Turul, vodka, kegyelem, avagy a pedofilbotrányba fulladt nemzeti cirkusz

Sosem voltam Gaudi-Nagy Tamás híve. Túl sok volt benne mindig a színpadias nemzeti póz, a forradalmi díszletnek használt jogászkodás, meg az a sajátosan magyar politikai messiástudat, amely rendszerint akkor tör elő az emberből, amikor már végképp összekeveri a hazafiságot a szerepjátékkal. Sok mindent feltételeztem róla az évek során: hogy opportunista, hogy politikai kalandor, hogy a szélsőjobboldal egyik önjelölt mártírja, aki Moszkva felé sandítva próbálja eladni magát nemzeti ellenállóként. De azt az egyet még én sem gondoltam volna, hogy egyszer egy pedofilbotrány körül bukkan fel a neve, méghozzá nem felháborodott szónokként, hanem jogi segédmunkásként egy olyan rendszerben, amely évek óta a „gyermekvédelem” jelszavával terrorizálja végig a közéletet, és ennek a bukott rezsimnek valamikor még ő és elvtárasai voltak az úgynevezett jobboldali, hazafias ellenzéke.

A magyar szélsőjobboldal olyan, mint egy lejárt szavatosságú, pálinkába áztatott rémálom valahol a Keleti pályaudvar mögött: büdös, agresszív, és időnként elhiszi magáról, hogy ő a nemzet utolsó reménye. Évek óta nézzük ezt az önmagát turulmadár-röptetőnek képzelő politikai roncsderbit, ahol az úgynevezett „hazafiak” Moszkva seggéből próbálják kiásni a magyar szuverenitást, miközben vörös fejjel üvöltik, hogy Brüsszel a sátán, Ukrajna pedig maga a világvége. Ebből a díszes társulatból indult el Gaudi-Nagy Tamás , hogy megérkezzen oda, ahol mindig is állt, ült: a kegyelmi botrányhoz, mert Tamásunk olyan a magyar közéletnek, mint a játszótér homokozójában otthagyott fecskendő.

Persze nem kéne meglepődni. Ez az egész bagázs régóta ugyanabból a rothadó szovjet konzervből zabálja a geopolitikai moslékot. A Jobbik még fénykorában olyan lelkesedéssel rohant kelet felé, mintha Putyin személyesen ígért volna nekik olcsó gázt meg történelmi küldetést. Vona Gábor az Iráni Forradalmi Gárdával haverkodott volna választási megfigyelés címén – mert mi más kell egy európai demokráciának, mint pár fanatikus teheráni egyenruhás, akik az Allahu Akbar és a szavazatszámlálás közti finom összefüggéseket magyarázzák a Blaha aluljáróban. Gyöngyösi Márton meg úgy rajongott Moszkváért és Pekingért, mint egy alkoholista gimnazista első rockfesztiválján. A Jobbik krími „megfigyelői” pedig pontosan azt csinálták, amit az ilyen hasznos idióták szoktak: asszisztáltak egy imperialista megszálláshoz, majd úgy vigyorogtak hozzá, mint akik történelmet írnak, nem pedig egy háborús bűn PR-anyagát hitelesítik.

Ebből a toxikus mocsárból nőtt ki a Mi Hazánk is, Toroczkaival az élen, aki úgy mozog a magyar politikában, mint egy háromnapos vodkaszagú minibárból előmászott kelet-európai végbélnyílás, akit még a GTA fejlesztői is túl karikatúraszerűnek dobtak volna vissza. Moszkvában Medvegyevvel parolázni nem geopolitikai stratégia, hanem erkölcsi mélypont és hullagyalázás. Duginnal és Medvegyevvel nem kávézgatni szokás, hanem aláírni valamit, amit normális országokban minimum kémelhárítási jelentésekben emlegetnek. Ezek az emberek geopolitikai ragadozók, akik minden hülyét felhasználnak, aki hajlandó a Nyugat ellen acsarogni némi ideológiai simogatásért cserébe.

