Magyar história X: az idő temet el minket, nem a történelem

Magyarország Orbán Viktora kilépett, és vele együtt kiléptette az országát a Nemzetközi Büntetőbíróságból. Háborús bűnösök mostantól bármikor jöhetnek Budapestre. Sőt, ide is költözhetnek. Vlagyimir Vlagyimirovics Putyinnak akár egy elegáns villát is építhetünk a Rózsadombon. Mondjuk a Fecske utcában. Legyen ő az első, aki nem csinál nyarat, mert nekünk orosz tél kell, mint egy falat kenyér.

Poloskák vagyunk. Áttelelünk, ha Viktornak igaza volt – és neki mindig az van. Vagy volt. Vagy lesz. Isten tudja. Négy lába van, meg-meg botlik, de kijön neki a lépés. Pénz, hatalom, seggnyaló média – ennyi kell hozzá.

A magyarnak nevezett ország Orbán Viktora most olyan törvényt készül elfogadni, amely végleg kinyírja a maradék szabad sajtót, a civil szervezeteket. Az indoklás? Ezek külföldről kapnak támogatást. Tehát: ügynökök. Az orbánista–putyinista tömeg ujjong a közösségi médiában. Orvosi esetnek vagyunk szemtanúi: 15 évnyi, államilag támogatott intenzív agymosás után széles tömegeket lehet rávenni, hogy örömmel és lelkesen cselekedjenek saját érdekeik ellen. Ezek az orbánista-putyinisták a Telex, a 444, meg a többi „libernyák” újság minden fillérjét figyelik. Beköltöznének a pénztárcájukba is, csak hogy másnak – pláne guruló dollároknak – ne maradjon hely.

Ugyanez a tömeg közben a legkisebb érdeklődést sem mutatja aziránt, mire költi a kormány az adófizetők pénzét. Hogy mire költötte, amíg még megkapta ellophatta a brüsszeli eurómilliárdokat. Vidám öngyilkosok még vidámabb percei – élőben az M1-en, csak itt, csak most, csak Önöknek. Az eset tanulságos: a putyinista narratívák idáig juttathatnak. Aki nincs velük, az eltaposandó csótány. Kiirtandó poloska. Brit tudósok szorgosan jegyzetelnek, az MCC tudálékosan les bele papírjaikba: mit kell holnap letagadni?

Valamiféle rémisztő szellemi tévelygés okán a tévesen magyarnak nevezett kormány sorra tartóztatja le az országban „megbúvó” ukrán kémeket. Minden ilyen „kém” kapcsolatban állt a Tisza Párttal. Akkor is, ha nem. Ne nézz, ne kérdezz, kuss van. Egyelőre még tudunk róla, mekkora blődség ez az egész. De hamarosan bezárnak a független orgánumok – és akkor csak a csönd marad. A sötétség. A húgyszag. Meg az „ukrán kémek”.

Olyan érzésem van, mintha a negyvenes évek második felében játszódó kuláktörténetet olvasnék. Ráadásul a kékcédulás választás is megvolt már. Ma „új választási törvénynek” hívják. Harminc százalékkal lehet kétharmadot szerezni. Alkotmányozó többséget. Hát nem zseniális? Pénz, hatalom, seggnyaló média – ennyi kell hozzá. De mégis: zseniális. Ilyet senki nem csinált Európában. Igaz, nem is akart. Akik meg csináltak, másik osztályban játszottak. Milosevics például. Komplett térségekből irtotta ki a bosnyákokat, albánokat, poloskákat, de ahogy elnézzük, tihanyi apátságunkban új kereszténységet magára öltő Viktor atyánk hamarosan felzárkózhat. Ez ám a nemzeti büszkeség! Nekünk is lesznek modern, 20. századi háborús bűnöseink – nemcsak ilyen pitiáner, ukránokat az otthon biztonságából hátba szúró, putyini kis Kocsis Mátéink.

És miközben Viktor atyánk tihanyi napsugárral – óh, te Sunny Boy, te - keni fel önmagát a geopolitika szentjei közé, a nép – ez a dicső, szuverén magyar nép – büszkén posztolja a Facebookra: „Legalább rend van.” Rend. Az van. Olyan rend, mint egy boncteremben: minden elcsendesedett. A zajokat levágták. A szíveket kiszívták. Csak a mesterséges lélegeztetés zakatol az állami hírcsatornákon.

Közben a szabadság úgy húz el innen, mint egy gáz(prom)fröccsel gyorsító Ryanair-járat, amelyik még a kifutón sem lassít. Nehogy visszarángassák valami „nemzeti konzultációra”. És nem, nem baj az sem, ha közben az ország negyede külföldön mosogat, másik negyede itthon nyeli a propagandát, a maradék meg hallgat. Félti a kisboltját. A trafikját. A minisztériumi pozícióját. Vagy csak azt a maradék idegrendszerét, amit nem tépett szét a közmédia. Mert „valamiből meg kell élni”.

Igen. Például abból, hogy valaki valahol még hisz abban: lehet másként. De azt meg kiröhögi a tévés csóka, aki ma már nem híradót vezet, hanem exorcizmust. Ördögűzést, a nyugati értékek ellenében.

Közben Orbán Viktor lassan annyira izolált, hogy ha körbeállnák az európai vezetők, már akkor sem tudná, kit ne üdvözöljön. Mert nincs kinek hátat fordítania. Mindenki mögötte áll – nem szolidaritásból, hanem mert továbbmentek. A másik irányba. Mi meg itt vagyunk. Egyedül. Mint a hajléktalan a kormánypropagandában: se kutya, se karácsony. Csak közmunkaprogram és KESMA.

