Az oroszok elleni védekezés titka: bele kell állni - interjú egy OSINT-szakértővel I. rész
Amit magáról elmondhat: középkorú nő, felsővezetői pozícióban – nyugati országokban élt, alkotott, dolgozott. OSINT-körökben jól ismert, rendkívüli tisztelet övezi. Egyike az első "motorosoknak", aki elkezdte az ellenállást az orosz dezinformációs műveletekkel szemben, majd később a kibervédelem és a pszichológiai hadviselés terén is. Egy interjú, amely a véletlennek köszönhetően született, és amelyet nem mindennap olvasol.
(Az interjú e-mailen keresztül készült egy erre a célra létrehozott fiókon keresztül, visszakérdezésekre is volt mód!)
*Vágjunk bele: hogyan lettél OSINT-szakértő?*
Nem vagyok OSINT-szakértő. A szakértői státuszt meghagyom azoknak, akik a tévében, újságokban és a Facebookon szeretnek tetszelegni ilyen szerepekben. Harcos vagyok, egy katona. Aki olyan környezetben kénytelen végezni a dolgát, ahol a társadalom még azt sem értette meg, hogy támadás alatt áll. Igaz, a támadás szubverzív jellege, alattomossága, a módszerek roppant nehéz nyomon követhetősége és a jogrendszerünk bénázása együttesen kellett ahhoz, hogy ide jussunk.
*Ide jussunk? Ezek szerint volt időszak, amikor még megelőzhető lett volna?*
Persze. 2014, a Krím megszállása, majd a Donyecki-medencében indított hibrid katonai támadás – mind olyan pillanatok, amikor felébredhettünk volna, de – köszönhetően elsősorban politikai vezetőinknek – nem tettük. Sőt, a német politika akkoriban inkább abban volt érdekelt, hogy tovább aludjunk, továbbra is csendben legyünk, mert kellett a tér az Északi Áramlatnak. Az üzleti érdekek felülírták a társadalom ébresztésének szükségességét, az erkölcsi, morális megfontolások háttérbe szorultak a hedonista-anyagi szempontokhoz képest – innen pedig egyenes út vezetett a mába, mert, bár nem vagyok különösebben vallásos, de a bűn szerintem sem maradhat bűnhődés nélkül. Ezzel az a probléma, hogy jelenleg az ukránok az életükkel fizetnek a mi bűneinkért, és ez a lelkiismeret-furdalásom azóta sem hagy nyugodni.
*Te, személy szerint, mikor és hogyan kezdtél el az orosz információs háborúval foglalkozni?*
Nem véletlenül említettem 2014-et. Addig egy voltam a menő vezetői pozícióban dolgozó csajok közül egy fejlett és jóléti nyugati államban. Annyit azért elárulhatok, hogy a munkám szorosan kapcsolódott az IT-szektorhoz, a hálózatok kiépítéséhez és karbantartásához, valamint ezek biztonságához is. De a társadalmi kérdésekre nekem is – ahogy sok más, hozzám hasonló felső középosztálybelinek itt Nyugaton – nem sok rálátásom volt. Tudtam, hogy van szegénység, tudtam, hogy vannak országok, ahol nagy az egyenlőtlenség, ahol elnyomják a nőket vagy üldözik a melegeket – tudtam ezekről, néha adományoztam is olyan civil szervezeteknek, amelyek ezen elnyomott rétegek érdekeiért küzdöttek, de ezzel talán ki is merült a civil tevékenységem. A híreket persze én is követtem, talán kicsivel jobban, mint egy nyugati átlagpolgár, lévén gyerekkorom óta érdekelt a hírek világa és az újságírás – csak ugye az élet más irányba vitt.
