A semmi kapuin dörömbölve – reagálás a Transtelex-vitára

Valamikor a gyurcsányi éra legsötétebb óráiban jelent meg az akkor még valóban magas szakmai színvonalon dolgozó Index hasábjain A féltudású magyar elit című cikk. Ez a szöveg – ha létezne ilyen kötet – méltán kerülhetne be a rendszerváltás utáni legfontosabb közéleti írásai közé. Nyers, pontos és kegyetlen kritikával írta le a magyar értelmiség önáltatásait, szerepzavarát és szellemi leépülését.

Ez a cikk jutott eszembe, amikor végigolvastam – végigszenvedtem – a Transtelexen futó úgynevezett magyar–magyar vitát. Úgynevezett, mert nem tudom, mennyiben magyar–magyar, és még kevésbé, mennyiben vita. Amit láttam: egymás melletti elbeszélések, dogmatikus magyarázatok és főként kínos magyarázkodások sora, amely könyörtelenül tárja fel az úgynevezett erdélyi magyar elit intellektuális hanyatlását és életképtelenségét.

A dogmatikusság és az érvtelenség úgy járja át a szövegeket, mint a penész a régi falakat. Olvasni fizikai fájdalom volt: fontosabb dolgom is akadt volna annál, mint végigküzdeni magam ezeken az önismétlő, koncepciótlan monológokon. A szomorú pedig az, hogy a szerzők többsége valóban az erdélyi magyar elithez tartozik – akadémikusok, írók, újságírók, szociológusok, és persze a szokásos, súlytalan „sereges senkik”.

A vita tartalmi részét elnézve az lett volna a cél, hogy a Fidesz bukása utáni esetleges helyzetben újragondoljuk a magyar–magyar kapcsolatokat. Ehhez képest már maga a kérdésfeltevés is az értelmiségi hanyatlás iskolapéldája: miért kellene bármiben is megvárni Orbán Viktor bukását? Miért tekinti az erdélyi magyar értelmiség a saját politikai cselekvését a magyarországi belpolitikától függő, külső tényezőnek?

Ez a kérdés már önmagában lebuktatja a féltudást. És a Transtelex-vita többi része csak tovább mélyítette ezt a benyomást.

A vita abszurd humora és intellektuális sekélyessége

A Transtelexen futó vita legmegdöbbentőbb vonása, hogy sem vita, sem stratégia nincs benne. Csak:

• elbeszélések, amelyek egymásra nem reflektálnak,

• dogmatikus mondatok, amelyek mögött nincs gondolat,

• kényszeres magyarázkodások, amelyek mögött nincs politika.

Az egyik szerző a másik mögött sorolja a „megfontolandó szempontokat”, de egyik sem vállal valódi állítást. Mintha mindannyian féltenék a saját kis helyüket az erdélyi magyar közélet lefelé menő mozgólépcsőjén, a megfoglamazott gondolatokból, tervekből, ötletekből nem sok minden hiányzik, csak a:

• moralitás

• valódi alternatíva,

• erős stratégiai gondolkodás,

• bármiféle bátorság.

A szerzők úgy írnak, mintha nem lenne tétje annak, hogy a romániai magyar közösség tíz éven belül egy millió alá fogy, és néhány régió kivételével teljesen elveszíti pozícióit a gazdaságban, oktatásban és kultúrában. A jövőképükben vagy nincs válság, vagy ha mégis, akkor az kizárólag mások hibája. Ez a hozzáállás egyszerre komikus és tragikus. A humor abszurditásából fakad, a tragédia a következményekből.

A probléma gyökerei: féltudás és félelem

A „féltudás” nem műveletlenséget jelent, hanem aránytalan önbizalmat alacsony megértéssel párosítva. Azt az állapotot, amikor az elit:

• nem érti a saját helyzetét,

• nem látja át a nagyobb történelmi és politikai összefüggéseket,

• fél azoktól a gondolatoktól, amelyek valódi következményekkel járnának,

• ezért az egész politikai gondolkodása védekező, szorongó, kockázatkerülő.

Horváth Réka három „hiányt” nevezett meg: értelmes vita hiánya, párbeszédképtelenség, túlzott külső fókusz. Mindhárom igaz, de ezek csak tünetek. A mélyebb ok az, hogy az erdélyi magyar értelmiség jelentős része évtizedek alatt beleszokott három reflexbe:

• fél a hatalomtól,

• fél a konfliktustól,

• fél az önálló gondolkodástól.

Ez a féltudás alapeleme: a félelem. Ezért nem születik új gondolat, ezért nincsenek merész javaslatok, ezért nincs stratégia. A kontraszelekció évtizedei nem csupán gyenge elitet termeltek, hanem olyan reflexet is, amely minden helyzetben a legkisebb kockázatú, leginkább érdektelen mondatot választja. Az ifjú titánok, az elit új sarjai pedig - politikai nézeteiktől teljesen függetlenül ugyanezt az irányt követik - még csak a generációs lázadás nyomai sem sejlenek fel.

Politikai kontextus: a Tisza Párt és az RMDSZ viszonya

A Transtelex-vita legárulkodóbb mozzanata, hogy szinte minden szerző úgy kezeli a Tisza Pártot, mintha az erdélyi magyar jövő egyik alapvető sarokköve volna, holott a magyarországi ellenzéki mozgások körülmények, nem stratégiák. Az elit azonban – saját féltudása miatt – ebben is ugyanazt a reflexet produkálja: fentről várja a megoldást. Ahelyett, hogy saját kapacitásokat építene, saját intézményeket erősítene, saját jövőképet gyártana, a vitacikkek nagy része lényegében arról szól, hogy:

• hogyan viszonyul majd Magyar Péter az RMDSZ-hez,

• hogyan kellene átalakítani „Budapest felé a csatornákat”,

• hogyan lehetne „új alapokra helyezni” a két politikai központ kapcsolatát.

Mintha:

• nem létezne erdélyi magyar politika,

• nem lenne saját felelősségünk,

• nem lenne saját játéktér – csak a budapesti export.

Ez nem politikai stratégia. Ez politikapótlék, egy közösség intellektuális kiszolgáltatottságának tünete.

Stratégiai alternatívák az erdélyi magyar közösség számára

Ha már válságról beszélünk, akkor nem elég a diagnózis. A diagnózis után stratégia kell, a stratégiához pedig egy olyan intellektuális elit, amely nem a status quo szépirodalmi díszítését/bírálatát tekinti első számú és egyetlen feladatának, ezzel szemben viszont kockázatos, de szükséges javaslatokat terjeszt elő a közvéleménynek, amelynek reakcióját meghallgatja, nem az állami pénzcsapok logikája szerint formálja véleményét, és nem fogadja el azt a megkerülhetetlenné váló igazságtalanságot, miszerint a politika nem morális műfaj - az elit első számú szerepe lenne ez, hogy akár népszerűségük csorbításának bevállalása mellett is a morális együttható mellett törjenek pálcát.

Nos, a Transtelexen zajló vita mégsem volt céltalan - megtudhattuk belőle, hogy az erdélyi magyar elit erre teljesen képtelen.

Karczag Anna