Bojár Gábor és a Tiszának kényelmes szükségállapot

Bojár Gábor terjedelmes írással jelentkezett a HVG hasábjain, amelynek üzenete lényegében egyetlen tételre redukálható: mindenki szavazzon a Tiszára, mert szükségállapot van.

Ez az érvelés azonban több ponton is komoly logikai és erkölcsi problémákat vet fel, és érdemes ezeket egyenként megvizsgálni.

A "szükségállapot" fogalmának kisajátítása

Bojár maga írja:

„most nincs normális demokrácia, ez nem egy normális választás, ez egy szükségállapot."

Ez igaz is — de pontosan ebből a tételből von le olyan következtetést, amely a Fidesz saját kormányzási logikájával azonos szerkezetű. A vészhelyzetre hivatkozás ugyanis Orbán Viktor egyik legfontosabb hatalomtechnikai eszköze: a rendkívüli állapot legitimál minden kivételt, felfüggeszt minden normát, és elhallgattat minden kritikát. Ha ugyanezt az érvelési sémát a Tisza legbefolyásosabb polgári támogatója alkalmazza — azzal a céllal, hogy független jelölteket és kisebb pártokat üssön el a választási mérkőzéstől —, akkor az nem a NER lebontásának eszköze, hanem annak módszertani átvétele. A szükségállapot retorikája nem szabadít fel, hanem köt: aki elfogadja ezt a keretet, az eleve lemond rendszerváltásról!

A "biztos rossz" és a "lehet, hogy rossz" — de mi a "biztos jó"?

Bojár azt írja:

De csak két választás van: a „biztos rossz”, és a „lehet, hogy rossz” opciói. Számomra nem kérdés, hogy az utóbbit választom.

Ez az érvelési keret tudatosan kizárja a harmadik lehetőséget: a biztos jót. Miközben azt kéri több ellenzéki szereplőtől, hogy mondjanak le saját jelöltjeikről, saját programjukról, saját elveikről — egyetlen szóval sem kérdez rá arra, hogy Magyar Péter és a Tisza Párt mit tesz azért, hogy a "lehet, hogy rossz" kategóriából a "valószínűleg jó" felé mozduljon. Ha valóban szükségállapot van, akkor az elvárás kétirányú kellene legyen. Miért csak a kisebb pártok és független jelöltek feladata az áldozatvállalás? Miért nincs szükségállapot a Tisza szempontjából is?

Hadházy Ákos esete: a logika csődje

Bojár nem nevezi meg Hadházy Ákost, de az írás egyik rejtett alanya egyértelműen ő. Azt kéri tőle — és másoktól —, hogy „sok év munkáját és hivatásukat félredobva lépjenek vissza." Az érvelés szerint ez az ország érdekét szolgálná.

Tudom, mennyire lehetetlen a kérés, hogy a másfél évtizede hősies és áldozatkész, ugyanakkor reménytelen munkát végző politikusok lépjenek vissza olyanok javára, akik csak az utóbbi két évben „világosodtak meg”, és azóta is folyamatosan alázzák azokat, akik mindig is a rezsimmel szemben politizáltak.

Ez a logika azonban pontosan visszájára fordul, ha komolyan vesszük Bojár saját tételét. Ha a cél az, hogy Magyarország ne horgonyozzon le Putyin érdekszférájában, akkor a lehető legtöbb megbízható, feddhetetlen, korrupcióellenes képviselőre van szükség a parlamentben — nem pedig kevesebbre! Hadházy Ákos az ország leghitelesebb korrupcióellenes politikusa, akinek munkája konkrét eredményeket hozott, és akit még a fideszes szavazók jelentős része is hitelesnek tart. Az ő kiszorítása a parlamentből nem a rendszerváltást szolgálja, hanem gyengíti azt. Továbbá az sem feltétlenül a magyar rendszerváltás és a polgári társadalom felé tett törekvéseket segíti, ha az elismerten keményen küzdő politikusokat szorítjuk ki a parlamentből a "csak az utóbbi két évben megvilágosodottak" előnyére. Nem is értjük, hogy ezt hogyan lehetett leírni: mindez ugyanis azt jelenti, hogy Bojár úr tisztában van Hadházy Ákos által elvégzett munka értékével, de ezt az értéket kidobhatónak tartja a "lehet, hogy rossz" győzelmének kedvéért, még plasztikusabban fogalmazva: Bojár a "lehet, hogy rossz" megszavazására buzdít a biztos jóval szemben. Valójában az igazság az, hogy ha a Zugló környéki választókerületben nem Hadházyt választjuk, az a biztos rossz, bárkire is szavaznánk helyette, hiszen azzal a magyar társadalom azt üzeni, hogy nem értékeli a közérdekű társadalmi munkát, és a továbbiakban nem tart rá igényt. Egy rendszerváltás nem így néz ki.