*És mi történt 2014-ben? A Krím megszállása elég volt, hogy „megvilágosodj”?*
Ez nem épp ilyen egyszerű – vagy talán mégis... A Krím illegális okkupációjával kapcsolatos híreket gyakorlatilag faltam, mindent elolvastam, ami ezzel kapcsolatos volt, de leginkább a nyugati, erős és gazdag államok vezetőinek tétlensége sokkolt. Ugyanakkor még úgy voltam a hírekkel, hogy adtam arra, hogy elolvassam az orosz álláspontokat is, ami sok elbizonytalanodással járt. Nem szabad tagadni, végtelenül professzionálisan kezelték a hazugságok hírekké csomagolását: bárkit el tudtak tántorítani az igazságérzetétől, bárkiben fel tudták kelteni azt az érzést, hogy „úgysem lehet tudni, kinek van igaza, ezért inkább hagyjuk a kérdést”, vagy épp azt a narratívát, ami Nyugaton nagyon menőnek bizonyult ekkoriban, hogy "az oroszok is éppúgy áldozatok". Ma már persze tudjuk, hogy ez nem így van, azok az oroszok tevékenyen részt vettek az ukránok elleni népirtásban, a többi kategóriába tartozó "oroszok" jelentős része pedig a korábbi szovjet elnyomás miatt csak oroszul tud, de etnikailag ukránnak vallja magát - az ilyen "apróságokat" az orosz hírforrások rendszeresen és tudatosan mellőzik. A Nyugat pedig saját szellemi restségéből kifolyólag úgyszintén.
*Te is bedőltél ennek?*
Ha nem is száz százalékig, de valamilyen szinten igen. Roppantul zavart a nyugati államok tétlensége, de azt nem tudtam, miből is áll az ukrajnai helyzet a maga valójában. Persze követtem a Majdant, és volt bennem egy ösztönös gyanú az orosz szempontokkal szemben (érdekes, hogy ezek utólag mind egy szálig igaznak bizonyultak, kivétel nélkül), és volt bennem egy olyan érzés, hogy tenni kéne valamit, de azt, hogy ebből egy Európa ellen indított információs háború lesz, azt nem gondoltam volna. Ma, amikor visszatekintek ezekre az időkre már azon csodálkozom, hogy miért nem vettem észre: ez a háború már akkor is zajlott és nem is alacsony hőfokon... Az orosz híreket, akármennyire is eltértek a valóságtól, ekkoriban én is úgy értékeltem, hogy a szempontok különbözősége miatt érthető, ha ők mást mondanak – és nem igazán adtam meg annak az esélyét magamnak, hogy esetleg az oroszok mindig hazudnak, és ezt profin teszik, pont azért, hogy én ezt így gondoljam. Pont azért, hogy a nyugati civilizáció egyik toposzát, a toleranciát, a másik megértésre való törekvést kihasználják és a maguk javára fordítsák. Egyezzünk meg: 2025-ben már teljes biztonsággal kijelenthetjük, hogy a hadviselésük ezen célja teljesült - és ennek még meg fogjuk fizetni az árát.
*És hogyan történt a megvilágosodás? Mert gondolom, az is eljött…*
Volt egy junior kolléganőm, aki megismerkedésünk előtt pár héttel korábban érkezett családjával abba az országba, ahol én is élek – ők Kelet-Ukrajnából jöttek, és a lány annál a cégnél lett junior, ahol én is vezetőként dolgoztam. Egy alkalommal többen ültünk egy nagyobb teremben, amit pihenőszobának neveztünk, ment a tévé, benne a híradó, és a donyecki háború (akkor még csak „kis zöld emberkék”) képsorait mutatták. Köztük egy falusi vagy külvárosi utcarész, ahol több lebombázott ház is állt. Ez az ukrán junior lány pedig szótlanul, sápadtan, mereven nézni kezdte a tévét, egy hangot sem szólt, és alig bírta visszatartani a könnyeit. Ki is szaladt a mosdóba sírni. Utánamentem, nem tudván akkor még, hogy mi a baj – ott mondta el, hogy a tévében látott lebombázott ház az ő egykori házuk, a nagymamája még mindig abban az utcában él, és nem is akarja hallani, hogy mit mondanak a nyugati tévében – nem bírja az "orosz manipulációt".
Kíváncsiságból visszakerestem az említett híradórészletet, majd gyakorlatilag átfésültem az egész internetet a valós képért – nem mintha nem hittem volna a lánynak, de kíváncsi voltam, hogy ez a méltán híres, toleranciájára és antifasizmusára oly büszke nyugati ország valóban képes volt elhazudni egy háborús bűncselekményt? Képes volt arra, hogy az agresszor tevékenységét ennyire minimalizálja, hogy azt ne mondjam, szimpatikussá tegye?
