Atomvillanás Északról: jön a skandinávok nukleáris ereje?

Európa sokáig abban a kényelmes hitben élt, hogy a történelem véget ért, a háború pedig legfeljebb egy távoli kontinens kellemetlen zajaként szűrődik be a hírekbe. Mostanra azonban kiderült: a biztonság nem erkölcsi állásfoglalás, hanem technológia, pénz és politikai akarat kérdése. Miközben Brüsszel tanácskozik, Washington bizonytalan, és az európai közvélemény fáradt, az északi államok csendben felteszik a kérdést, amelyet a kontinens nagy része még kimondani sem mer: mi történik, ha holnap már senki nem garantálja Európa védelmét? És ha a válasz az, hogy senki – akkor vajon késő lesz-e elkezdeni felkészülni?

Izgalmas – és értelemszerűen részleteiben kevéssé ismert – katonai tervről vitatkoznak Európában. A skandináv államok ugyanis azon gondolkodnak, hogy kifejlesztik saját nukleáris fegyverzetüket, hogy legyen mivel elrettenteniük az Orosz Föderációt. Az északi államok ma is Ukrajna legerősebb támogatói közé tartoznak, első ránézésre politikai elkötelezettségük is szilárd, sőt, ha az összeurópai képet nézzük, akkor ez az a régió, ahol egyelőre nincs miért aggódni. De miért akarnak ők nukleáris fegyvert?

Nos, a válasz roppant egyszerű: felfogták, hogy az ingyenes – vagy legalábbis olcsó – amerikai védelem kora lejárt. Trump egyértelműen annak örülne, ha Európa milliónyi kis államra esne szét; ez a szándéka, ezt ki is nyilvánította, és ez a szándék egybeesik Putyin hasonló irányú terveivel. Európa nukleáris védőernyő nélkül maradhat, és itt a feltételes mód már ma sem teljesen indokolt: nem jelenthetjük ki teljes bizonyossággal, hogy az amerikai védőernyő valóban létezik még.

Franciaország és Anglia az a két állam, amely rendelkezik akkora nukleáris kapacitással, hogy ezt a védőernyőt esetleg biztosítsa, ám e két ország belpolitikai helyzete több mint aggasztó. A tisztelt és fölöttébb elkényelmesedett európai polgárok ugyanis minden országban megengedték a helyi putyinistáknak, hogy komoly politikai erővé szerveződjenek. Franciaországban Marine Le Pen pártja nélkül aligha lehet kormányt alakítani; a francia belpolitikai állapot a siralmas és a tragikus között ténfereg. A nukleáris védőernyő szempontjából pedig fontos rögzíteni: Marine Le Pen több alkalommal is kijelentette, hogy a francia nukleáris arzenált nem fogja Európa védelmére használni – szemben a jelenleg még hivatalban lévő Macron elnökkel, aki ezen a téren nem habozna. Anglia szintén inog. Nigel Farage, ez az orosz báb, az egyik legnépszerűbb politikus, akár miniszterelnök is lehet a közeljövőben. Az orosz propagandának itt nagyon mély gyökerei vannak – elég csak a Brexitre utalni.

Ilyen körülmények között aligha számít furcsának, hogy az északi államok gondolkodni kezdtek. A furcsa inkább az, hogy végre valaki reális alapokon nyugvó terveket sző, a valóságból indul ki, és arra kézenfekvő válaszokat próbál adni. Nem azt állítom, hogy ez ritka az európai vezetők körében, hanem azt, hogy ismeretlen irány - amióta Oroszország megindította teljes körű háborúját, nem láttunk határozott, kemény és valódi eredményekkel kecsegtető politikai döntéseket.

Pedig a fentiek ismeretében ez az egyetlen értelmes lépés. Sajnos. Brüsszelre, mint védelmi irányítóra nem számíthatunk, az ukrajnai háború lezárása pedig olyan irányba halad, amely csak egy újabb háborúnak ágyaz meg. Trump komoly nyomást gyakorol Ukrajnára, hogy Kijev fogadja el a donbaszi területek feladását, cserébe valamiféle biztonsági garanciákat ígérnek. Csakhogy bárki Európában, aki tíz percnél többet foglalkozott az orosz háborús doktrínákkal, tisztában van azzal: egy rövid szünet után akár Putyin, akár az őt követő Kreml-vezető újraindítja a háborút, első lépésként pedig tesztelni fogja ezeket az úgynevezett garanciákat.

Mit jelentenének ezek a biztonsági garanciák? Egyelőre keveset tudni róluk, hiszen zajlanak a tárgyalások, de a jelenlegi verzió nagyjából így fest: ha Oroszország megszegi a tűzszünetet, kap egy diplomáciai figyelmeztetést; ha ez nem használ, 72 órán belül katonai válasz érkezik – az ukrán hadseregtől. Amerikai katonák nem mennek Ukrajnába, néhány európai ország ugyan tervez kontingenst küldeni, de ez sosem ér el akkora létszámot, amely komoly haderőnek számítana. Így az ukrán hadsereg kezdheti elölről a háborút. Persze ígéret van arra, hogy „nagyon fel lesznek fegyverezve”, és szerepel egy halovány utalás egy esetleges légtérzárra is – ennek életképességét azonban már láttuk 2022 februárjában. Arról nem is beszélve, hogy az Orosz Föderáció, a hibrid háború nagymestere, vélhetően nem nyíltan fogja megszegni az egyezséget, hanem az ukránokra hárítja a felelősséget. Telefonon egyeztetnek majd Trumppal, aki bejelenti, hogy inkább az oroszoknak hisz, Putyin pedig közli: Moszkva biztonsága ezt kívánja, az ukrán nép pedig amúgy sem létezik – és aki ezzel nem ért egyet, az kap egy kis nukleáris figyelmeztetést a fővárosába.

