagy kodifikál, és aztán az egészet elbukja egy magyar vétó miatt, majd kezdi elölről a vízfejűek áriájának első betétdalát.

És miközben így alkudoznak a nagykutyák az úgynevezett békéről, ami sokkal jobban hasonlít egy kapitulációra, de még ennél is jobban a nyugati árulásra, addig az ukránok csak halnak és halnak.

És mindeközben?

És mindeközben senki sem akarja észrevenni, hogy mekkora gigahazugságokkal etetnek minket. Ott van például az a már-már axiómává vált amerikai–orosz narratíva, hogy Ukrajna így is, úgy is elveszíti Donbászt, ezért vonuljon csak kifele onnan szépen, adja át erődítményeit Oroszországnak, és akkor lesz béke meg hejehuja. De, kérem szépen, egy hónappal ezelőtt még azt hittük, hogy Pokrovszk napjai meg vannak számlálva. Most pedig ott tartunk, hogy az ukrán hadsereg ellenőrzi Pokrovszk belvárosát is, és a nagy bekerítés sem sikerült a Vörös Hadseregnek. Igaz, sok ukrán katona halt meg ezért, és sokan amiatt haltak meg, hogy nincs elegendő felszerelés, mert a Nyugat ugye épp tárgyal, késlekedik. De a lényeg: az amerikai–orosz narratíva ott sült be, ahova célozták: a frontvonalon, és ezt a tudomány erősíti, amit aligha lehet kétségbe vonni: a matematika.

Mert hogy is néz ki a putyinisták mini-blitzkriegje a Donbászban? Avdijivkától nagyjából 40 kilométerre fekszik Pokrovszk – az orosz hadseregnek pedig 20 hónap kellett, hogy megtegye ezt az utat. Pokrovszkot magát öt hónapja ostromolják, és még mindig nem tudták elfoglalni, sőt, a legújabb harctéri információk szerint inkább visszaszorulóban vannak, semmint előrehaladásban.

De nézzük csak meg alaposabban ezt a 20 hónap alatt megtett 40 kilométert: ez havi két kilométer, ami 30 napos hónapokkal számolva napi 0,066 kilométer előrehaladást jelent. Sátáni szám, ugye? És akkor ehhez tegyük hozzá, hogy a csiga átlagsebessége 0,048 kilométer (48 méter) per óra. Szóval egyáltalán nem tűnik a valóságtól elrugaszkodottnak az az ukrán vezérkari állítás, hogy 2027-ig még biztosan tartani tudják a Donbászt. Persze, ha a Nyugat nem árulja el őket.

Mindezt Putyin is nagyon jól tudja: ha arathatott volna katonai győzelmet, már megtette volna – a Pokrovszk körüli összevont orosz csapatok létszámából következtetve meg is próbálta, és ismét elbukott vele. De Putyin azt is nagyon jól tudja, hogy a nyugati árulásért meg kell dolgoznia: megtévesztéssel, korrumpálással, zsarolással, fenyegetéssel és sok-sok hamis narratívával, amellyel a nyugat-európai közvéleményt legalább arra rá lehessen venni, hogy a hamis békevágy teljesülésének reményében semleges maradjon. Putyin pedig mindebben számíthat az ő hűséges csicskájára, Viktor Viktorovics Orbánra, és az európai putyinisták millióira a jövő pedig azon dől el, hogy a szélesebb tömegeket célzó narratívák közül melyik győzedelmeskedik.

Tekintve, hogy az európai antiputyinisták egyénileg ugyan sokan vannak, de közösségként nem erősek, tekintve, hogy az Orosz Föderációnak nagyjából 300 éves előnye van mindenféle maszkirovka, hibrid háborús módszerek és kognitív hadviselés terén, nem lehetünk éppen túl nyugodtak.

Ugyanis a mi nyugalmunk az ukránok halálát jelenti.

Karczag Anna