Igen, képes volt. A legdöbbenetesebb az volt számomra, miután jó pár nyugati tudósítást átolvastam, hogy helyszíni tudósítójuk alig volt ezeknek a nagynevű lapoknak – jobbára kelet-európai és orosz forrásokból tájékozódtak és tájékoztattak. Az említett hír, amit a nyugati köztévében főműsoridőben beolvastak – amely kiakasztotta ukrán junioromat – forrása a Russia Today volt. Olyannyira, hogy a bevágott képek száz százalékban, az aláolvasott szöveg pedig legalább hetven százalékban egyezett. Mindez 2015–2016 környékén zajlott.
(A nagymama többszöri győzködés ellenére sem akarta elhagyni szülőhelyét - a teljes körű invázió első hetében megölték az oroszok...)
*Szóval már a 2010-es évek első felében, közepén működésbe lépett az orosz "információs fertőzőhálózat" – ahogy egyszer nevezted ezt egyik fórumon...*
Igen, bár akkor még nem tudtam, és talán hinni is alig hittem, hogy ez egy hálózat. Alkalmi, esetleges, talán párszereplős felállásra gondoltam, amelynek végeredménye az RT anyagának megjelenése volt a nyugati tévéképernyőn. Ugyanakkor arra gondoltam, hogy a kérdés mindenképp megér egy alapos, hálózati megközelítésű elemzést. Végül úgy szerveztem a dolgaimat, hogy az ukrán leány az én csapatomba kerüljön, így én lettem a közvetlen főnöke, ezzel pedig jelentősen tudtam növelni a szabadidejét. Magánvagyonból felszerelkeztem laptopokkal, telefonokkal, és Irinával (nevezzük így) belevágtunk ebbe a kutatásba.
*Izgalmasan hangzik...*
Az is volt. Gondolj bele: akkor még nem létezett ChatGPT, az OSINT-ban ma használt eszközök még gyerekcipőben jártak – ha voltak egyáltalán. A legtöbb munkaidőnk arra ment el, hogy automatizáljuk a kutatást, hogy szoftvereket, alkalmazásokat dobjunk össze, kezdetlegesen ugyan, de a célnak megfelelően. Mindezt nehezítette, hogy azt sem tudtuk pontosan, mit is keresünk. A Cambridge Analytica-botrány, a Brexit vagy Trump elnökké választása segített abban, hogy a dolog természetét megértsük, de sok-sok óra ment el arra, hogy a kapcsolatokat megtaláljuk és rendszerbe illesszük. Ma ehhez már elég egy Maltego vagy a tucatszámra elérhető OSINT-szoftverek bármelyike, és pár óra alatt elvégezhető. Ráadásul ma már jobban tudjuk, mit keresünk, ami ennek az egész puzzle-nek a legfontosabb eleme.
*Milyen a „dolog természete”?*
Az orosz dezinformációs tevékenység nagymértékben hasonlít a vírusos támadásokra – legyen szó akár biológiai, akár kibervírusról. Az első cél bejutni a szervezetbe, akárhogyan is álcázva történjen mindez. Magyarán, soha nem szerepel az elsődleges célok között a meggyőzés, hanem az, hogy beszéljenek az orosz álláspontról is. Amikor ez lefutott, akkor a dolog csak sok munkával válik visszafordíthatóvá, és ez a „vírusirtás” sosem teljes értékű. Társadalmakról beszélünk, több millió emberről, és ha egy orosz dezinformáció csak pár százaléknyi embert fertőz meg, akkor sem tudjuk meg soha, hogy az általunk elvégzett „vírusirtás” (felvilágosítás) mennyire volt sikeres – de azt tudjuk, hogy nem százszázalékosan - így ez még mindig jelent pár százezer, adott esetben pármillió embert, aki továbbra is oroszpárti állásponttal bírnak és ezt minden akadály nélkül terjesztik. Az oroszok ezt szintén tudják, ezért a módszerük másik sajátos eleme a szaturáció.
