Egy kilakoltatás anatómiája: amikor nem a törvény, hanem a nyomás dönt

Valamikor, néhány évvel ezelőtt, amikor az orosz pszichológiai hadviselést kezdtem el komolyabban tanulmányozni, egy, a témában jártas segítőm valahogy így írta le nekem az egész lényegét: nem kell bombázni, nem kell tank. Elég egy fűrész.

Képzeld el, hogy minden nap levágnak egy kicsit a szék lábából, amin ülsz. Egyre alacsonyabbnak érzed magad. Minden nap egy kicsit gyengébben világít a villanykörte – és úgy érzed, hogy napról napra romlik a látásod. És így tovább, mígnem te magad döntesz úgy, hogy megválsz az életedtől, vagy egyéb kétségbeesett cselekvésre ragadtatod magad. És mivel a kétségbeesést nem értik az emberek, a környezeted azt fogja hinni, hogy tényleg megbolondultál. Ezért te is elhiszed magadról, hogy bolond vagy – nagyjából ezen a ponton ér véget az a lehetséges ellenállás, amit kifejthettél volna a rendszer ellen. Na, mondja ez az ismerősöm, az orosz pszichológiai hadviselés ugyanez, csak „bolsoj”, azaz nagy léptékben – grandiózus méretekben, mert komplett társadalmakat akar Moszkva így megtörni, nem kevés sikerrel.

A fenti beszélgetés jutott eszembe Fejes Rudolf Anzelm apát kilakoltatása körüli mizériával kapcsolatban, mert ami itt történik, az kísértetiesen ismerős - hangsúly a kísérteties kifejezésen van.

Mintha az egész rendszer úgy működne – úgy működtetnék egyesek –, hogy az apát és a mellette kiálló hívek úgy érezzék: ők a hibásak. Hiszen a nagyváradi katolikus püspök, Böcskei László ki sem áll mellette. Hiszen az RMDSZ nemcsak nem áll ki az apát mellett, hanem fel sem szólal az égbekiáltó igazságtalanság ellen. Hallgat Orbán Viktor is, aki ugye minden magyar atyuskájaként és a nemzet felkent bokszolójaként mindenért is megharcol, ami magyar érdek.

Kivéve, ha tényleg harcolni kell érte…

A nagyváradi premontrei szerzetesrend kolostorának egyik csücskében meghúzódó apátot úgy akarják kilakoltatni, hogy a fentebb leírt módszert vetik be ellene: egyszer csak nem nyerik meg a restitúciós pert, holott minden törvényes indok szerint ennek fordítva kellett volna történnie. Aztán különböző szürke – és annak ötven árnyalatából a legsötétebb – eminenciások jelennek meg mint ajánlattevők. Közös eleme ezeknek az ajánlatoknak, hogy feladást szorgalmaznak, és elfogadhatatlanok. Ja, és egyik ajánlatot sem követi írásos, pecsétes, hivatalos dokumentum, ami alapján ez a későbbiekben igazolható lenne.

A román kormány vallásügyi államtitkársága hivatalos, fejléces papírban válaszol az UGAR kérdésére – ebből kiderül, hogy az egyházi ingatlanok kisajátíthatatlanok, azok nem elbitorolhatók. A román törvények szerint. És jelzik azt is nekünk, hogy ezen állásfoglalásukat a nagyváradi polgármesteri hivatalnak is megküldték. Nem is egyszer.

Azonban Nagyváradon úgy tesznek, mintha sosem hallottak volna a román kormányról – pedig a miniszterelnök idevalósi. Mintha sosem hallottak volna a vallásügyi államtitkárságról és az egyházügyi törvényről.

Aztán egy szép napon bejelentik, hogy az apátot kilakoltatnák abból a kolostorcsücsökből, ahol jelenleg meghúzza magát. Persze nem sietnek: hagyják, hogy pert indítsanak a kilakoltatás ellen, azonban az elsőfokú döntés után, de még a másodfokú előtt a végrehajtó jelzi: február 23-án jönni fog. A hívek összesereglenek, a végrehajtó végül feladja, a Nagyváradi Polgármesteri Hivatal közli, hogy eláll a kilakoltatástól, mert nem akarja zavarni a szomszédos épületben – amely szintén a szerzetesrend tulajdona kellene legyen – folyó oktatási tevékenységet.

Aztán április 14-én visszajönnek. Ekkor elfoglalják az emeleti szobákat, ehhez pedig áttörik azt az ajtót, amelyet konzervatív becslések szerint is legalább harminc éve nem nyitott ki senki, majd közlik, hogy a sekrestye is kell, azt is elfoglalnák. Végül a hívek elszánt jelenlétének köszönhetően az azonnali kilakoltatást megússzuk egy 30 napos „türelmi idővel”. Persze csak azután, hogy a hivatal emberei leltárba vették a templomban található tárgyakat és egyéb javakat, például a miseruhákat.

Így megy ez tehát, a fent leírt módszer szerint: kis megkönnyebbülés után újabb – ezúttal erősebb, de nem végzetes – csapás, majd újabb megkönnyebbülés, újabb remény, újabb körök a bíróságokon, és így tovább, egészen addig, amíg úgy érezzük majd, hogy minden hiába.

És akkor a végrehajtó, a hivatal és a gonosz összes jobbágya megvonja a vállát: „hát, ők akarták…”, és kaján vigyorral lelakatolják a szerzetesrend bejáratait, ezzel pedig pontot tesznek egy 900 éves jelenlét végére. Legalábbis ez a tervük.

A kérdés csak az: nekünk van-e ellentervünk?

Vagy tűrjük, hogy naponta lefűrészeljenek egy picit a szék lábából, amelyen ülünk, és közben magyarázzuk magunknak, hogy csak romlik a szemünk...

Karczag Anna

Kapcsolódó: