Akkor is legyőzzük a keleti diktátorokat!

Putyin megköszönte Kim Dzsong Unnak az észak-koreai katonák bátorságát. Kim Dzsong Un pedig megköszönte Putyinnak, hogy Putyin megköszönte az észak-koreai katonák bátorságát. S miután minden diktátor mindent megköszönt minden diktátornak, kezdetét vette a kínai katonai parádé, amelyet Putyin – hogy a házigazdának is jusson valami, elvégre immár nemcsak anyagi, hanem katonai értelemben is tőlük függ – briliánsnak nevezett.

A háttérben ott vigyorgott Szijjártó, a mi magyarajkú Lavrovunk, olyan európai vezetők társaságában, mint Vučić, a szerb diákverő elnök, Dăncilă egykori román miniszterelnök, akit a nép úgy kergetett el, hogy azóta sem mer visszatérni a politikába, Năstase, a román exkormányfő, akit korrupció miatt ítéltek el és szintén esélytelen volt – legalábbis a putyinisták európai megerősödéséig – visszatérni a román politikába, és ott volt Ficó is, aki vélhetően Orbánt helyettesítette, mert az öreg muzsik szabadságra ment, miután kiérdemelte a Kreml érdekeinek előmozdításáért tett erőfeszítéseiért járó pihenőt.

És ha már így összejöttek, megdolgoztatták a nyugati elemzőket, akik többségének tegnapelőttig ér a memóriája, így simán beszopták azt a rendkívüli szerződést is, amit Kína és Oroszország aláírt a szibériai gázvezetékről. Hello, uraim, ez a projekt már négy éve is az asztalon volt, mint az orosz ENSZ-képviselő cipője. Most annyi történt, hogy VALAMIT aláírtak, de nem tudjuk, mit. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy nem túl értékes szerződésről van szó, hiszen sem határidők, sem technikai részletek, sem költségek és azok megoszlása nem szerepel benne. De az ilyen „keleti nyitás” szerződéseket mi, magyarok, már jól ismerjük: ezekből nőttek ki a nem működő akkugyárak Magyarország-szerte.

A diktátor-dzsembori azonban hordozott egy üzenetet, amelyet illik komolyan venni: a Nyugat-ellenes globális frakció összeállt. Hogy ezt jobban értsük: olyan ősellenségek ültek most egy asztalhoz, mint India és Kína, és olyan alakok sertepertéltek ebben a közegben, mint Kim Dzsong Un. A sort felesleges folytatnom, ugyanis az üzenetük nem az, hogy ők diktátorok – hanem az, hogy összeálltak, mi pedig nem. És kétségünk se legyen efelől: amíg mi, európaiak, és benne mi, magyarok egyéni bunkerharcainkon túl képtelenek vagyunk értelmes és hasznos ellencselekedetekre, addig nem is fogjuk tudni megállítani őket. Elég csak szétnézni a magyar internet felségvizein: úgy örvendeznek egyesek Szijjártó pekingi útjának, mintha ettől nőne a fizetésük – bár kétségkívül, az örökösök között sokan vannak, akiknek tényleg ezért és ettől nő a munkabére.

A valóság azonban mégiscsak az, hogy mi nem egymást támogatjuk, hanem egyénként, a tengerben cseppként elmosódva kommentálgatjuk az ő marhaságaikat, ezzel is az algoritmusuk kezére játszva. Nyilván, nem ez a legégetőbb probléma, de jellegzetes, és tényleg az egyén döntésén múlik (Kövesd be *Facebook-oldalunkat**, hamarosan csoportok indulnak, csatlakozhatsz te is az Ellenálláshoz!)*, tehát megtenni nem időigényes, nem energiafaló feladat.