Annyi mennyiségű hamis információt szórnak ki a különböző felületekre, hogy ne tudd őket egyesével mind megcáfolni – ha így tennél, éjjel-nappal menne a sajtótájékoztató a tévében, és sosem lenne vége, és az információk is különböznek egymástól, így különböző társadalmi szegmenseket érnek el. A Covid alatt láttuk, hogy az egészségpolitikán keresztül gyengítik a helyi kormányokat – nem kevés sikerrel! – de azt megelőzően is tucatnyi különböző területen jelentek meg az egyértelműen oroszokhoz (azaz orosz IP-khez, felhasználókhoz, .ru domainekhez) köthető álhírek.
Katonapolitikai álhírek az orosz szuperhadihajóról, amely valahol, valamelyik tengeren – a tenger neve mindig változott, attól függően, melyik országban terítették a hírt, Belgiumban Földközi-tenger, míg Romániában Fekete-tenger szerepelt, hogy egy tipikus metodicskát említsek, miközben a hír szövege, ezt a helyszínt leszámítva, száz százalékban egyezett egymással.
Az alternatív gyógyászattal kapcsolatos érzelmek aktiválása, ami álintellektuális közeget teremtett meg, ezzel pedig a tudományos-racionális kérdéseket devalválja, a migrációval kapcsolatos álhírek, és persze az oroszokkal szembeni – mint a keresztény, fehér, migránsmentes Európa utolsó védőivel szembeni – russzofób támadások a nyugati államokban. Utóbbira egy példa: Svédországban, Luleå településen áll egy szovjet emlékmű, 2015-ben az orosz nagykövetség a Lulea önkormányzattal közösen állította. 2023-ban Marija Zaharova a svédországi orosz nagykövetség jelentésére hivatkozva azt állította, hogy ezt az emlékművet russzofób indíttatásból megrongálták. A megrongált emlékműről nem születtek képek, az orosz nagykövetség pedig – saját állítása szerint – jegyzéket küldött az ügyben a svéd külügyminisztériumnak. De mindezt csak az orosz sajtó és a hozzá kapcsolható nyugati fiókok, profilok terjesztették; a svéd sajtó egy szóval sem említette – azért, mert nem történt ilyen. Ahogy a svéd külügyminisztérium sem kapott ilyen jegyzéket.
Magas labda volt: a sajtó és a politikum együttesen leüthette volna, rámutatva az orosz hazugságok természetére, de a nyugatiak megvonták a vállukat, majd továbbhaladtak. A Luleåban „megrongált” szovjet emlékmű híre ma is felbukkan különböző Telegram-csatornákon, részévé vált az oroszbarát narratívának, miközben ma sem tesszük fel a kérdést: hogyan történhetett meg, hogy az ukrjanai barátnőm, házának oroszok általi lebombázásának évében, a krími illegális okkupáció után egy évvel, a majdani szörnyűségek ismeretében, a donbaszi háború kirobbantásának évében egy svéd önkormányzat szovjet emlékművet avat?
*Morális megroppanás? Jómagam is több alkalommal írtam arról, hogy az orosz pszichológiai hadviselés első feladata az egyén erkölcsi, morális integritásának megtörése. Te hogy látod ezt a kérdést?*
Pontosan ugyanígy. A morálisan integer ember nem csak nem ijeszthető, zsarolható, hanem képes szervezkedni, a tettek mezejére lépni. Az, hogy a Nyugat, és főként a nyugat-európai társadalom ott tart, hogy nemcsak csökken az Ukrajna iránti támogatás hajlandósága, hanem a ránk leselkedő életveszélyt sem ismerik fel, az nagyban összefügg az elanyagiasodott nyugati társadalom morális leépülésével. Mennyi immorális, erkölcstelen üzletet kötöttünk csak az utóbbi 35 évben, amióta a kelet-európai kommunista diktatúrák megbuktak!? Sok helyen ugyanazokkal egyezett ki a Nyugat politikai szinten, akik egy évtizeddel korábban még milliók elnyomását, kivégzését irányították. A Szovjetunió által megszállt népek számára a Nyugat nem hozta el azt a globális igazságszolgáltatást, amelyet a nácik felett aratott győzelme után Nürnberg jelentett a kollektív mentalitásnak. Szokták mondani, hogy az oroszok ezt kihasználták, de ez nem teljesen pontos: az oroszok nemcsak kihasználták, hanem erre építettek - nagyjából egész stratégiájuk arra épül, hogy a Nyugat pénzéhes, immorális, ezért aztán korrumpálható, megijeszthető, és sokkal, de sokkal jobban aggódik saját jólétéért, mint az ukránok elleni népirtás miatt. Ha ez nem erkölcstelen, akkor mi az?
