Parászka Boróka szubverzív támadása a jóerkölcs ellen

A Marosvásárhelyi Közszolgálati Rádió ismert munkatársa, Parászka Boróka, nagy érzelmi visszhangot kiváltó történetet osztott meg a saját Facebook-oldalán. Mivel a szóban forgó oldala saját állítása szerint is újságírói munkájának bemutatását célozza, és mivel Parászka Boróka mégiscsak állami alkalmazott és közszereplő, egy valóságos erdélyi brand, így joggal tarthat igényt arra az olvasó, hogy az általa leírt történetek valóságalapját megismerje.

Utánajártunk Parászka Boróka nagy visszhangot kiváltó Facebook-posztjának egy roma nő ügyéről.
Szociális dolgozókat és Maros megyei önkormányzatokat megkérdezve arra jutottunk: a poszt állításai nem felelnek meg a valóságnak - magyarán: Parászka Boróka hazudik
Cikkünk bemutatja, miért tekinthető a történet több ponton valótlannak, és milyen következményei vannak annak, ha egy közszereplő hamis narratívát terjeszt.

Parászka Boróka posztja a Lázár János cigányokat égbekiáltó módon leminősítő kijelentésének kapcsán íródott, és egy fiatal, mélyszegénységben élő nő sorsáról és Parászka vele töltött délelőttjéről szól. A bejegyzés azonnal több mint tízezer reakciót, köztük kétezer megosztást generált, amivel bőven Hadházy Ákos vagy Magyar Péter posztjaival kerül pariba, valamint több száz segítő szándékú komment érkezett a poszt alá. Az írás erősen dramatizált, megrendítő szóképekkel, erős morális állításokkal és a rendszerszintű kirekesztés vádjával dolgozik, miközben a szerző későbbi kommentekben és kiegészítésekben több ponton is módosítja az eredeti narratívát.

Miért eredtünk a történet nyomába?

Az ilyen történetek különösen érzékeny terepet jelentenek: egyszerre szólnak valódi társadalmi problémákról, kiszolgáltatott emberekről és azokról az intézményi rendszerekről, amelyeknek elvileg védelmet kellene nyújtaniuk. Ugyanakkor éppen az érzelmi erejük miatt indokolt megvizsgálni, hogy a széles nyilvánosság elé tárt állítások mennyiben koherensek, milyen kérdések maradnak megválaszolatlanul, és hol keletkeznek ellentmondások a különböző megszólalások között, hiszen fontos tudnunk, hogy a társadalmi aktorok közül kik és mikor követnek el valóban visszaélést. Hogy ez nem mindig világos a közvélemény számára, az tisztán látszott a Covid járvány idején, de az orosz agresszió kapcsán még inkább. Ennek a riportnak tehát nem az a célja, hogy egy ember szenvedéstörténetének hitelességét megkérdőjelezze, és nem az áldozatok felelősségét firtatja. A kérdés nem az, hogy van-e kiszolgáltatottság, erőszak és mélyszegénység – mert ezek léteznek. A kérdés: amikor egy történet ekkora erkölcsi és politikai súlyt kap, mennyire tiszta, következetes és ellenőrizhető az a valóság, amelyre hivatkozik? Nagy a tét, EU-s pénzekről és közpénzekről is szó van, hiszen Parászka a román közszolgálati rádió szerkesztője, és egyik munkáltatójánál, a magyarországi HVG-nél jelenleg is európai együttműködés keretében finanszírozzák írásait különböző európai újságok, köztük a Hotnews vagy a Mediapool.