De nem baj, mert van új közellenség. Ha épp nem Brüsszel, akkor az ukrán kémek. Ha nem Soros, akkor a Tisza Párt. Ha nem a Tisza Párt, akkor meleg tanárok, migráns nénik, vagy kitalált nemváltó óvodások. Az ellenség sosem fogy el. Csak új testet ölt.

És amikor már azt hinnénk, hogy innen nincs lejjebb – hogy a gödör fenekét végre elértük –, akkor Viktor rámutat a földre, és azt mondja: „Ássatok!” És mi ásunk. Mert a nemzeti együttműködés rendszere nem épülhet másra, csakis veremre. Mélyre. Olyan mélyre, ahová már csak a kínai hitelcsapdák fénye világít. Meg a pekingi gyors, ami soha nem jön el – cserébe háromszoros áron épül, de legalább nincsenek gendersemleges vécék a vasútállomáson. Haladni ugyan nem tudunk, de rettegni – azt bármikor, bármiben, bárkitől. Ez a magyar specialitás. Nemzeti önsorsrontás pityókásan, pálinkával öblítve, migráncsos szósszal.

És ha már itt tartunk, beszéljünk kicsit arról is, ami igazán számít: a magyar jövőről. Mert az van, kérem szépen. Papíron. Kormányprogramban, nemzeti hitvallásban, alaptörvényben. Kőbe vésve, tintával írva, vérrel pecsételve. A jövő tehát biztosított. Úgy, ahogy egy csernobili reaktor biztosítja a meleget egy családi házban. Sugároz. Világít. És ha túl közel mész, a szemed helyén is csak annyi marad: „Soros-terv”.

Miközben az ország a múltban él, a jelenben vegetál, a jövőt elzálogosították egy türktesók találkozóján kiosztott ösztöndíj fejében, a népnek pedig még mindig az a legnagyobb problémája, hogy mi van a Pride-on. Nem az, hogy két év múlva a Kínai Kommunista Párt alapszervezete tartja a polgármesteri eligazítást Kőbányán – hanem hogy ki mit visel a Kossuth téren júliusban.

Itt tartunk. Ez a keresztény Európa végvára, ahol már csak a fehér ló hiányzik, meg az, hogy visszaváltsuk a forintot garasra - úgy legalább kevesebb számjegyet kellene írni az inflációhoz. Vármegye, ispán már van, kérem alássan.

A kormány dolgozik. Dolgozik, mint a penész egy zárt pincében. Kitartóan. Alattomosan. Következetesen. Szabadság ellen, nyilvánosság ellen, jogállam ellen. És ami a legszebb: önmagáért. Azaz: önmaga újratermeléséért. Nem az ország, nem a nemzet, nem a jövő érdekében – hanem azért, hogy a Rákay Philip-féle műkeresztény elit még tíz év múlva is egyenes adásban tudja közvetíteni a nemzeti önkielégítést egy frissen felavatott stadionból.

Közben a pedagógus tüntet. Az orvos kivándorol. A fiatal vállalkozó bedől. A nyugdíjas meg kap egy zsák krumplit és egy jó kis betelefonálós műsort, ahol meg lehet mondani a tutit: „Azért tart itt az ország, mer’ Gyurcsány.” És most mindannyian álljunk meg egy perce, dúdoljuk el együtt országunk új himnuszát:

*megáll az idő…..*

Az ellentmondás mifelénk nem elviselhetetlen, hanem kívánatos. Az igazság nem cél, hanem probléma. A szabadság pedig: túlgondolt luxus. Amit már nem engedhetünk meg magunknak. Mint a fogorvost. Vagy a lakhatást. És ilyenkor jön el az, amikor valaki a parlamentben feláll, és azt mondja: „Magyarország erős.” Igaza van. Olyan erős, mint egy félig elázott kartondoboz, amit valaki próbál hazavinni az esőben, belül ott a nemzeti együttműködés szent csomagja: egy plakát Orbánról. Egy nyilatkozat arról, hogy „mink nem vagyunk gyarmat”. Meg egy meghívó az Orosz Kulturális Napokra, ahol ukrán bőrből készült napernyőt osztanak, és a főszónok Lavrov lesz. Hologramban.

Kérdés: kinőhet itt még valami, ami nem kormányzati?

Például: lelkiismeret. Egy makacs, mélyre gyökerezett, kikapálhatatlan erkölcsi érzék. Ami nem kér plakátot. Nem vesz részt nemzeti konzultációban. Nem hallgatja a Kossuth rádiót. És nem áll sorba krumpliért. Csak ott van. Benned. Bennem. Bennünk – akik még emlékezünk rá, hogy volt idő, amikor a hazugságot nem hívták kormányzati kommunikációnak, és az igazság nem volt szuverenitásellenes.

Lehet, hogy ma csak suttog. Lehet, hogy remegve, elbújva morog valahol az ember belsejében. De még mindig ott van. És ez épp elég. Ahhoz, hogy egyszer valaki kimondja: elég volt!

Nem a rezsiből, nem a migránsból, nem a dollárokból – hanem az alázatból. A térdre rogyott ország cinikus megalázásából. És akkor talán még nem lesz késő. Talán még nem ástuk el magunkat teljesen a hazugság szemétdombján. Talán még lehet ebből valami, ami nem kormányzati.

Például: emberség.

Mert most van az a múlt, amit jövőnek hazudnak!