Íme, ez a ti lelketek!

Agyhalott fideszes körökben és a sajtóorbánumokban kötelező jelleggel, napi kánonként kell felmondani a hittételt: Orbánék nem Oroszország oldalán állnak, hanem a béke pártján. Ez olyan, mint egy államilag szponzorált vallásos szertartás: reggel felkelnek, kinyitják a Magyar Nemzetet, háromszor elmondják, hogy „béke, béke, béke”, majd térdre borulnak Putyin arcképe előtt, és elégetnek egy szál gyertyát a Gazprom logója alatt. Aki megkérdezi, hogy mégis miféle béke az, ahol az egyik oldalon tankok gázolnak át civileken, a másikon pedig a „semlegesség” nevében Moszkvát mentegetik, azt természetesen Soros-ügynöknek, hazaárulónak vagy legalábbis Brüsszel bérenceinek kiáltják ki.

Hogy ez valójában mennyire nem így van, és az államilag finanszírozott, nonstop tolt agymosás milyen remek kis mutánsokat tenyésztett a társadalom jókora részének fejében és lelkében, azt alább mindenki saját szemével láthatja. Ízelítő a trágyadomb mélyéről, ahol a magyar közélet jelentős része már önként fetreng, és még élvezi is, hogy gőzölög a meleg sz@r.

„Békeharcosok” Putyin árnyékában

Mert a propaganda logikája egyszerű: ha Putyin támad, az „biztonsági garancia”; ha Ukrajna védekezik, az „háborúpárti provokáció”; ha Orbán Viktor a béke emberének nevezi magát, az maga az isteni kinyilatkoztatás. És persze ne felejtsük: ha a kormány szajkózza, hogy Magyarország a békéért van, akkor az csakis igaz lehet – hiszen még sosem hazudtak nekünk… igaz?

Igaz???

A valóság persze kicsit más. Orbánék békepárti retorikája pontosan annyira hiteles, mint Lavrov cinikus vigyora a háború előtti sajtótájékoztatókon, amikor letagadta, hogy Oroszország invázióra készül. A „béke” szónak ebben a kontextusban annyi a jelentése, hogy adjunk mindent Putyinnak, amit akar, és fogjuk be a pofánkat. Ha kell, adjuk fel Ukrajnát, ha kell, dobjuk sutba a NATO-t, ha kell, áruljuk ki Európát – csak Viktor maradhasson a Kreml kedvenc kis kísérleti nyula.

És hogy ez hova vezetett?

Az állami agymosás olyan szépen beérett, hogy ma már a magyar társadalom jelentős része komolyan elhiszi: Ukrajna a hibás, Amerika a gonosz, az EU a sátán, Putyin pedig maga a békegalamb, csak szegényt félreértették. Olyan ez, mintha a lakástűz közben a házmester arról szónokolna, hogy a lángoló benzines kanna igazából egy szamovár, és mennyivel jobban fog mutatni, ha mindenki csendben köré ül, és issza a benzint teát.

Nézzük a „béke” valós eredményeit:

Magyarország a NATO-n belül a legmegbízhatatlanabb taggá vált, ahol már senki nem hiszi el, hogy komolyan gondoljuk a szövetséget.

Az EU-ban Orbán úgy járkál, mint a családi ebéden a részeg nagybácsi: mindenkit sérteget, közben pedig titokban még töltögeti magának a vodkát a konyhából.

Putyin felé viszont szervilisen hajlong: gázszerződések, atomerőmű, propaganda-import – mindent megkap az orosz cár, amit csak akar. És mi, magyarok? Mi kapjuk a rezsihazugságot, a drága energiát, a lerohadt gazdaságot és a diplomáciai szégyent.

És közben Orbán Viktor a „béke” nevében pontosan ugyanazt teszi, amit Moszkva akar: aláássa az európai egységet, elbizonytalanítja a NATO-t, és elhiteti a saját népével, hogy a szabadság, a függetlenség és a Nyugat a mi ellenségünk. A Kremlben ennél jobb ügynököt nem is álmodhattak volna maguknak – és még csak nem is kellett megfizetni, elég volt simogatni a hiúságát, és meghívni néha dácsába egy kis hiúságorgazmus-koktélra.

Szóval amikor legközelebb meghalljuk a varázsszót, hogy „Orbán békét akar”, jusson eszünkbe: ez nem más, mint oroszbarát kapituláció, új csomagolásban. Béke nincs, Putyin háborút akar, Orbán pedig szolgai módon ismétli utána.

És ha valakinek ez még mindig nem világos: nem a „béke” pártján állnak, hanem a Kreml előszobájában, cipőkanalat nyújtva az orosz katonacsizmának.