Parászka Boróka posztjának főbb ellentmondásai és rejtélyei

Amennyiben a feltűnően információszegény, ám annál drámaiabb hangvételű szövegben adatszerűséget, tényszerűséget keresnénk, akkor bizony nagy bajban vagyunk. Annyit azért megtudunk az első posztból, hogy a szerző és a 24 éves roma nő együtt járnak a hivatalba („Hivatalba járunk ketten”), ami azt az érzetet kelti az olvasóban, mintha Parászka huzamosabb ideig tartó, bonyolult ügyintézés-sorozatot vállalt volna magára, hogy ezzel segítsen a roma nőnek, aki egyébként „személyi iratokat, igazolásokat” kér “arról, hogy létezik”, mert ő a "hivatalosan nem létező" lány. A poszthoz később hozzáfűzött kommentben Parászka rögzíti: azért jártak a hivatalban pénteken, hogy a nő gyermekeinek keresztleveleit kivegyék. Egy másik kommentben azt is, hogy a roma hölgynek egynél több gyermeke van, akik iskolába járnak. A nő jellemzése során elhangzik, hogy beszéli a német nyelvet, mivel előfordult, hogy az volt a munkanyelve - tehát járt olyan országban, ahol németül beszélnek.

Meglehetősen ellentmondásos, és a romániai hétköznapi gyakorlattal szembemegy az, hogy huzamosabb ideig járjon valaki hivatalokba, hogy a létezését regisztrálják, és az ezt igazoló okiratokat megkaphassa.

Azonnal adódik az a kérdés is, hogy amennyiben a nőnek semmiféle papírja nincs, hogyan azonosítható anyaként a hivatal számára? Ráadásul, egy későbbi kommentben Parászka azzal szereli le a segíteni óhajtó olvasókat, hogy a “Divertis Alapítvány” (a valódi neve Divers, és egyesület, nem pedig alapítvány!) már eljuttatott egy segélycsomagot a gyerekeknek, ez segélycsomag pedig tanfelszerelést is tartalmazott. Nos, ha a gyerekek iskolába járnak, legalábbis valamikor őket beíratták az iskolába, akkor hogy nincs keresztlevük? Anélkül ugyanis az iskolai beiratkozás nem történik meg. Ha pedig már van olyan gyermeke a nőnek, akinek van keresztlevele, hogy lehet az, hogy ő meg egyáltalán nem szerepel a román népességnyilvántartásban?

Ugyanitt, nagyon nehezen elképzelhető, hogy a roma hölgynek ne lett volna útlevele, amikor külföldre ment dolgozni, még akkor is, ha nem önszántából ment, hanem embercsempészek áldozata volt. Jellemzően a maffia sem csomagtartóban csempészi azokat az embereket, akiknek könnyen tud valódi személyi iratokat intézni - az iratokat később veszik el tőlük, a munkavégzés helyén. Viszont, ha a roma lány megszabadult a fogvatatóitól, hogyan jutott haza hatósági segítség és személyi iratok nélkül Romániába, ráadásul gyerekekkel?

A nő heroizáló túlrajzolása nem konkrét ellentmondás, de narratív eszközként gyanús.

Miután a drámai posztját közzétette, Parászka Boróka azzal szembesült, hogy az olvasók, az egyszerű magyar emberek mégsem csontrasszisták, és egymást követték azok a kommentek, amelyben anyagi segítséget kívántak volna nyújtani a roma nőnek. Parászka Boróka végül azzal szerelte le ezeket az olvasókat, hogy majd valamikor létrejön egy rehabilitációs központ. Csakhogy itt is komoly ellentmondásokba sikerült kevernie önmagát.

Az első poszt sovány információi ugyanis:

ideiglenes hajlék,
egy tanya, kisgyerekekkel, “akikkel hol itt, hol ott húzza meg magát”

egy súlyos krízis képét mutatják, semmiképp sem valami olyasmit, ami ráér addig, míg lesz “hosszútávú rehabilitációs központ”, és maga Parászka írja a támogatások kapcsán, hogy “hiszen kemény fagyok vannak, minden perc számít”. Helyzete hasonló, mint amikor valakinek leég a háza, vagy amikor egy gyermek komoly beteg lesz, és pénzt gyűjtenek a településen, újságcikkek közlik a család számlaszámát, ahová támogatást várnak. Lehet, hogy a nő krízishelyzete nem akut, hanem permanens, azzal ellentétben, akinek például a háza ég le - de a gyűjtés és az adományozás szempontjából ez nem releváns, hiszen a szerző egyes mondatai szerint is azonnali segítségre szorul. Ha a nő valóban egy létező személy, nem bonyolult bankszámlát nyitni neki, és számára gyűjtést szervezni, más kérdés, hogy nemlétező személynek elég nehéz számlát nyitni, és a felajánlott ajándék mobiltelefon is követhető, leellenőrizhető elvileg, hogy a telefon új használója megfelel-e a leírásnak. Mindezek ellenére a második posztban, amelyben a segítségre sietőket leszereli, Parászka azzal hárítja a roma nő számára nyitandó bankszámlára vonatkozó javaslatot:

“Sokuknak még személyi iratai sincsenek, lakcímmel nem rendelkeznek - bankszámláról nem is álmodhatnak.”

Itt, azon kívül, hogy ez életszerűtlen hazugság, figyeljünk az általános alanyra, amire már pár mondattal korábban átvált a szerző. Ha a javaslatot kategorikusan elutasítaná, jobban látszana, hogy nonszensz. Továbbá: a roma nő, aki “okos, mint a nap”, és még csak nem is digitális analfabéta, miért nincs megkérdezve, hogy ő mit szeretne? Az egész történet során egyszer sem kerül említésre ennek az okos nőnek egyetlen konkrét megjegyzése, reakciója sem.

A poszt alatti kommentekből látható, hogy az olvasók jelentős része azt hiszi, hogy ez az eset is Magyarországon történik. Ez visszatérő húzás Parászkánál, és ezt a félreértést a kommentekben sem teszi helyre. Hogy ezt az orosz propagandából ismerős metódust (tíz éves, máshol készült videó újrahasznosítása aktuális narratívával) tudatosan használja, abból is látszik, hogy a második posztban, ahol egyébként ugyanazok az intézmények és az első posztban még elutasító “kisasszonyok” váratlanul valóságos angyalszárnyat kapnak, hangsúlyozottan szerepel, hogy Romániában és Marosvásárhelyen történt az eset.

Az intézményi rasszizmus olcsó vádja

Az első posztban még úgy írja le Parászka Boróka a hivatalokban dolgozó irodista kisasszonyokat, mint akik lekezelően bánnak a roma nővel, akik "menjeninnen", "mitakaritt" kategóriába sorolandó személyként kezelik a roma nőt. A kérdés adja magát: ha Boróka azért ment, hogy segítsen ennek a nőnek, akkor miért nem emelte fel a szavát a jelenség ellen ott helyben?

A roma hölgy a “kezét tördeli szüntelen” az ügyintézés során. Kérdés, hogy Parászka, aki a második posztja szerint több hasonló helyzetű nővel foglalkozik, és gyakorlott ügyintéző, miért nem készítette fel előre a pártfogoltját a hivatalban várható szcenáriókra, beleértve azt is, hogy hogyan érez az a személy, aki segítség nélkül, rutinszerűen, öntudatosan jár hivatalba, értve ez alatt a különböző viselkedési formák, taktikák ismertetését, amellyel, amennyire lehet kompenzálható a fölé-alá rendeltségi érzet kialakulása a felekben. Ráadásul nemcsak engedi ezt a vélelmezett intézményi rasszizmust, hanem ő maga is alkalmazkodik: “köszönünk mindent mélyen meghajolva” - többes szám első személy. A gyakorlott segítő, aki teljesen felkészületlen - itt valami nagyon nem kerek.

Az intézményi rasszizmus vádja tehát minden bizonnyal teljességgel megalapozatlan - nem azt állítjuk, hogy a jelenség nem létezik, de azt igen, hogy a Parászka által megírt drámai posztnak ez biztosan nem valós eleme. Parászka viszont ezzel a váddal hozzájárul az intézményekbe vetett társadalmi bizalom jelen esetben indokolatlan megrendítéséhez, ami minden, csak nem demokratikus cél, és az önlebuktatásra sem kellett sokáig várni, hiszen a második, a tömeges segítségnyújtási szándékot leszerelő posztjában Parászka szerint már a ratifikált Isztambuli egyezmény égisze alatt kiváló az együttműködés intézmények egész sorával, beszámol a "működő védett ház"-ról, teljes a kánaán, sőt, még a bábeli zűrzavar is rendbe jön: “van olyan hely ahol romaniul is bemondják a magyar és román nyelvű üzenetek mellett a közérdekű információkat” - hogy hol, arról nem tesz említést, és nekünk sem árulta el, amikor erre nála rákérdeztünk.

