Orosz atomparódia: a K Szolgálat tisztjei amerikáznak, tindereznek, hitelt törlesztenek

Láttad már Putyint felszállni egy repülőre? Mindegy melyikre: kormánygépre, helikopterre, a történelem szemétdombjára. Mellette mindig ott lépdel a szigorú tekintetű tiszt, akinek arca úgy van kifaragva, mintha egy baltát bíztak volna meg portrészobrászattal. A kezében egy nagy fekete diplomatáska. A közvélekedés szerint ebben lapul a piros gomb. Az a gomb, amit ha megnyomnak, a világ hamuvá válik, a nyugati fővárosok pedig azonnal díszletnek tűnnek egy posztapokaliptikus sorozatban.

A valóság ezzel szemben prózaibb – és ezért félelmetes. A táskában nem egyetlen gomb van, hanem indítókódok és egy biztonságos kommunikációs terminál, amelyen keresztül parancsokat lehet továbbítani a nukleáris arzenál kezelőinek. Nincs villám, nincs füst, nincs drámai piros fedél. Van helyette bürokrácia, protokoll és emberek. Igen, emberek. A putyinista folklór szerint ezek a táskacipelő Sancho Panzák szuperkiképzett, ideológiailag steril, erkölcsileg vákuumcsomagolt orosz tisztek, akiket sem pénz, sem vágy, sem az élet maga nem tud eltántorítani az „orosz anyácska” szolgálatától. Maga az orosz rezsim is ezt a képet árulja: acéltekintet, rendíthetetlenség, haza mindenek felett.

Csakhogy a valóságban a K Szolgálat inkább hasonlít egy Rózsaszín Párduc-epizódra, mint az atomindításhoz szükséges kulcsokat őrző elit alakulatára. A különbség mindössze annyi, hogy itt a poén végén nem röhögés van, hanem potenciálisan gombafelhő. A világ sorsa tehát idős férfiak kezében van, akiket szexuálisan és egzisztenciálisan frusztrált középkorú apparatcsikok segítenek világuralmi fantáziáik megvalósításában. Elég egy pillantást vetni Moszkvára – bocsánat, Washingtonra –, és máris látszik: Budapest Viktor Viktorovics sincs egyedül ezen a várfalon. A hidegháború kollektív képzeletében edződött nyugati kultúrkör még mindig azt hiszi, hogy a nukleáris gombot ideológiailag makulátlan, minden emberi gyarlóságtól mentes szuperkatonák őrzik. Putyin Oroszországában a valóság ennél jóval hétköznapibb. És pontosan ettől sokkal rémisztőbb.

A Dossier Center oknyomozó újságírói feltárták az úgynevezett „apokalipszis tisztjeinek” kilétét: az ultratitkos 26299-es katonai egység, közismertebb nevén a K Szolgálat tagjait. Ők azok, akik mindig pár lépéssel az orosz elnök mögött haladnak, és cipelik az elhíresült „Cseget” táskát. Kiderítették, hogy az atomtáskát cipelő tisztek között szép számmal akadnak olyan figurák, akik egy közepesen komolyan vett banánköztársaság nemzetbiztonsági átvilágításán is fennakadnának, nemhogy egy paranoiás ex-KGB-s vezette nukleáris nagyhatalomban. És mégis ott vannak. (Ezen a ponton elnézést kérünk a banánoktól és a köztársaságoktól.) A világ sorsa olyan középkorú férfiak kezében van, akik jelzáloghitelt törlesztenek, társkereső oldalakon keresik az igaz szerelmet, és közben az Egyesült Államokban élő rokonaiknak küldenek karácsonyi üdvözlőlapot.

A „piros gomb” mítosza

KÉP: Dmitrij Sumejko elsőrangú kapitány (balról a második), valamint Szergej Vetoskin (balról a negyedik) és Alekszandr Sutszkij (balról az ötödik) ezredesek nukleáris táskákkal Vlagyimir Putyin és Kim Dzsongun távol-keleti tárgyalásai során, 2019 áprilisában. Fotó: Militarnyi, Defense Romania

A táska nem tartalmaz egyetlen, világvége-üzemmódba kapcsoló piros gombot. A „Kazbek” rendszer egy biztonságos kommunikációs eszköz, amely összeköti az elnököt a vezérkarral, a vezérkart pedig a silókkal és a stratégiai tengeralattjárókkal. Magyarul: ez a lánc utolsó emberi szeme. Ha itt hiba van, az nem 404-es üzenet lesz. A tisztek gyakran az orosz haditengerészet kék egyenruháját viselik – egy bizarr hagyomány miatt, amelyet állítólag Raisza Gorbacsova honosított meg, mert tetszettek neki az amerikai tisztek uniformisai. Így lett az atomapokalipszis dress code-ja divattörténeti ideológia-paradox. A drákói biztonsági ellenőrzések ellenére ezek az „atomőrök” nincsenek elszigetelve a világtól. Sőt, nagyon is benne élnek.

Vegyük Jevgenyij Sihov kapitányt. Szolgált a Moszkva cirkálón – igen, azon, amelyet az ukránok elsüllyesztettek –, és az Il–80-as „apokalipszis-repülőgépen” is. Testvére több mint húsz éve az Egyesült Államokban él. Abban az időszakban, amikor Moszkva Amerikát nevezi meg fő ellenségként, ez vagy felfoghatatlan biztonsági rés, vagy annak beismerése, hogy a propaganda inkább szólam, mint valóság. Valószínűleg mindkettő.

És ez még nem minden. A Dossier Center olyan tiszteket is azonosított, akik aktívan posztolnak a közösségi médiában: fotók a Kremlből, szelfik a titkos vlaszihai bázisról. Egyesek társkereső oldalakon keresnek alkalmi kapcsolatot, mások a Google Térképen hagynak értékeléseket – így árulva el pontos tartózkodási helyüket. Putyin paranoiája legendás - a rendszere viszont Google-kompatibilis. Ennyit Putyin és az oroszok legyőzhetetlenségéről. A nukleáris apokalipszist nem démonok őrzik, hanem hús-vér emberek, hitelkártyával, szorongással és és a "hanyatló Nyugat" Tinder-jellegű alkalmazásaival.

Alább pedig a Dossier Center videója (angol nyelvű felirattal):

Forrás: Defense Romania