Putyinról számtalan helyen leírják, hogy a KGB tisztje volt. Igen, és? És akkor elnökként miért álltak vele szóba a demokráciájukra büszke Nyugaton? Engedjétek meg, hogy megkérdezzem: Hans, az SS egykori hírszerzője, lehetne ma német kancellár?
*Mekkora szerepet játszanak a közösségi média platformjai a dezinformációs műveletben?*
Óriásit – de inkább azt mondanám, döntő szerepük van. Most mondjam a Brexitet? Trump első megválasztását? Georgescu felemelkedését Romániában? A moldáv esetet 2024-ből, amikor hajszálon múlt, hogy Maia Sandu elnök és a nyugatos irányultságú politikai tábor elbukja a választást és a népszavazást? Vagy a legutóbbi lengyel példát? Amikor az orosz drónok berepültek a lengyel légtérbe, az orosz dezinformációs hálózat már készen állt, és azon hajnalon ellepték a közösségi médiát azok a posztok, amelyek az ukránokra fogták az akciót. Persze később, a hivatalos intézmények nyilatkozatai és antiputyinista tábor reggeli ébredése után a közösségi médiás kép valamennyit változott, de nem annyira, hogy még két héttel az akció után is a lengyel internetezők 38 százaléka állította, hogy az ukránok voltak a drónos akció mögött. Sokat mond az is, hogy a nyugati szakértők ezt nem vették észre, vagy nem tartották relevánsnak, miközben ezt a social media nyomulást úgy a lengyel, mint az észt, román, litván, moldáv csoportok szóvá tették és kielemezték. A moldáv példa azért is releváns, mert ők ott, abban a pillanatban, 2024-ben sokkot kaptak – de fel is ébredtek ettől, ahogy azt a 2025-ös akcióik mutatják is. Nemcsak megállították az orosz információs háborús előrenyomulást, hanem megalázó csapást mértek rájuk.
*Mi volt a titkuk?*
Nagyjából az, hogy beleálltak. És tényleg ennyi kellett – a többi jött magától, úgy látom. Nem töltötték az időt a putyinisták meggyőzésével, nem foglalkoztak azzal, amivel Nyugaton oly sok időt töltenek: hogy a putyinista hazugság cáfolata kellően politikailag korrekt legyen. Ha kellett, maga a politikum szereplői vagy épp az intézményvezetők álltak ki cáfolni egy-egy veszélyes álhírt, kemény és nem ritkán gúnyos szavakkal illetve azokat is, akik ezt terjesztik, de azokat is, akik ezeket elhiszik. A sajtó viselkedése példaértékű volt számomra. A beépülés a különböző orosz dezinformációs csoportokba valami olyasmi, amivel ritkán találkoztunk ebben a háborúban - a mi részünkről - mert az orosz fél már régen kiépítette hídfőllásait a nyugati sajtóban, vagy létrehozta saját platformjait. A blogoszféra továbbította, illetve multiplikálta az üzeneteket, és ez az egész teremtett egy olyan hangulatot, amikor az egyszerű emberek is beleálltak – sokkal bátrabban voltak jelen a közösségi médiában, mint korábban. Tapasztalatom szerint van egyfajta félelem az egyszerű emberek körében: nem mernek nyíltan kommunikálni az orosz dezinformációval szemben. Ez következménye annak a pszichológiai hadviselésnek, amelyet Moszkva évtizedek óta kitartóan folytat Európa ellen – ismerjük, ugye? Atomfegyverei vannak, nem jó velük játszadozni, kegyetlenek, bosszút állnak, stb.