Az UGAR gesta egy fikció nyomában

Mivel a Parászka által közzétett és nagy olvasottságot elért történet

több helyen utólag módosul,
és mivel a történet elemei mindenhol hadilábon állnak az életszerűség követelményeivel, egymást kizáró együttállásokkal van teli, és
mivel az érzelmi intenzitás nincs arányban a gyakorlati állításokkal, és
mivel a szöveg tele van heroizáló elemekkel (nyelvek, önképzés, erkölcsi fölény, sárból kiszedett szekér),
mindezek együtt pedig alaposan erősítik az átverés, a szándékos érzelmi manipuláció gyanúját,

így az UGAR megkeresett több olyan szociális dolgozót, akik évek óta a romákkal kapcsolatos ügyekben tevékenykednek, és megkerestünk több önkormányzatot is, hogy érdeklődjünk úgy az okmányokkal kapcsolatos procedúrákról, ahogy arról is, hogy a Parászka által jelzett napon történt-e olyan igénylés a hivatalnál, amely megfelel a leírtaknak.

Nos, aki idáig figyelmesen olvasta cikkünket, aligha lepődhet meg azon, hogy gyakorlatilag semmi nem igaz abból, amit Parászka állított a cikkben - de kezdjük az elején. Felvettük a kapcsolatot több olyan szociális dolgozóval, akik romákkal kapcsolatos problémák ügyintézői. Ismertettük velük Parászka írását, majd feltettük kérdéseinket - és együttműködő hozzáállásuk ellenére újra és újra nehezünkre esett megértetni velük, hogy mi lehet a problémánk, hiszen ezek a kérdések évek óta megoldottak, és olajozottan működnek, mondták egybehangzóan, még a legbonyolultabb esetekben is. Igaz ugyan, hogy a cigány közösségekben -is- előfordul, hogy a hivatalos okiratok elkallódnak, ez viszont jobbára az életkörülményeikkel magyarázható: nem megfelelő tárolás során elázik, megrongálódik, költözködés közben elvesztődik stb. Azonban ezek pótlása ma már semmilyen akadályba nem ütközik. A procedúra végtelenül egyszerű, gyors és olcsó, sok esetben a cigányok már segítség nélkül is tudnak intézkedni, de a hivatalokban készségesen segítenek az írástudatlanoknak is. Amennyiben az illetőnek nincs személyi igazolványa és még lakcíme sem, akkor kitölt egy űrlapot, ami az ideiglenes személyazonosító okmányhoz szükséges, és ezzel párhuzamosan, ott helyben kérheti a születési anyakönyvi kivonatot a gyermekei számára is. Helyzettől függően (hány kérés érkezett, hol nyújtották be az igénylést, esetleg ha a gyerek más településen született, így ott van a születési anyakönyvi kivonata stb.) az egész ügyintézés nagyjából három napot vesz igénybe, és évek óta egyablakos, beleértve azt is, hogy nem kell más településre utazni ügyet intézni, az önkormányzatok kikérik egymástól a szükséges adatokat.

Olyan esetre, hogy valaki "nem létező személy", vagyis egyáltalán nincs regisztrálva, senki nem emlékszik az általunk megkérdezett Maros megyei források közül az elmúlt 10-20 évből. Egész egyszerűen nincs is értelme az egésznek: a romák is ugyanúgy kórházakban, szülészeteken, mentőben, vagy ritkábban bába felügyelete mellett otthon, falun szülnek, és minden ilyen esetben kiállításra kerül a születési igazolás az egészségügyi szervek részéről, amivel a keresztlevél is kikérhető. Több más forrásunk szerint azért is hihetetlen, hogy a gyermekek több éven át keresztlevél nélkül éljenek, mert Romániában jár a gyerekek után anyagi támogatás, gyermekpénz, amire keresztlevél nélkül nem lehet beregisztrálni.