És akkor egyszer csak jön a hír: Gaudi-Nagy Tamás is benne volt a kegyelmi ügyben. A nagy nemzeti jogvédő. A rendszerellenes szabadságharcos. A turulba oltott Che Guevara. Az ember, aki elvileg a nemzet becsületét védi a gonosz liberális világösszeesküvéstől – erre most kiderül, hogy Kónya Endre ügyében írogatta a jogi papírokat.

És itt valami végleg szétesik.

Mert eddig azt hazudták magukról, hogy ők a rend, az erkölcs, a gyermekvédelem, a keresztény Magyarország utolsó bástyája, még a Fidesszel szemben is! Hogy a liberálisok meg a „deviánsok” veszélyeztetik a gyerekeket, miközben ők majd vasököllel rendet tesznek, erre most ott állnak egy pedofilbotrány közepén, és az egyik ikonikus figurájuk nemhogy elhatárolódik, hanem aktív szerepet vállal az egész jogi machinációban.

Persze ilyenkor jön a szokásos cirkusz, a rendszeresen megrendezett narratívaátkeretezés olimpiai döntője. Gaudi már úgy adja elő magát, mint valami üldözött igazságharcos, aki a rendszer sötét bugyraiban próbált megmenteni egy ártatlan embert. Mintha ő lenne a magyar Mandela, csak kevesebb börtönnel és több Facebook-poszttal, mintha egy Soros-pénzen futó NGO aktivistája költözött volna bele a rovásírásos zászlóba. Csakhogy ez nem szabadságharc, és ez nem jogvédelem, hanem egy mocskos, bűzös politikai hálózat szaga, amelyből egyre több minden lóg ki.

Nézzük csak a tényeket:

• A kormány tárgyalt Budaházyék kegyelméről.

• A hunniások és Kónya ugyanabban a kegyelmi hullámban kaptak mentőövet.

• Budaházyék ügyvédje Gaudi-Nagy volt.

• Kónya ügyvédje szintén Gaudi-Nagy volt.

És akkor tessék mondani: mégis milyen csatornákon keresztül talál egymásra egy pedofilügybe keveredett káder és a magyar szélsőjobboldal egyik legismertebb ügyvédje? Véletlenül? Ugyan már. A magyar politikában annyi a véletlen, mint működő hazugságvizsgáló egy Fidesz–Mi Hazánk közös afterpartin.

Kónya nem egy eldugott falusi senki volt: kormányközeli kapcsolatok, elitkörök, Lévai Anikó, Ugron Zsolna, udvari hálózatok. Ez minden, csak nem egy magányos aktatáskaügynök története, ez a hatalom belső gravitációja. Az a világ, ahol a „nemzeti oldal” szereplői egymást fedezik, egymást mentik, egymásnak intézik a túlélést, miközben a nyilvánosság előtt erkölcsről papolnak, mint részeg pap egy falunapon. És talán ez az egész történet legundorítóbb része.

Nem az, hogy a szélsőjobb képmutató. Azt eddig is tudtuk. Nem az, hogy Moszkva felé dörgölőznek. Azt is. Hanem az, hogy ezek az emberek évek óta a „gyermekvédelem” nevében építenek politikai hisztériát, miközben a saját köreikben olyan figurákat mentegetnek és védenek, akiknek normális országban a közélet közelébe sem lenne szabad kerülniük.

A bukott rezsim pedig közben tovább hörög, mint egy szétvert, lopott luxusautó az árok szélén: a régi rezsim sofőrjét ugyan kirángatták belőle, de a motor még mindig ég, a csomagtartóban ott zörögnek a rendszer csontvázai, és hátul félrészeg utasok üvöltik, hogy „tigrisek vagyunk, nem nyulak”, miközben az egész roncs fék nélkül csúszik bele az orosz befolyás, a propaganda és a morális rothadás ködébe. Értük nem kár. Az országért, amit tönkretettetek? Azért nagyon...

Karczag Anna