Moldovában az volt az érdekes tapasztalat számomra, hogy mekkora bátorság szabadult fel, amint látták az emberek, hogy valaki elkezdte az ellenállást. Tényleg az attitűdön, a döntésen múlt csak a siker – annyira banálisan hangzik, és én is annak láttam, hogy muszáj igaz legyen. A legtöbb igaz dolog ugyanis sokszor banális…
*Hogyan használják a közösségi médiát a dezinformáció terjesztésére?*
Semmi titok nincs benne. Sőt, azt mondanám, roppant egyszerű: jól szervezett csoportok osztják meg az előre legyártott tartalmat, majd a csoport tagjai – kamuprofilok és valós emberek egyaránt lehetnek, sőt, mindig kevert ez a csoport – egymás posztjait belájkolják, kommentelnek alá, a kommentet is belájkolják. Gondolj bele: 150 fős csoport volt az egyik Telegram-csoport, ahova a moldáv újságíró beépült.
Egy posztot tehát 150-en posztoltak a Facebookon, erre pedig jut 149 lájk, ugyanennyi nem saját megosztás, 149 komment, a kommentekre 149 lájk. Az algoritmus pedig annyira felkapja, hogy az utána már önmagától generálja a lájk/komment flow-t. Ráadásul a mieink közül sokan elkövetik azt a hibát, hogy szintén kommentelnek a poszt alá – bár nyilvánvaló a jószándékuk -, ez csak súlyosbítja a helyzetet, mert az ő algoritmusukat segíti, miközben a meggyőzés vagy átfordítás esélye egyenlő a duplanullával.
*Ez lenne az interplatformitás - Telegram-csoportok posztolnak a Facebookra?*
Igen, az interplatformitás egy fontos része a hálózatépítésnek. Ez a lebukás kockázatának minimalizálására szolgál – egész pontosan majdhogynem nullára redukálja azt. Moldovában a Telegramon szerveződtek, és az X-re, illetve a Facebookra posztoltak. Romániában, 2024-ben a Discordon szerveződtek a vezetők, akik a legyártott tartalmakat továbbították a Telegramra és a TikTokra, és ma is így működik. A "toborzás" rendkívül változatos: könnyen megkereshető pénz ígéretével ráírnak különböző emberekre, vagy épp csoportokba hívják meg őket, nagyon nagy számban. A sok meghívott közül pedig biztosan akad, aki szeretne 50-60 eurót keresni egy lájkolással (az összeg csak példa, ezek hol magasabbak, hol alacsonyabbak, függ a célzott állam életszínvonaltól), és ezek eleinte ártatlan lájkolások, kereskedelminek, marketingtevékenységnek álcázott lépések. Aztán, aki ráugrott erre a csalira, mert bizony a pénzt kifizetik, az már könnyebben harap rá arra is, hogy posztolnia kell valamit, ami nem politikai az elején, majd politikai lesz, de inkább társadalmi jellegű, az általános elégedetlenségre építő, érzelmeket kiváltó poszt. Például: a célzott ország minden politikusa korrupt, a fegyverekre, Ukrajnára költik a pénzt és nem az egészségügyre, oktatásra stb., de mindegyik ilyen érzelmeket kiváltó posztnak az a tudatalattira gyakorolt hatása - és ez tudatos az oroszok részéről - hogy bagatellizálják a nyugatra leselkedő, a célpontnak tekintett államra leselkedő veszélyeket. Nem mondhatni, hogy nincsenek sikereik...
*A közösségi média a toborzás eszközéül is szolgál, de kiket toboroznak és hogyan?*
Az elmúlt években napvilágra került ügyek alapján a kép vegyes és több mintázat is felállítható. Az biztos, hogy a közösségi médiás platformok, azok közül pedig a Telegram és a Discord viszi a prímet, de az online játékok chat szobái például egy olyan szegmens, amely ma is nehezen követhető - korábban ezt használták tervük átbeszélésére a Charlie Hebdót megtámadó terroristák is. Amíg azonban az iszlám terrorizmus kapcsán könnyen szűkíthető volt a toborozhatók köre, addig az ellenünk irányuló orosz hadviselés kapcsán ez már korántsem ennyire egyértelmű - láttunk már mindenféle nemzetiségű és mindenféle korosztályú beszervezettet. Ugyanakkor a statisztika azt mutatja, hogy a bűnözői életmód és az orosz származás kiemelkedik ezek közül, ami valahol érthető is: az alvilág könnyen rámozdul a számukra egyszerű melónak tűnő gyújtogatás, szabotázsakciók során kereshető pénzre, míg az orosz származás, a diaszpóra az ideológiai-vérségi elköteleződés maximalitására nyújthat garanciát az FSZB az operatív tiszt számára - a legértékesebb ügynökök ugyanis azok, akik ideológiai elköteleződésből vállalják, ezeket pedig nem "dobják el" az orosz szolgálatok sem. Amikor arról olvasok a médiában, hogy az oroszok csak felhasználják a Telegramon vagy más platformon beszervezett tiniket vagy épp felnőtteket, majd az akció után eldobják őket, akkor mindig arra gondolok - és mi van azokkal, akiket nem dobnak el?