Ráadásul a valódi ok közismert: tavalyelőtt Hadházy megkérdezte Magyar Pétert bizonyos, a Diákhitel Központ vezetői korszakából származó, túlárazottnak tűnő szerződésekről. Ez Magyar Péternek nem tetszett. A "szükségállapot" tehát szelektíven működik: azokra vonatkozik, akik kényelmetlenek a Tiszának, de nem vonatkozik a Tiszára magára, és valójában azt jelenti: a Tisza vezetője vezet be szükségállapotot Hadházy Ákos ellen, személyes okokból, a haza érdekeit figyelmen kívül hagyva.

A családi háttér mint politikai érv

Bojár azt írja Magyar Péterről:

És ha semmi mást nem, de azt elhiszem Magyar Péternek, hogy Oroszország és az EU közül az utóbbit választja. Családi háttere is erre predesztinálja, de ha másért nem, ezt azért is elhiszem, mert Orbán is ezzel vádolja sok ezer plakáton.

Ez az érv több okból is problematikus.

Először: köztársaságban élünk, nem kasztrendszerben. A származás nem garancia semmiféle politikai magatartásra. Másodszor: Magyar Pétert már jól ismerjük ahhoz, hogy ne a családi háttere legyen a meghatározó kulcs a politikájához. A "jó família" egyáltalán nem magyarázza és nem menti fel a konkrét politikai döntéseit — például azt, hogy az Európai Parlamentben Ukrajna ügyében rendszeresen a Fidesszel szavaz. Bojár erre maga is felhívja a figyelmet, majd azonnal el is intézi egy feltételezéssel: „lehet, hogy nem akarja a Fidesz-narratívát erősíteni." Ez azonban nem érv, hanem spekuláció — és meglehetősen gyenge spekuláció ahhoz képest, hogy a szavazási minta konkrét és dokumentált. Ennek a spekulációnak sajnos ellentmond, hogy előfordult már, hogy Magyar Péter olyankor is a háborús bűnös putyini hatalom érdekei szerint jár el, amikor erre semmi sem kényszeríti. És sajnos Magyar Péter ugyanezzel a családi háttérrel beszélt szamárságokat (orosz érdekű fake news) a Rogán-univerzummal összhangban politikusi pályájának hajnalán. A propagandát őszintén elhitte, annak ellenére, hogy saját bevallása szerint ő maga is részt vett annak gyártásában.

Ha valaki liberális elveket vall és fontosnak tartja a társadalmi mobilitást, akkor különösen nehezen védhető álláspont a politikai ítéletalkotást a születési háttérre alapozni. Ennek néhány kivételes esetben van alapja: Harry herceg, Bayer Zsolt vagy Dobrev Klára, akiknek az életpályáját valóban döntően meghatározta a családi hátterük. Magyar Péter esetében ennek nincs jelentősége.

A DK és a Gyurcsány-kérdés megkerülése

Bojár azt írja, hogy a DK értékrendje közelebb áll hozzá, mint a Tiszáé — majd mégis a Tiszára buzdít mindenkit.