Életszerűtlen tehát az, hogy valaki, legyen az bármennyire hátrányos helyzetű, huzamosabb időn át hanyagolja elintézni a gyerekeinek járó támogatáshoz szükséges keresztlevelet, ráadásul egy halmozottan hátrányos helyzetű ember nem is engedhetné meg magának ezt a luxust.

Egyébként, ha valaki mégis ebbe a kategóriába esne, azaz, még nincs nyilvántartva, az eljárás akkor is olajozott és kidolgozott, ha nem mindennapos. Más forrásaink szerint az sem túlzottan valószínű, hogy valaki egyszer sem került orvoshoz 24 éves koráig.

Mindettől függetlenül még mindig előfordulhatott volna az, hogy Parászka Boróka és 24 éves roma támogatottja valóban hivatalban jártak január 23-án, pénteken délelőtt, és valóban keresztlevélért mentek, csak a történet többi része az írói fantázia terméke - de a történet még ezen a teszten sem megy át, ugyanis az önkormányzatok szerint egyáltalán nem történt a posztban leírtakhoz hasonló ügyintézés.

Az UGAR gesta ugyanis megkeresett több Maros megyei önkormányzatot, köztük a legkézenfekvőbbet, a marosvásárhelyi hivatalt, és megkérdeztük, hogy a jelzett dátumon járt-e náluk 24 éves roma nő, segítővel, aki nem újszülött gyermekei számára kért volna keresztlevelet. Amennyiben igen, akkor szerintük is diszkriminatív, nem megfelelő viselkedéssel szembesülhetett-e, valamint azt is megkérdeztük, hogy mennyi idő alatt bonyolítják le az ilyen jellegű okirat-igényléseket. Mint kiderült, a diszkriminációra vonatkozó kérdésünk okafogyott, hiszen az általunk megkeresett önkormányzatok közül egyikben sem járt 24 éves roma nő, aki nem újszülött gyerekének vett volna ki keresztlevelet.

Az önkormányzatok válaszai alapján a hivatali ügyintézés ideje megegyezik azzal, amit a szociális ágazatban dolgozó forrásaink állítottak: az igénylés jellegétől függően 20 perctől három munkanapig, nagyon kivételes esetben öt napig terjedhet, és egyik önkormányzat sem tud olyan esetről, amikor hosszú időn át tartó, nehezen megoldható esettel szembesültek volna.

A többi néma csend?

Mindezek tükrében a következő kérdésekkel fordultunk Parászka Borókához:

• Pontosan milyen iratokat akartak intézni pénteken, és kinek (mármint a roma hölgynek vagy az ő gyerekeinek)?

• Melyik településen, melyik hivatalt keresték fel?

• Mi történt ott, milyen jellegű diszkriminációval találkoztak, mik voltak ennek a jelei?

• Mikor kezdték az ügyintézés-sorozatot ezzel a roma hölggyel, konkrétan milyen lépéseket kellett megtenniük eddig, közben esetleg milyen nehézségekbe ütköztek?

• Hol van az a hely, ahol bemondanak közérdekű információkat romani nyelven is?

• Az Ön posztja hatására rengetegen jelezték segítő szándékukat, és Ön is jelezte, hogy igyekeznek elrendezni annak lehetőségét, hogy a roma hölgy, akit ön pénteken elkísért, adományokat fogadhasson, ugyanis minden nap számít a nagy hideg miatt. Mely civil szerveződésekkel dolgoznak közösen ennek érdekében, és hol tart ennek a megszervezése?

Parászka Boróka levelünket ignorálta, cikkünk megjelenéséig nem válaszolt.

Parászka Boróka hazudik, de miért tenne ilyent?