Ugyanis azt biztosan tudjuk, hogy az orosz hírszerzés, ennek különböző alosztályai aktívan keresik, toborozzák az embereket - a lebukottak aránya ehhez képest annyira kicsi, hogy az minden elemzőben komoly kételyeket kell ébresszen. De ez már az a terület, ahol az államnak és a törvényhozóknak lenne feladatuk új, innovatív eszközökkel megtalálni és semlegesíteni azt ebben rejlő veszélyt.
*Eddig az információs háborúról beszéltünk, de a mi a helyzet a többi fronton? Kibertámadások, kémkedés, a híres "aktív intézkedések"...*
Ez nagyon bonyolult és komplex világ. A közbeszédben nem kerül annyiszor szóba, mint kellene, de talán ez jó is, mert így nem lehet megtudni a sajtóból, hogy milyen ellenlépések készülnek. Ugyanakkor a tevékenységek köre itt is pont úgy megváltozott, mint a kinetikus háborúban - aktív intézkedések ma is vannak, hiszen kell a helyi ember és kell a fizikai cselekvés, de egy jól irányzott kibertámadás ma már egész komoly gondokat tud okozni, gondoljunk bele a nemrégiben a Jaguar gyár ellen elkövetett kibertámadásra, amely történelmi léptékű károkat okozott Nagy-Britanniának. És mit szóljunk a légi infrastruktúra elleni kibertámadásokhoz? Mert az anonim drónokról mindenki beszél, de arról már kevésbé, hogy csak idő kérdése, és egy légi irányítás ellen bekövetező kibertámadás tragédiát fog okozni.
*Idő kérdése?*
Igen! Messze nem fordítunk kellő figyelmet az ehhez szükséges eszközök és tudás megszerzésére, így aztán csak idő kérdése, hogy mikor zuhan le az első polgári repülőgép Európa felett, de mondhatnám úgy is, hogy mikor siklik ki az első vonat, mikor áll le egy kórház áramellátása vagy létfontosságú eszközei és így tovább. A támadások mennyisége is ijesztő, Moldovában pár ezer kibertámadás történt NAPONTA, amelyek a választáshoz vagy az államhoz kapcsolódó intézményeket célozták. És igen, ne kergessünk illúziókat, az oroszok meg fogják lépni a Nyugat ellen ezt is.
Az aktív intézkedéseik is ezt mutatják: nemrég kapcsoltak le a lengyel és román hírszerzők egy olyan csoportot, amely civil csomagokba rejtett pokolgépeket akart postázni, hogy azokat majd menet közben robbantsa fel. Németországban gyújtogatókat kapcsoltak le, korábban az FSZB felrobbantott egy cseh lőszergyárat, gyújtogatások Lengyelországban, gyújtogatás Angliában, ahol - minő véletlen - pont egy Ukrajnának szánt drónraktár égett le és így tovább.
Naivitás azt hinni, hogy az oroszokat valamiféle szégyenérzet visszafogná - egyelőre még működnek a hírszerző szerveink és a nagyobb tragédiákat meg tudtuk előzni, de a rendszer túlterheléses támadása előbb vagy utóbb megtörténik.