A parlamenti küszöb megugrásában még bizakodható Kétfarkú Kutya Párt és a DK értékrendje közelebb áll hozzám, mint a Tiszáé, és nyilván nem vágynék kizárólag jobboldali pártokból álló Országgyűlésre.

Ez önmagában még érthető kompromisszum lenne. Csakhogy miközben aggódik Magyar Péter esetleges orosz befolyásolhatóságán, egyetlen szóval sem tér ki arra, hogy Gyurcsány Ferenc és a DK (korábban MSZP) milyen viszonyt ápolt Oroszországgal az elmúlt évtizedekben. A 2006-os és azt követő évek energiapolitikája, az orosz tőkéhez fűződő kapcsolatok, a Déli Áramlat körüli alkuk, a MOL eladása körüli furcsaságok — ezek nem a feledés homályába merülő részletek, hanem a magyar-orosz gazdasági kötődések legfontosabb fejezetei. Ha valaki az orosz befolyástól való szabadulást tartja a legfőbb tétnek, nem megkerülhető kérdés, hogy a DK miben különbözik e téren a Fidesztől.

Az energiafüggetlenség kérdése — amit senki nem mer feltenni

Ha komolyan vesszük Bojár tézisét az orosz befolyás veszélyéről, akkor megkerülhetetlen kérdés: Magyar Péter és a Tisza Párt mit vállal az orosz energiafüggőség felszámolásával kapcsolatban? A nyilvánosan elhangzott nyilatkozatok szerint 2035-ig csak "diverzifikációt" céloznának meg — ami lényegében azt jelenti, hogy az orosz olaj és gáz import nem szűnne meg, csupán részben és feltételesen egészülne ki más forrásokkal. Ha ez a valós program, akkor az orosz befolyástól való szabadulás nem 2026 áprilisában dől el, hanem legkorábban egy évtizeddel később — ha egyáltalán, és ugyanazt a diverzifikációt fogja jelenteni, ami már ma is adott.

Ez nem azt jelenti, hogy ne kellene változásra törekedni. Jelenti viszont azt, hogy a "most vagy soha" retorika csak a gyereket önti ki, a fürdővizet a lavórban hagyja.

A rendszerváltás pedig nem egyetlen választáson múlik, és aki ezt állítja, az naiv.

A rendszerváltás nem úgy néz ki, hogy a rendszerváltó erőt a rendszerváltás érdekében félreállítjuk, és nem úgy néz ki, hogy el kell titkolni, ha jót akarunk, és olyan szörnyetegnek kell látszani, mint Orbán - Magyaroszágon még sajna nem lesz rendszerváltás.

A kimaradt mérlegelés

Továbbá az is igaz, hogy egy tiszás visszalépés egy függetlenként induló és biztosan győztes inkumbens javára szavazatveszteséggel járna a listán. A Fidesz ugyanis bevezette a „győzteskompenzációt”, ami szerint az EVK győztesének többletszavazatai (melyek már nem kellettek a győzelemhez) a pártlistát erősítik.

Bojár helyesen mutat rá arra, hogy a győzteskompenzáció mechanizmusa miatt egy tiszás visszalépés egy biztosan győztes független jelölt javára szavazatveszteséggel járhat a pártlistán. Ez technikailag igaz — de csak féligazság, és a gyurcsányi igazságkezelés (nem bontjuk ki minden részletét) mintájára éppen azt hagyja ki, ami az érvet valójában meghatározza.

Vegyük Zugló példáját: a kerület ellenzéki, a Fidesznek ott érdemi esélye nincs. A választás a Tisza jelöltje és Hadházy között dől el. Egy szoros Hadházy-győzelem esetén a Tisza legföljebb néhány ezer szavazatot veszíthet a győzteskompenzáció révén. Cserébe viszont elveszíti a hitelességét egy erősen ellenzéki körzetben, ahol egy feddhetetlen, bizonyított jelöltet szorított ki, tudatosan. Ez a csere racionálisan nehezen védhető — és Bojár ezt a kalkulációt egyszerűen elvégzetlenül hagyja.

Ha annyira kell a győzteskompenzációval elveszített szavazat, miért nem tett semmit a Tisza Párt, hogy ezek ne vesszenek el? Ha Hadházy Ákost jelölte volna a Tisza egyéni jelöltként, ezzel nem kellene bajlódni. De hogy a Tisza Párt és a Tisza szimpatizánsai szerint a Tisza Párt helyett nekünk kéne aggódni a győzteskompenzáció töredékszavazataiért, az csúnya antidemokratikus és antimeritokratikus zsarolás, aminek engedni bűn.

És ez vezet el a cikk legfájóbb pontjához: a racionális mérlegelés teljes hiányához. Bojár egyöntetűen minden kis párt és független jelölt visszalépését szorgalmazza, miközben nyilvánvaló, hogy a helyzet körzetenként és jelöltenként gyökeresen különböző. Vannak valóban esélytelen indulók, akiknek visszalépésére való buzdítás könnyen megindokolható lenne — de vannak olyanok is, akik a felmérések szerint esélyesebbek a Tisza jelöltjénél, és akiknek erkölcsi tőkéje, tapasztalata és bizonyított teljesítménye messze meghaladja az ellenjelöltét. Az utóbbiakra ugyanaz a séma alkalmazása nem stratégia, hanem a gondolkodás feladása.

Egy valóban racionális, felmérésekre, korábbi tevékenységre és erkölcsi integritásra is támaszkodó megközelítés azt mondaná: ha Hadházy esélyes, akkor a Tiszának kellene visszalépnie — vagy legalábbis előválasztást kellett volna tartania. Nos, ezt Hadházy Ákos maga is felajánlotta: javasolta, hogy a Tiszával közös előválasztáson döntsék el, ki induljon a körzetben. A Tisza ezt elutasította — miközben saját jelöltjeit éppen ilyen előválasztáson versenyeztette. Ez a kettős mérce önmagában is sokat elárul arról, hogy a "szükségállapot" logikája valójában kire vonatkozik és kire nem. Ráadásul a zuglói erőforrásokat a Tisza teljes mértékben megspórolhatta volna.

A valódi frontvonal

Bojár cikke végül azt a benyomást kelti, hogy a magyar politika egyetlen törésvonala az Orbán–Magyar tengely mentén húzódik, és minden más szereplő csak akadály vagy zajforrás. Ez a kép hamis.

Magyarországon valóban háború folyik — de ennek egyik legfontosabb frontvonala nem két politikus között húzódik, hanem az igazságot felvállalók és az örök megalkuvók között. Aki arra kér feddhetetlen, áldozatkész politikusokat, hogy lépjenek vissza egy olyan jelölt javára, aki kiszorította őket, mert a haza érdekében cselekedtek — az nem a rendszerváltást segíti, hanem egy újabb kirakatsöprés felé tereli a közbeszédet.

A demokrácia nem ingyen van. De az ára nem az, hogy minden alkalommal a "nem biztos, hogy rossz" mellé állunk, és közben csendben elfogadjuk, hogy a jobbak eltűnjenek a porondról.

Bojár Gábornak a Tisza Párt egyik legfontosabb szponzoraként nem csak annyi tudása kellene legyen a Tisza Pártról, mint nekünk. Neki lehetősége lenne vagy lett volna meggyőződni arról, hogy melyek a Tisza valódi céljai, és arra is lehetősége lenne, vagy lett volna, hogy kikényszerítse a jó irányt, hiszen még nekünk, egyszerű polgároknak is hatalmunkban áll befolyásolni a Tisza politikai és személyi döntéseit. Ebben az esetben Bojár nem azt mondaná a Tisza Pártra, hogy ők a "lehet, hogy rosszak", hanem személyes garanciát merne vállalni, hiszen ezeket a garanciákat a Tisza többi szponzorával együtt már megszerezte. Hogy semmiféle titkos összeesküvés nem látszik az ország megmentésére, az hervasztó.

Reméljük, a zuglói választók majd megmentik a helyzetet.

~Ugar~