Lenne egy kérdésem Hunorhoz...

Lenne egy kérdésem Kelemen Hunorhoz. Illetve több is, de most maradjunk egynél, ami lehet, hogy majd többfelé ágazik jelen írás során – de ilyen az emberi elme: inkább pókhálós, semmint selyemcérnás. Selyempaplanból nem jut mindenkinek, de ki mint veti ágyát…

Nos, olvasom a Transtelexen – hol máshol, mint az álellenzéki Transtelexen – a Hunorral készült interjút, amely úgy interjú, hogy igazság szerint csak idézgetik az elnököt egy valamiféle beszélgetésből, amiről nem tudjuk, mikor és milyen formában készült. Lehet, hogy a reggeli kávé előtt kapták el, lehet a déli harangszó után – ki tudja. Manapság részletekre nem adunk, mert azokban rejlik az ördög, abból pedig van épp elég, tombolnak is, hagyjuk inkább…

Szóval, azt mondja Hunor ebben a transtelexes akármiben, hogy az orosz drónok a NATO-t tesztelik. Eléggé elítélő szavakat használ, tisztára olyan, mintha egy européer politikust hallanánk. Zene füleimnek, szerencsére nagyothalló vagyok. Olyan nagyot, hogy jól hallom Orbán Viktort is, aki ebben a generációk sorsát évtizedekre meghatározó ukrán–orosz háborúban pont az ellenkezőjét mondja annak, amit Hunor szokott. De ez közismert. A vonatok ettől még nyugodtan utaznak a fejekben, nem siklanak ki, nem ütköznek össze, elvégre rendes székely fejében nem a MÁV irányít.

És itt jönne a kérdésem: mégis, hogyan fér össze Hunornál az, hogy orosz veszélyt lát és láttat a lengyelek elleni dróntámadásban, majd csontig benyal a magyar kormánynak, legyen szó bármiről is – például Simionnak nyújtott tihanyi visszhangról. A kérdés már csak azért is adekvát, mert ilyen formán senki sem tudja eldönteni, hogy akkor melyik Hunor az igazi? Ami a kisebbik baj. Ennél nagyobb az, hogy Kelemen úr mégiscsak minket, erdélyi magyarokat képvisel, tetszik ez nekünk vagy sem – leginkább nem. Az ízlések azonban különböznek a jövőben érkező pofonoktól, így aztán maradjunk a megállapításnál: úgy a románok, mint a magyarországi magyarok Hunor véleményével azonosítanak minket is. Amit az RMDSZ mond, azt mondja az erdélyi magyarság – vagy valahogy így. Az internet világában azonban nem tartható fent örökké ez a kettős beszéd, és előbb-utóbb a románok is rákérdeznek, hogy akkor csé pulă van. Ahogy Budapesten sem fog örökké narancszászló lengeni, olyankor meg onnan jön a menetrendszerinti „miafasz”.

A puláfasznak közös halmaza pedig mi lennénk, egyszerű erdélyi magyarok. Éljünk otthon, Magyarországon vagy bárhol a nagyvilágban, Hunor miatt biztosan a pénisz rosszabbik végére kerülünk – ahogy az már történt sok esetben.

Szintén a fenti kérdéshez kapcsolódik az is, hogy miként akar az orosz veszély ellen küzdeni Mr. Kelemen, ha pont ő és párttársai a legnagyobb előidézői annak a dühös populizmusnak, amely kis híján elnöki székbe juttatott egy Georgescut, és amely most tárja szélesre a Parlament kapuit az AUR előtt. Hunor ugyanis a választások előtt még az adóemelések ellen emelt szót, hogy aztán a kormányalakítások sűrűjében már az áfaemelés szükségességét hangoztassa. Majd, amikor Románia – és benne az erdélyi magyarok – a bőrükön kezdték érezni az inflációs hullámot, akkor elegánsan félreléptek, hallgattak, vagy épp figyelemelterelő jellegű beismeréssel kerülték el a tömegek lázadását. Ahogy azt Tánczos Barna tette – hol máshol, mint a Transtelexen, lévén az őszödi villa már foglalt volt.

Valahogy azt nem akarja megérteni politikai elitünk, hogy a dühös populizmus – amelynek első magyar áldozatai is megszülettek már – pont az ő elitségük, hozzá nem értésük, sunnyogásuk, hazugságuk terméke. És ezen főbűnöket csak azért az egyért gyakorolják, hogy a kontraszelekcióra épülő képviseleti iparágukat továbbra is érintetlenül tartsák. Nem, ide nem szabad betörni az új idők dalaival. Itt örökre az a kislány marad a zongoránál, akinek a piros tulipánt kiosztották a díjátadón.

Szomorú, hogy még az anyaországi, amúgy erősen sovány civil társadalomhoz képest is messze elmaradottak vagyunk a polgári öntudat terén. Így aztán nem várható, hogy különösebb elégedetlenség kezdődjön az RMDSZ ellen. Inkább olyan passzív–elvándorlós: mi ebben vagyunk jók, majd megmutatjuk nekik.

Hát, tényleg, jól megmutattuk…