Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem - 20 nap Mariupolban

Megnéztem a 20 nap Mariupolban című dokumentumfilmet. A „megnéztem” költői túlzás: ezt nem lehet úgy nézni, ahogy egy akármilyen dokumentumfilmet. Nem lehet csak úgy, mint egy mozifilmet. Ez nem „nézés”, hanem szükséges és fájdalmas önvizsgálat.

Ahogy a narrátor is – aki egyben a film készítője és a borzalmak szemtanúja – egy ponton kimondja: fájnia kell a nézőnek is. Igen. Igaza van.

Nem értem, hogy ez a dokumentumfilm miért fizetős még mindig. Miért nem szerveznek belőle vetítéseket Európa-szerte, lehetőleg parlamentekben, döntéshozók előtt, hogy mindenki pontosan értse: mit okozott, és mit okoz a Nyugat késlekedése, gyávasága, kényelmessége.

Emlékezetes jelenet, amikor Vlagyimir, a mariupoli közlekedési rendőr a kamerába mondja, a nemzetközi közösség felé fordulva, szláv akcentussal, angolul:

„Please, don’t forget Mariupol.”

Most, 2026 januárjában tegyük fel a kérdést: vajon él még ez az ember? Ha igen, hol? Egy orosz börtönben? Ha elfogták, felismerték, hogy szerepel a filmben, és elmondta ezeket a mondatokat, akkor aligha van már életben. És ha ez így van, az paradox módon még a „jobbik” kimenetel – különben valahol ma is kínozzák.

Igen, ennek a filmnek fájnia kell. Nem kell félni: a fájdalom elmúlik. Másnap már alig emlékszünk rá, elsodor minket a mindennapi élet. De abban a rövid időintervallumban, amíg leperegnek előttünk korunk barbarizmusának ezek a képei, addig fájjon – mert mi is felelősek vagyunk azért, hogy ez megtörténhetett.

Ma napig bűnösként élünk. Ostoba párbeszédekkel, álságos „békefolyamatokkal” altatjuk magunkat, miközben nem vagyunk hajlandók nevén nevezni a dolgokat. Hallgattunk. És a némaságunk ára az lett, hogy ma már egész Európában a putyinizmus hívei készülnek átvenni a hatalmat – vagy legalábbis aláásni a demokráciákat. És miközben ezt írom, újra elém villan egy jelenet a filmből:

„Davaj, davaj!” – élesztik újra a nyolc hónapos kisbabát. Sikerül.

Nem úgy a másfél évest, akit látunk meghalni. Halljuk a gép egyenletes sípolását. Vége! Látjuk a szülők összeomlását.

Nem úgy a pár hónapos csecsemőt, akinek élettelen testét a kórház pincéjében, törülközőbe csavarva őrzik. Kinek? Minek? Nem tudjuk. És nem is kell tudnunk.

Az ukrán rendező nem kertel. Megmutatja a körbezárt Mariupol fosztogatásait is. Nem meglepő: bombázás, télvíz idején nincs áram, nincs fűtés, nincs gáz, nincs élelem, nincsenek gyógyszerek. Van, aki fosztogat, van, aki ezt próbálja megakadályozni. És ekkor hangzik el az egyik orvos mondata:

„A háború mindenkiből előhozza a belső emberi valóját. Aki jó volt, jobbá válik. Akiben ott volt a gonosz, az gonoszabb lesz.”

Tökéletes leírása annak, amit az etika határhelyzetnek nevez. Így lesznek zsiványokból hősök, és köztiszteletben álló emberekből gyilkosok – vagy gyilkosok cinkosai. Mindig is így volt. Mindig is így lesz.

Van azonban ennek a bűnnek egy másik árnyalata is: a semlegeseké, a passzívaké. A „nem a mi háborúnk”-tól az „ukránok is hibásak”-on át a „nem is igaz, ami történt”-ig, egészen a kényelmes „mi csak békét akarunk”-ig. Látszólag színes, valójában unalmasan szürke közeg ez: a vétkes némák világa. A cinkossá vált hallgatásé!

A dokumentumfilmben szereplő kórházat végül elfoglalják az oroszok. Nem tudjuk, mi lett az ott dolgozó orvosok, nővérek, sebesültek sorsa. És még csak húsz nap telt el. Ezután jött a mariupoli színház pincéjében rejtőzködő gyerekek lebombázása.

A 20 nap Mariupolban megmutatja, hogy a pokol nem hirtelen szakad ránk. A pokol lassan épül fel – hallgatásból, kompromisszumokból, félrenézésből.

Ez a film nemcsak Mariupolról szól.

Rólunk IS szól!

Arról a pillanatról, amikor még lehetett volna mást tenni.

Arról a döntésről, amikor inkább nem tettünk semmit.

És arról az önfelmentő hazugságról, hogy „úgysem számított volna”.

Mariupol nem azért pusztult el, mert nem volt segítség.

Hanem mert mi nem voltunk ott – sem időben, sem erkölcsben.

És amíg ezt nem vagyunk hajlandók kimondani, addig nem csak Mariupolt veszítjük el újra és újra, hanem saját magunkat is.

Karczag Anna