Miért próbálkozik Moszkva újra és újra - út a háborúhoz

Az orosz támadások „hibridnek” nevezése politikai Xanax-á válhat – érvel Cristian Soare a DefenseRomania oldalán, egy lengyel elemzésre hivatkozva. A szerző szerint az európai kormányok elismerik az orosz fenyegetést, de a drónincidenseket, a vasúti és energetikai infrastruktúra elleni szabotázsokat rendre különálló nemzeti ügyként kezelik. Így Moszkva minden alkalommal csak az adott ország válaszával számol, miközben azt teszteli, hol húzódik a NATO közös fellépésének határa.

A DefenseRomania cikke a lipcsei repülőtér elleni dróntámadást, a lengyel, észt és szlovák infrastruktúrát érintő szabotázsokat, valamint a NATO-tagállamok légterének ismétlődő megsértését sorolja az eszkaláció példái közé. Soare állítása szerint ezek együtt már katonai logikát követő kampányt alkotnak: Oroszország a közlekedést, az energiaellátást és Ukrajna támogatásának útvonalait próbálja veszélyeztetni, miközben minden egyes műveletet elég korlátozottnak hagy ahhoz, hogy a megtámadott állam szövetségesei vitatkozhassanak a megfelelő válaszon.

Az írás legerősebb megfigyelése a válaszok széttagoltságáról szól. Egy állam kiutasít diplomatákat, egy másik bezár egy orosz konzulátust, a harmadik vizsgálatot indít; Moszkva pedig minden alkalommal külön-külön fizeti meg a következményeket. Donald Tusk lengyel miniszterelnök figyelmeztetése ugyanezt a veszélyt írja le: Oroszország olyan drón- vagy rakétacsapásokat készíthet elő NATO-területen, amelyeket később „véletlenként” próbálhat feltüntetni. Egy ilyen támadásnak nemcsak a közvetlen kár lenne a célja, hanem annak kipróbálása is, hogy a szövetség képes-e közösen válaszolni. Az AP beszámolója szerint Tusk az ukrajnai támogatási útvonalakat érő fenyegetést is kiemelte.

Az 5. cikkellyel kapcsolatban azonban pontosítani kell a DefenseRomania címének sugallatát. A „hibrid” elnevezés önmagában nem zárja ki a kollektív védelem alkalmazását: a NATO hivatalos magyarázata kifejezetten kimondja, hogy egy jelentős kibertámadás vagy más hibrid művelet is elérheti a fegyveres támadás szintjét, erről az adott eset körülményei alapján döntenek. Az 5. cikkely alkalmazása ugyanakkor nem jelent automatikus hadüzenetet vagy kötelező bombázást: minden tagállam olyan segítséget nyújt, amelyet a biztonság helyreállításához szükségesnek ítél. Ez lehet fegyveres fellépés is, de nem kizárólag az.

A szerző következtetése ettől még komoly kérdést vet fel. Ha egy orosz műveletet megbízható bizonyítékok alapján Moszkvához kötnek, miért nincs rá előre egyeztetett, közös válasz? Soare szerint az Ukrajna támogatását akadályozó szabotázst például az ukrán hadseregnek küldött további fegyverekkel és forrásokkal kellene következetesen viszonozni; emellett össze kellene kapcsolni a NATO katonai elrettentését az EU szankciós és pénzügyi eszközeivel. A javaslat lényege világos: az orosz vezetésnek minden újabb támadás előtt tudnia kellene, milyen költséget vállal vele.

A vita tehát nem azon dől el, hogy egy dróntámadást vagy szabotázst melyik szóval írunk le, azon dől el, hogy a bizonyított támadásokra a szövetségesek együtt, kiszámíthatóan és Moszkva számára érzékelhető erővel válaszolnak-e. Ha minden eset után újra a nulláról kezdődik a tanácskozás, Oroszország a következő műveletét is ehhez fogja igazítani.

Uga