Ilyen körülmények között öngyilkosság lenne nem fejleszteni saját nukleáris eszközöket. Ezt az öngyilkosságot Európa tagállamainak többsége jelenleg vígan űzi – az említett északiak kivételével. Ráadásul nem a nulláról indulnának: Finnország polgári atomerőműveket üzemeltet, Norvégia sem idegen ettől a területtől, Svédországnak pedig titkos atomprogramja is volt a hidegháború idején. A pénz sem tűnik akadálynak: a leggazdagabb európai államokról beszélünk, technológiai értelemben is fejlettekről.

Persze, mindehhez nem ártana a törvénykezést is a valóság szintjére emelni, és persze a demokrácia elveinek betartásával, de az sem működhet tovább, hogy a szabadságjogok naivitására alapozva úgy táncolnak az orosz ügynökök a nyugati államokban, ahogy csak ők akarnak. Ékes példája ennek a súlyos debilizmusnak az a svédországi eset, amikor Sergey Skvortsov svéd-orosz kettős állampolgárról kiderült, hogy high-tech eszközöket csempészett a szankciók alatt álló Orosz Föderációba. Az illetőt végül a svéd bíróság felmentette a kémkedés vádja alól, mert nem volt bizonyítható, hogy az orosz hírszerzés megbízásából dolgozott volna. Hiába volt bizonyítható, hogy 2013-tól kezdődően 2022 novemberéig - elfogása pillanatáig - folyamatosan ellátta high-tech eszközölőkkel és ehhez kapcsolódó nyugati ipari információkkal az oroszokat. És ez miden kapcsolódik jelen cikkünk témájához? Sergey Skvortsov olyan eszközök és technológia csempészében játszott szerepet, amely nukleáris fegyverek előállítására alkalmas, és amelyeket Svédország Amerikából szerzett be. És mindez hiába, mert a svéd bíróság nem találta bizonyítottnak, hogy kémkedett, hogy hírszerzői tevékenységet folyatott volna - biztos hiányzott az FSZB vagy a GRU által kiállított munkáltatói igazolás...- így hát pár hónapnyi előzetes után el is hagyhatta a börtönt. (FORRÁS ITT)

Jelenleg úgy állunk tehát, hogy Európában vannak, akik komolyan veszik az orosz fenyegetést, és vannak, akik továbbra is az „old school” megoldásokban bíznak. Jó példa erre, hogy a nyugati elit sokáig azt hitte: pusztán a szankciók bevezetése majd elrettenti Oroszországot. Négy év háború kellett ahhoz, hogy a Balti-tengeren elkezdjék komolyan venni az árnyékflotta hajóinak ellenőrzését – lásd a finn és észt tengeri razziákat. A figyelmesebb hírfogyasztónak az is feltűnhetett, hogy a szigorodó fellépés két tényezőhöz köthető: egyre több bizonyíték van arra, hogy orosz olajtankereken katonák utaznak, drónokat indítanak európai célpontok ellen, illetve bizonyítható kísérletek történtek tengeralatti kábelek elvágására. Ehhez jön még Trump Amerikájának példája, amikor az amerikai haditengerészet úgy foglalt le egy orosz tankert, hogy Moszkva hiába is küldött egy tengeralattjárót a védelmére. Összességében viszont Európa rendkívül rosszul áll védelmi ipari szempontból: magunkat sem tudjuk ellátni, nemhogy Ukrajnát. A döntéshozatal lassú és nehézkes, amit a magyar miniszterelnök nyíltan Oroszország javára használ ki. Az Ukrajna számára létrehozott uniós alap akadozik, annyira, hogy Zelenszkij elnök szerint volt olyan nap, amikor az ország nyugati légvédelmi rakéták nélkül várta az orosz ballisztikus és cirkálótámadásokat.

Mindehhez hozzáadódik az információs háború, amelyben vesztésre állunk. A közélettel foglalkozók jelentős része még mindig nem értette meg: ez egy ellenünk zajló kognitív háború! Oroszország egyre közelebb kerül ahhoz, hogy bár katonailag nem győz Ukrajnában, Európa felett stratégiai győzelmet arasson. Egyre több országban válnak meghatározó politikai erővé a Kreml bábjai, a társadalmak belefáradtak az ukrajnai hírekbe, a mínusz harminc fokban saját otthonában megfagyó kijevi nyugdíjas tragédiája senkit nem érdekel. Ilyen körülmények között nagyon oda kell figyelnünk az északi kezdeményezésre. Akár döntő jelentőségű is lehet – bár az európai belpolitikát ismerve, nem sok okunk van az optimizmusra, és csak idő kérdése, hogy az úgynevezett békepárti, valójában a Kreml hasznos idiótáiként működő "szakértők" és politikusok mikor robbantanak ki egy "nukleáris vitát", hogy diszkreditálják az egész ügyet, a döntéshozókat és megállítsák azt a programot, amely hosszú évek óta az egyetlen tényleges olyan terv, amely Európa függetlenségét is elhozhatja.

Karczag Anna