Hiába azonban a Kínában megtartott diktátorparádé, a vele kapcsolatos hírek csak zajokká váltak – mert, ahogy fentebb jeleztem, üresek. A valóság azonban némiképp árnyaltabb és más: Oroszország semmiféle katonai sikert nem tudott felmutatni ezen a nyáron. A raszputyica beálltáig van még nagyjából két hónap, miközben az ukrán haderő olyan drónegységeket állított fel, a Magyarországról kitiltott Brovdy „Magyar” Róbert vezetésével, amelyek csak az augusztusi orosz olajfinomítók és vezetékek elleni támadásaikkal legalább húsz százalékkal vetették vissza az orosz kőolajbevételeket. És ha valakinek rövid a memóriája, emlékeztetem: a dróntámadások valamikor július végén, augusztus elején kezdtek igazán szervezett formát ölteni, és az első célpontok az orosz hadiüzemek és gyárak voltak.

Ma, amikor ismét egy olyan éjszakán vagyunk túl, amikor 500 drón és közel 40 rakéta indult el Ukrajna felé, kevésnek tűnhet az alábbi kijelentés, de akkor is érdemes elgondolkodni rajta: júliusban összesen több mint 10.000 drónt indított el Oroszország Ukrajna ellen. Augusztusban ez a szám 4.000-re csökkent. Nem tudni, fogynak-e a készletek a ruszkiknál, vagy csak tartalékolnak a Geraszimov által hivatalosan is bejelentett őszi offenzívára, de a különbség így is beszédes.

És még nem szóltunk a Flamingóról: erről a 100 százalékban ukrán gyártású cirkálórakétáról, amelynek „tudása” igencsak forró időszakot ígér az oroszok számára:

• 3000 kilométeres hatótávolság,

• mintegy 1000–1150 kilogrammos robbanófej,

• akár 950 km/h sebesség.

Ez annyit jelent, hogy a Kercsi hídnak szevasz – maradjunk stílusosak: dászvidányá. És ez már csak idő kérdése. A 3000 kilométeres hatótáv már Moszkvát jelenti, az 1000 kilónál is több robbanóanyag pedig komoly fejfájást okozhat a Kremlnek. Szakértők szerint 3-5 ezer ilyen Flamingó teljesen tarthatatlanná tenné az orosz haditervek fenntartását, különösen úgy, hogy a logisztikai és katonai bázisok, olajfinomítók és vezetékek 90 százaléka belőhető velük.

A történet úgy lesz kerek, ha hozzátesszük: Amerika 3350 ERAM típusú rakétát ad át Ukrajnának, a számlát Európa fizeti (ezért indulnak újabb és újabb kampányok a nyugat-európai vezetők és államok ellen). Két dolgot érdemes tudni róluk: az ERAM nagyjából 400 kilométerre lévő célpontok megsemmisítésére képes, levegőből indítható – azaz nehezebben védhető. A másik: 3350 darab az kurva sok. Ebből már lazán kijön egy alapos tűzijáték a frontvonal teljes hosszán is.

Úgyhogy, összegezve a diktátor-dzsemborit: lehet, hogy a fényképeken vidámak, de ez nem az őszinte mosoly. Oroszország már most mélyen Kína seggében van, az ázsiai állam pedig az ilyesmit nem ingyen számolja fel. Az orosz gazdaság már így is nagymértékben függ a kínaitól, és a függés tovább nőtt – ami nem töltheti el túl nagy lelkesedéssel Putyint sem. De a háborúból nem tud kitáncolni, Kína nélkül pedig nem fog menni. India és Kína sem tűnteti el egy csapásra az ősi ellentéteket, és ennek az egész térségnek a története arról szól, ki és mikor háborúzott a másikkal. Nyilván, az orosz katonai agresszió sok szempontból új helyzetet teremtett, és ehhez igyekeznek igazodni a keleti diktatúrák, de ez még nem jelent végveszélyt – viszont könnyen az lehet belőle, ha mi nem tömörülünk egységbe.

Európának azon nyomban fel kell ébrednie, le kell vetnie magáról a posztfacebookos korszak minden gyengeségét és álnaivitását, és mielőbb erőként kell fellépnie – értve ezalatt a Kína elleni szankciók bevezetését, az orosz szankciók betartatását, a renitens államok (Szlovákia, Magyarország) kirúgását az Unióból, és így tovább. A gyűlésezgetések, határozatok megvitatásának kora lejárt. Ha nem akarjuk, hogy ránk lőjenek, akkor most ütnünk kell!