Tündérkert állóvize: bukások után, változások nélkül

Valami furcsa, dohos szag terjeng mostanában Tündérkert fölött. Nem a változás szele ez – ugyan, dehogy –, inkább a régi, megposhadt levegő kering újra, mintha sosem fújt volna errefelé a nemere. Hangosabban zúg a hazugság, és bátrabban hazudnak azok, akik tegnap még ellenzéknek öltöztek, ma pedig ugyanazzal a mozdulattal simulnak vissza az RMDSZ puha, kényelmes hátsójába.

Elemzések jönnek s mennek, okoskodások, bölcsnek szánt siránkozások arról, mi lesz velünk, most, hogy Orbán Viktor – ez az önmaga paródiájává lett, kelet felé kacsintgató, oroszlelkű csinovnyik – elbukott. Mintha itt, nálunk bármi is történt volna. Mintha az utóbbi 16 év legfőbb kérdése az lett volna Erdélyben, hogy mi történik Budapesten – nem pedig az, hogy ki ül a kassza kulcsán. Pedig most igazán megcsaphatna bennünket is Batthányi térről induló hűs dunai szél, de sajnos az ember olvassa ezt a sajtót, ezt a sok papírból és pixelből összetákolt pótlékvilágot, és csak azt érzi: semmi nem változott! Ugyanazok az arcok, ugyanazok a reflexek, ugyanaz a gyáva hallgatás, amelyből olykor kibuggyan egy-egy bátor mondat – de csak addig, amíg nem kerül pénzbe.

És közben a Transtelexen már lassan sorszámozni kell azon cikkeket, amelyekben Kelemen Hunor lemondását követelik – mert Orbán bukott. Mintha ez volna a bűn. Mintha nem az volna az igazi vétek, hogy ez az örökké megmagyarázott, örökké felmentett vezető dalolva adta zálogba a jövőnket egy narancsszínű erszényért. Mintha nem az volna a tragédia, hogy mindaz, ami képviselet lehetett volna, ma már csak díszlet egy politikai operettben - és ez neki, és az őt elvtelenül kiszolgáló operettintellektüelleknek köszönhető

De nem. Most azért kellene mennie, mert rosszul dobott a gép. Mert a „meccs” – amelyet mindig mások rendeznek, mások bíráskodnak – most épp nem úgy alakult. Ez hát az erkölcs: nem az árulás számít, hanem a balszerencse.

Így aztán minden maradhat: a kontraszelekció, amely már nem is hiba, hanem rendszer, a bukaresti kormányzati szerep, amely inkább alibi, mint eredmény. És a kérdés, amelyet senki nem tesz fel igazán: hová lett az a tonnányi magyarországi közpénz? Ki ette meg, ki hordta szét, ki épített belőle magának kis, meleg túlélést?

Marad tehát a remény – az a keserű, amely inkább gúny, mint hitet épít. Hogy majd egyszer valahol, talán pont egy ukrán benzinkúton, egy túldíszített, tulipános furgonból kihullanak a csontvázak. A Szövetség csontvázai. Az a múlt, amelyet pont most ásnak el ismét, de amely nem tud nyugton maradni. Szép volna. Igazságos volna. De itt az igazság is késik, mint minden más.

És persze ott a legújabb-legrégebbi mese: majd jön valaki Budapestről, majd jön Magyar Péter, és rendet tesz. Majd ő nem áll szóba, vagy ha szóba áll, akkor követel, kikényszerít, igazságot oszt. Mert mi itt, Erdélyben, már nem követelünk, csak várunk, mint a rossz történetek negatív hősei, akik mindig másokra bízzák a saját sorsukat. Pénzt, paripát, fegyvert, demokráciát – mindent kívülről várunk, mert erre tanítottak minket, és közben egyre kevesebbet adunk hozzá. Mert az erdélyi magyar közélet ma már nem tragédia, hanem unalom.

És az unalomnál nincs veszélyesebb.

Karczag Anna