Parászka Boróka írása

tele van ellentmondásokkal,
mesterségesen idéz elő érzelmi manipulálásra alkalmas hangulatot,
írását semmi sem különbözeti meg azoktól a kamuposztoktól, ahol “mindkét lábam le van vágva, de ilyen tortát sütöttem, és még senki sem lájkolta”, valamint
történetének legfontosabb elemeit cáfolják a szociális ágazatban dolgozó forrásaink és az önkormányzatok által közölt válaszok.

Márpedig, ha a hivatalok sem tudnak Parászka és a 24 éves roma nő látogatásáról, akkor nyugodtan megfogalmazhatjuk gyanúnkat: a teljes történet fikció. Persze ez felvet egy kérdést: miért tenne ilyent Parászka Boróka, a Marosvásárhelyi Közszolgálati Rádió közalkalmazotti státuszban dolgozó munkatársa, aki nemcsak saját maga felel az általa megjelentetett írásokért, hanem az őt alkalmazó Marosvásárhelyi Rádió, egy közintézmény kredibilitását is kompromittálja?

A választ mi sem tudjuk, de sejtéseink vannak.

Egyik kézenfekvő válasz, hogy Boróka belelavírozta önmagát abba a szerepbe, amiben ő az egyetlen hiteles romaügyi, és mindenféle kisebbségügyi szakértő, akit ezen a jogcímen ténylegesen meg is hívnak helyi érdekeltségű romakonferenciákra, “hatuma” podkasztra stb., aki visszatérően hirdeti nagy nyilvánosság előtt, és peres eljárások során is hivatkozik arra, hogy a romákért való tevékeny kiállása miatt őt folyamatosan támadja a környezete, aki különböző műsorok és nagy tekintélyű újságok hullámhosszán és lapjain szólal meg és ír ezekről a témákról. A részben vagy egészében kitalált történetek tehát Parászka Boróka esetében az önnépszerűsítés mellett azt a célt szolgálják, hogy olyan magas morális ítélőszék pozícióba helyezzék őt, ahol már nem bírálható, nem kérhető számon.

Ezt a képet fenntartani vagy komoly munkával jár, vagy pedig kellenek hozzá az ilyen fikciós sztorik, különben kikopna a neve az olvasók emlékezetéből. Ezt az üzemmódot megkönnyíti, hogy mindazok, akik birtokában vannak olyan eszközöknek, tudásnak, időnek és közpénznek, amelyek segítségével leellenőrizhetnék a közéjük jól beágyazott szerző által leírtakat, ezt nem teszik meg, ezzel pedig lényegében adják alá a lovat, és az érzetet, hogy minden megúszható, bármit mondhat, úgysem lesz rá nézve semmilyen káros következménye. Pedig elsősorban az ilyen valótlan és életszerűtlen történetekre épülő esetek, az elesettek nyomorán történő iparszerű élősködés fojtja meg csírájában azt a folyamatot, amely végül egy valós szociális közpolitika elfogadásában és alkalmazásában kellene véget érjen. Ehhez pedig minden aktorra szükség van - kivéve a szélhámosokra, és a szélhámosokat a hátrányos helyzetű, nyomorgó csoportok nem tudják kiszűrni a rendszerből, ezeket azok tudják kiszűrni, akiknek megvannak az ehhez szükséges erőforrásaik.

Egy másik aktuális példa, hogy a Parászka által ebbe a kamu történetbe is belekevert Divers Egyesület politikai alapon előnyt szerezhet a többi romákkal foglalkozó aktorhoz képest Marosvásárhelyen, ha az igényüket elfogadja az RMDSZ-es többségű helyi tanács, vagyis a Divers nyílt pályáztatás nélkül kaphat meg egy köztulajdonban álló területet. Ebben az esetben pedig a közvélemény jogosan teszi fel azt a kérdést, hogy a Divers vajon mivel fizet vissza Soóséknak: nem a roma szavazatokkal?

Ennyi ellenérdekelt, összezáró romaügyi aktor mellett hogy lesz ebből valódi felzárkózás?

Tordai András