Amiről még kevesebb szó esik, az a gazdasági-ipari kémkedés és szabotázs: a francia belbiztonsági szolgálat (DSGI) nemrégiben adta ki jelentését, az ezt kísérő sajtótájékoztatón pedig, mindenki meglepetésére Céline Berthon a gazdasági fenyegetéseket említette a legtöbbet. Számomra érthető: a Jaguar esete is mutatja, hogy komoly károk okozhatóak ezen a téren. A kiemelt célpontok közé tartoznak a kvantumtechnológia, a mesterséges intelligencia vagy az űrkutatás és telekommunikációs cégek, az IT-szektor pedig az egyik leginkább kitett szektor, lévén az IT-hoz kapcsolódó cégen keresztül sok más kritikus infrastruktúra is elérhető, vagy épp információszerzésre lehet kiváló lehetőség. A gazdasági hírszerzésnek és az ehhez kapcsolódó aktív intézkedéseket a kibertámadások és az alkalmazottak sebezhetőségéből adódó kombináció teszi könnyen megvalósíthatóvá - elég egy "véletlenül" bekapcsolva hagyott telefon egy vezetői ülésen, s máris egy lépéssel bentebb vannak, mint kellene, de persze ennél sokkal mélyebbre is mehetünk az ügy elemzésekor. Kérdés viszont az, mit teszünk mi? A nagyobb, és önmagukat komolyan vevő cégek évente tartanak úgynevezett átvilágítást, belső ellenőrzést, de ezek jórészt csak formális procedúrák: van-e trójai az alkalmazott gépén vagy nincs. Rajtunk áll, hogy ezt mennyire fogja komolyan venni az üzleti szektor, de bízom abban, hogy a piacgazdaság, amely gyorsabban mozdul az államnál, a Jaguar esetéből levonja majd a megfelelő következtetéseket. Ugyanakkor, ismétlem, ez a terület a legkönnyebben sebezhető, mert itt jön elő az egyszerű ember által jelentett biztonsági rés. Sajnos kultúránk egyáltalán nem fektet hangsúlyt a digitális eszközeink védelmének fontosságára, a módszerekre, és azért azt se feledjük, hogy a célpontnak számító iparágak alkalmazottai Európa-szerte százezres, ha nem épp milliós nagyságrendű, így van merítési háló.
*Miért pont a kis ember a legkönnyebben beszervezhető célpont?*
Mert senki sem figyel rá... Ha megnézzük azokat a korábban beszervezett egyéneket, akik nem az alvilágból jöttek, akkor csak rendes csajokat és srácokat találunk közöttük - olyan, mint a szomszéd gyereke, senki nem gondolná róla, aztán mégis... Gondoljunk csak bele, egy átlagos alkalmazott egy valamely közepes vagy nagyobb telekommunikációs cégnél - hogy a szakmámnál maradjak - végül is elég egy fotó a megfelelő routerről, egy wi-fi zavaró berendezés becsempészése, spoofing, hadd ne soroljam a milliónyi lehetőséget, de különben is, az alkalmazottnak van valamilyen szintű hozzáférése a cég rendszeréhez, amit felhasználva egy külső szereplő célzott felderítést különösebb gond nélkül végre tud hajtani, akár távolról is. És Európában sok a külföldi munkavállaló, sok az orosz származású, akiket etnikai alapon könnyebb beszervezni.
*Azért ez nem ruszofóbia valahol?*
Persze, ez most úgy hangzik, mint egy ruszofób ember vallomása, de erről jelen esetben és az én személyiségemet illetően szó sem lehet - ez sajnos a hétköznapi valóság. És nemcsak az oroszokról van szó, mert Kína, akinek szintén milliónyi lakosa él Európában és szintén komoly szinten űzi az ipari és gazdasági kémkedést, nem sajnálja a pénzt erre, de sokkal óvatosabbak, kifinomultabbak, mint az oroszok. Róluk ugye alig-alig esik szó a mainstream médiában, az iráni hackertevékenységről, vagy épp az észak-koreairól (alig pár éve még azon röhögtünk, hogy nincs nálunk internet!) pedig szinte egyáltalán. Pedig ők már összefogtak, és - eltekintve attól, hogy mindegyiküknek megvan a saját célja, amiért Európát támadja - egymásnak nem tesznek keresztbe.
Vége az első résznek!
A második rész tartalmából:
Magyarország helyzete és ahogyan Magyarországot látják kívülről
Az orosz hibrid háború finanszírozási útvonalai
Mit hozhat még a háború, mikor lehet vége