Orbániádák: erős hét volt, de ez csak a kezdet

Komoly pszichológiai és addiktológiai tanulmányok szükségesek, hogy megpróbáljuk megérteni, mi zajlik Viktor Viktorovics Orbán háborúpárti és oroszbérenc magyar miniszterelnök fejében. Mivel ilyen előképzettséggel nem rendelkezünk, ezért nem is próbálkozunk azzal, hogy az őrült elme belső működését megértsük, ez maradjon majd a brit tudósokra, sok sikert, várjuk az eredményeket, de addig is maradjunk a sima beszámolóknál, mintegy kor- és kórbemutatónál.

Viktorovicsnak ugyanis olyan elszólásai voltak a héten, amiből egy is elég egy esztendőre, de ő nem kispályás, elvégre bézikli sztrítfájter, és ebbéli minőségében gyorsan ki is fejtette a férfiasságról alkotott nézeteit valamelyik fórumon: Putyin magyar hangja szerint, akik nem aludtak priccsen hosszabb ideig, azokból már aligha lesz férfi. Valami ilyesmit próbált felvázolni az ifjúságnevelés előtt álló jövő politikája kapcsán, mindezt persze azért szükséges, hogy ízlelgessék meg a sorkatonaságot a mai fiatalok, elvégre a hanyatló elme egyik biztos tünete, hogy egyre többet gondol vissza arra az időre, amikor még fiatal volt és részben egészséges, de legalábbis működőképesebb, mint most. Nem ismeretlen ez a tünetegyüttes a demenciában szenvedőknél, nagytatám például rendszeresen kiült az ablakba és várta a szülei látogatását, akik ekkor már 50 éve halottak voltak, az viszont megemlítésre méltó, hogy nagytatám semmiféle hivatalos tisztséget nem viselt és nem vezetett egy országot sem, bár elnézve Viktorovicsot, nem biztos, hogy ezzel jobban jártunk.

Aztán a szombathelyi háborúpárti gyűlésen a magyar miniszterelnök újabb mélypontot ért el, a magyar közönség értelmesebb és gerincesebbik fele persze felháborodott, amit én kevésbé értek: hónapok óta írtam, írom, hogy amikor azt hisszük, elértük a gödör alját, akkor Orbán csak annyit mond önmagának és híveinek: áss! És, minő csoda, mindig kerül lapát, és mindig sikerül egy nyomvonalnyit mélyebbre haladni. Viktorovics oda jutott, hogy szerinte Ukrajna az ellenségünk. Mint ország, mint állam, mint nép az ellenségünk, és az indoklás sem kevésbé őrült, mint a kijelentés maga: azért ellenségünk, mert meg akarja szüntetni Magyarország orosz energiafüggőségét. A kijelentés maga ugyan vérforraló, de a mögötte meghúzódó logika aligha lehet ismeretlen, bár kétségkívül nehéz észrevenni: benne van minden, amit a Fidesz-kormányok gondolnak és tesznek a szolidaritással kapcsolatban, és nemcsak az ukránokkal szembeni szolidaritásról van szó, hanem a magyar néppel szemben viselt felelősségről is, amelynek része, hogy a kormányzat szolidáris a nemzet és az emberiség szerencsétlenebb tagjaival. Ez Magyarországon messze van a kívánatostól, mondják egyesek, amit szintén nem értek, mert ez így totálisan téves megfogalmazás, ugyanis ami nincs, az nem lehet messze semmitől.

Az orbáni „Ukrajna az ellenségünk” mögött meghúzódó indoklás annyit tesz, hogy aki kihúz(na) minket, fuldoklókat a vízből, az gyilkos, ellenség – és tisztázzunk valamit: Orbán itt és most, ebből a szempontból nem hazudott. Ami jó a magyarnak, az nem jó a kormánynak, és az ellenség. Ellenség Brüsszel, holott csak annyit akar, hogy a nekünk adott pénzt ne a kormány lopja el, hanem a magyarok boldoguljanak belőle. Ellenségünk a román liberálisabb, európaibb politikai osztály, mert az nem felel meg Orbán geopolitikai érdekeinek, akkor sem, ha ők épp azokhoz tartoznak, akik nem táncolnak nagyapáink sírján. És ezzel párhuzamosan a román szélsőjobb vezére, aki viszont gyalázza nagyapáink sírhelyét, az szövetséges, támogatandó. Ellenség a szlovákok progresszív rétege, hiába ők azok, akik a magyarok mellé állnak a Beneš-dekrétumok ügyében, és barát az a Fico, aki mai napig kifosztja a magyarokat. Barát Vucic, aki saját népét gyilkolja korrupciójával, és barát Dodik, aki most épp Boszniát égetné fel egy olyan nagyszerb álom kedvéért, amibe magyarok százai haltak bele a kilencvenes években. Barát Trump, aki nyíltan kampányol Európa felosztása és meggyengítése mellett, és ellenség az, akinek ez nem tetszik és ellenáll. Ellenség a magyar nép azon része, akinek tele a töke a korrupcióval, ellenség a tényfeltáró sajtó, ellenség a gazdasági realitás, ellenség a jog és a tisztesség.

