A föld, amelyet már egyszer megöltek – Holodomor és háború Herszonban

A „Farmers of Kherson” nem egy szokványos ukrán dokumentumfilm. Nincsenek benne "ütős jelentek": nem a lövöldöző katonákra, nem a romokra koncentrál, hanem arra a névtelen, mégis alapvető rétegre, akikről a nemzetközi hírek ritkán szólnak — a gazdákra, a mezőgazdaságból élőkre. Magyarosabban: a parasztokra. Ők a film szereplői, ők azok a hősök Ukrajnában, akikről eddig keveset beszéltünk, pedig történetük többrétegű és túlmutat önmagán.

A orosz állami imperializmus háborúja mindent felhasznál fegyverként — szó szerint mindent, még az élelmet is. Ukrajna pontosan tudja, mit jelent ez: a Holodomor emléke élénken figyelmeztet, nem lehet é nem szabad illúziókat kergetni Moszkva szándékairól - a Kreml az éhínség előidézését is bevetné céljai eléréséért. A 21. század technikája, a védelmi erők hősi ellenállása mellett már nehezebb egy tömeges éhínség előidézése, de az élelmiszer fegyverként való használata nem tűnt el a Kreml eszköztárából.

A filmben látott szándékos tönkretétel: felégetett termőföldek, aláaknázott mezőgazdasági területek, és főleg a drónokkal célzottan megtámadott és meggyilkolt gazdálkodók — mindez nem véletlen. Egy kis parasztcsoport közel ötezer aknát gyűjtött össze saját kockázatára; ez a szám önmagában is mutatja a helyzet súlyát. A legsúlyosabb mégis az, hogy embereket vadásznak: megölik, likvidálják azokat, akik a földet művelik.

Minden gyilkos szándék, minden támadás ellenére ezek az emberek nem, de nem spoilereznék többet: nézze meg mindenki a filmet.

Néhány gondolat a film nyomán:

Amikor a nyugati közvélemény, politikusok és „influencerek” arról beszélnek, hogy „a társadalom belefáradt a háborúba”, érdemes ezt a gondolatot tágabb perspektívában vizsgálni. Lehet, hogy mi, akik messzebbről nézzük, fáradunk — de milyen erkölcsi pozíció szükséges ahhoz, hogy ebből kifolyólag mi ne tegyünk meg mindent azért, hogy mások ne haljanak meg? Hogy holnap ne nekünk kelljen meghalnunk az agresszor keze által?

A film és a rendelkezésre álló bizonyítékok milliói alátámasztják: Moszkva nem véletlenül vadászik gazdákra drónokkal, nem véletlenül égeti fel termőföldeket — célja a megfélemlítés, az ellátási láncok megtörése, és a népirtás szándéka sem légből kapott vádaskodás. Ennek ellenére a nemzetközi viszonyokban — és a politika gyakorlatában — sokan úgy tesznek, mintha a „tárgyalás” opciója épp olyan életszerű és ártalmatlan volna, mint bármely más lehetőség.

Ez nagy erkölcsi bűn. A Nyugatnak bátorság és következetesség kellene: Oroszország és a háborút támogató politikai erők elszámoltatása. Nem egyszerű bosszúról van szó, hanem arról, hogy aki aktívan vagy passzívan hozzájárult egy ilyen tömeges emberi tragédiához, az ne úszhassa meg következmények nélkül. Természetesen a felelősség nem egyenlően oszlik meg, léteznek árnyalatok — de a büntetlenség elmaradása erkölcstelen. Mit mondanánk azoknak a kisgyerekeknek, akiket a mariupoli színház pincéjében öltek meg az oroszok, ha egyszer megkérdeznék tőlünk: „Mit tettél, hogy ez ne ismétlődhessen meg?” Vajon elég lesz azt mondani, hogy „én a békét választottam”, vagy hogy „én megmondtam azoknak a bácsiknak, hogy csúnya dolgot tesznek”? Persze a mariupoli gyerekek már nem tudnak minket megkérdezni, és ez a körülmény hajlamossá tesz arra, hogy lelkiismeretünket elaltassuk, de nem fog sokáig tartani. A drónokkal vadászó gyilkosok, a lebombázott szülészeti osztályok áldozatai, a megannyi ártatlan áldozat kísérteni fog, és nemcsak minket - az erkölcsi nézőpontot elhanyagoló kortársaink talán nem is tudják, hogy a bűnhődést most adják öröksége gyerekeinknek, unokáinak. Vajon hány évtizedig fogják majd hallgatni, hogy Magyarország volt az utolsó csatlós?

Ha elmarad az elszámoltatás, akkor a mostani áldozatok élete hiábavaló lesz. Az orosz agresszió gyökerei részben abban keresendők, hogy a múlt bűnei — a kommunista vezetők felelősségre vonásának elmaradása — elültették azt a hitet, hogy bármit meg lehet tenni következmények nélkül. Az 1956-hoz vagy 1968-hoz hasonló, véres elnyomások szereplői még 1990-ben is életben voltak; sokakat soha nem vontak felelősségre. Innen nézve a mai Kreml viselkedése nem meglepő: a büntetlenség örökítette tovább a kísértetet.

Nem szabad újra elkövetnünk ugyanazt a hibát. Ha nem következik következetes elszámoltatás és példás büntetés, újra meg fogják kísérelni.

Mit várhatunk? Határozott, koherens nemzetközi lépéseket: katonai és gazdasági nyomást, célzott elszámoltatást azok ellen, akik közvetlenül vagy közvetve, aktivitásukkal vagy passzivitásukkal részt vettek ezekben a bűncselekményekben.

Végül: nézzétek meg a filmet. Nemcsak a képekért és a történetért — hanem azért is, hogy emlékeztessen minket: a háború nem csak arcvonalakból és geopolitikai számításokból áll. Emberéletekből, földekből, álmokból és meg nem született gyerekekből - és ezekért az életekért a mi felelősségünk cselekedni.