Orbán térdre kényszeríti Ukrajnát, az EU csak vergődik, a magyarok pedig mindenhol IS szívnak

Korszellem-jelentés abból a korból, ahol a szellem ócska ripacs-alkudozásokká változott; ahol már semminek sincs semmi értéke; ahol a más népeket saját egónk miatt öncsonkításra kényszerítő narratívák kiszabadultak a pszichiátriáról, és mainstream politikává váltak. Hogy fokozzam: mindezt mi hagytuk, hogy így legyen.

December 18. és december 19. Csütörtök és péntek. 2025. Tessék megjegyezni ezt a dátumot: mint az erkölcs halálának időpontját. Lesz persze, aki túléli, de mi, magyarok nem ezek közé tartozunk — és nincs is ahogy oda tartozzunk. Nemcsak hagytuk a fejünkre nőni a Gonoszt, hanem még büszkék is vagyunk erre. Tisztelet a kivételnek; a kivételbe pedig NEM számítanak bele azok a széles tömegek, akik a kenyér drágulása miatt váltak ellenzékivé, de továbbra is táplálják magukban — és a betegségek terjedéséhez hasonló módon másokban is, akarva-akaratlanul — az ukránellenes érzelmeket.

Mi csonkítjuk magunkat a háborúpárti Viktor Viktorovics Orbán keze által, és mi kényszerítjük arra az ukránokat, hogy tegyék meg ugyanezt magukkal — mert ennyire beteges nemzetté váltunk. Nem mindannyian, de elég sokan ahhoz, hogy ez többséggé álljon össze; elég sokan ahhoz, hogy a történelmi bűn mindannyiunkra, igazakra és árulókra egyaránt hasson, és a következő generációk legnagyobb bánatára - ártson.

Olvasom a felháborodott véleményeket — nem túl sokat, és sokat kétes figuráktól —, hogy bizony Viktor Viktorovics Orbán ismét elárulta a határon túli magyarokat. A budapesti kormány ugyanis semmiféle válaszintézkedést, de még csak mormogó kritikát sem fogalmazott meg azzal a Fico-kormánnyal szemben, amely a napokban lehetővé tette a Beneš-dekrétumok kritizálása miatti büntetést. Olvasom a felháborodást, és nem értem: hol voltak ezek a véleményvezérek az elmúlt négy évben?

Számtalanszor írtuk az UGARON — írjuk újra: Viktor Viktorovics, a háborúpárti magyar miniszterelnök Moszkva ügynöke, és mindent — de mindent —, amit tesz vagy nem tesz, ebből a szemszögből KELL nézni.

Igen: KELL!

Amennyiben nem így teszünk, akkor csak eltereljük a figyelmet a lényegről.

Miért nem hallatszott morgás a nemzet szuverenitását mindentől féltő Karmelitából a Beneš-tagadást büntető törvények miatt? Mert Orbánnak meg kell akadályoznia Ukrajna további támogatását — ezt kapta feladatul Moszkvából, és ebben szövetségesekre van szüksége. Fico pedig az. Maga a miniszterelnök mondta ezt pár nappal ezelőtt, a Beneš-törvény újrakiadása utáni napokban, a törvény megszavazásának tudatában és ismeretében.

Ugyanaz a keret, mint a Simiont támogató tihanyi beszéd. A doktor miniszterelnök úrnak fáj ugyan Trianon, de nem annyira, amennyire Brüsszel fáj neki, mert a nemzetünkhöz eurómilliárdokat ingyen hozzávágó Európai Unió nem engedné a további családi lopást. Bezzeg Moszkva: ott milyen aranyos fiúk ülnek, nem szólnak bele, mire költi az oroszoktól kapott milliárdokat; bármit megvesz neki a Roszatom.

Fico, Simion — ugyanaz a mintázat: egy cél, a célnak alárendelt akarat neve - Orbán Viktor, a bábmester Vlagyimir Putyin.

Hazánkat rendületlenül szégyenítsd meg, óh, magyar…

Viktor Viktorovicsunk pedig elemében van: egymást követik a pár másodperces videók a közösségi oldalán, dübörög a hazugsággyár, Moszkva pedig egy jó kis agrárfesztet is rendezett Brüsszelben arra a napra időzítve, amikor a végre terminus nélkül befagyasztott orosz vagyon felhasználásáról döntenének a szebb és jobb sorsra érdemes uniós vezetők. Orbán ezt kívánja megakadályozni.

Hogy jobban értsük, röviden, távirati stílusban, a lényeget ismertetve — az árnyalatokat helyhiány és szövegdinamikai megfontolások miatt most mellőzve. Ukrajnát két módon tudja megsegíteni az Unió:

– vagy a befagyott orosz vagyont használják fel erre,

– vagy hitelt vesznek fel.

Orbán mindkettőt ellenzi, miközben teli szájjal tolja az ukránellenes maszlagot — Hitler sírva könyörög a receptért; mögötte Sztálin pödri a bajszát ugyanezért; Pol Pot, Pinochet, Franco és Mussolini, Maduro és Chávez, Szaddám Huszein és bin Láden pedig egymást gyömöszölik, nekik is jusson ebből a tudásból. Kim Dzsong Un vigyorogva integet, mindjárt odaérek, hagyjatok nekem is.

Gyönyörű, nem?

És mindeközben az erkölcsileg kiüresedett (kiüresített) társadalmunk tűri (élvezi?) a kognitív és erkölcsi disszonanciát, amelyet a háborúpárti magyar kormány tol az arcunkba. A szuverenista Orbán levelet ír Moszkvába, arról érdeklődve, hogy vajon figyeli-e a Gazda, hogy az ő hűséges cselédje hogyan szavaz majd ma és holnap? Majd a szuverenitás bajnoka közli, hogy semmi ok az aggodalomra: Moszkva megértő; ha jól viselkedünk, nem kapunk atombombát.

Lenin rendes ember volt: visszaadta a gyerekeknek az elgurult labdát — pedig akár közéjük is lövethetett volna.

Ez az anekdota közhely ugyan, de maga az erkölcsi disszonanciában való létezés kvintesszenciája.

Normális társadalomban már az a tény, hogy egy szuverén állam miniszterelnöke levélben érdeklődik a háborús agresszornál arról, miként kell viselkednie ahhoz, hogy jó kisfiú legyen, és Moszkva ne vonja meg tőle olajos kegyeit — nos, normális országban a normális emberek ilyenkor téglánként hordanák el a Karmelitát, és vége lenne ennek az egész rendszernek.

De ez nem egy normális ország, és mi nem vagyunk normális emberek.

Egyelőre sehogy sem látszik, hogy mikor lehetnénk újra azok...

Karczag Anna