Ellenség a becsület!

Ha így nézzük tehát, akkor Orbán őszinte volt. És az ukránok örüljenek, hogy ellenségek, mert Orbán barátjának lenni ma egyet jelent az erkölcsi mélyrepüléssel.

Aztán a magyar miniszterelnök, mondom, a demenciában szenvedő agy szereti a visszaemlékezéseket, egy olyan sztorival állt elő, ami ismét az ő hősiességét hivatott bizonyítani: amikor 1999-ben Amerika nekiállt bombázni (mármint a NATO) az egykori Jugoszláviát, akkor - állítólag! - szóba került egy szárazföldi támadás Szerbia ellen. Az orbáni delirium tremensben fogant történet szerint maga Bill Clinton hívta fel az akkor első kormányfőségét töltő Viktorovicsot, hogy Magyarország engedje meg, hogy területéről indítsanak támadást Szerbia ellen, mi több, Magyarország vegyen részt ebben. Mire Orbán annyit válaszolt: „No, sir!”

Nos, ebből semmi sem igaz, az ellenzéki sajtó egy része pedig ma is azon izzad, hogy bebizonyítsa, nem igaz ez az orbáni kijelentés, ezzel pedig önkéntelenül is az orosz pszichológiai hadviselésnek nyújtanak támogatást, hiszen annak bebizonyítása, hogy valami nem történt meg, nemcsak nehéz, hanem lehetetlen. Így aztán minden ellenérvre lehet kifogást találni, míg a témával kapcsolatos narratíva odáig fejlődik, hogy azt követők meggyőződnek róla, hogy „nem lehet tudni, mi az igazság”, és ezzel máris Putyin/Orbán kerül beljebb egy körrel, az igazság pedig kifelé. Apró észrevétel, ami mindent is cáfolhatna: Bill Clintonnak nem fogod azt mondani, hogy „sir”! Mert ő „Mr.” – ennyit a demens elme valóságképéről.

Az „előre” nálunk lefelé van, szóval kormányzati szempontból természetesen haladunk: dinamikusan, határozottan, egyre mélyebbre. Hamarosan a valóságot is bejelentik Brüsszel-ellenes intézkedésként, és betiltják, mert túl sok benne a tény és túl kevés a lojalitás. Onnantól kezdve végre zavartalanul lehet majd kormányozni egy olyan országot, amely hivatalosan is csak narratívában létezik.

És hogy mi a tanulság?

Semmi különös. Csak az, hogy miközben mi itt a valóság talaján próbálunk kapaszkodni, addig a Karmelita erkélyén valaki már rég elrugaszkodott a gravitációtól, és egy alternatív történelmi univerzumban hadakozik saját emlékeivel, képzelt telefonhívásaival és nagyon is valós ellenségeivel, akik mi lennénk. Mi, akik némán ülünk a nézőtéren, kezünkben a jegyel, azon tűnődünk, vajon ez még politikai kabaré, vagy már orvosi esetbemutató – csak épp kötelező részvétellel. Az viszont biztos: ha ez csak egy „erős hét” volt, akkor érdemes bekészíteni a popcorn mellé a vérnyomáscsökkentőt is, mert az évad még csak most kezdődik. A rendező nem fárad, a főszereplő nem pihen, a díszlet recseg-ropog, a süllyedést pedig előrehaladásnak nevezik. Mi, a magyar közélet kényszerű statisztái, továbbra is figyeljük a produkciót, remélve, hogy egyszer majd lemegy a függöny. Vagy legalább kihúzzák a hangosítást.

Mert reménykedni ugye sokkal könnyebb, mint cselekedni...

Karczag Anna

Kapcsolódó: