SZABAD UKRAJNA

Belehalt a sérüléseibe a 13 éves Olekszandra Makuha, aki több mint egy hónapon át küzdött az életéért.

Savita Wagner német önkéntesként érkezett Ukrajnába, hogy segítsen az ország védelmében. A Kárpáti Szics önkéntes alakulat tagjaként szolgált, a hívójele a „Kígyó" volt. Elsősorban sebesültek mentésében vett részt, és a bajtársai szerint rendkívüli gyorsasággal és bátorsággal dolgozott a legveszélyesebb helyzetekben is.

A saját maga írta cetliről ismerte fel elesett férjét. A papíron ez állt: „Nagyon-nagyon-nagyon szeretlek." Andrij ezt a cetlit magával vitte az utolsó bevetésére.

Valentina Makarenko három bajtársával együtt vesztette életét. A ravatalozóban érte az édesanyját a legnagyobb fájdalom: ott tudta meg, hogy a lánya gyermeket várt.

Van a háborúnak egy munkája, amelyről ritkán beszélünk, mert túlságosan nehéz ránézni: valakinek ki kell hoznia a holttesteket a frontról. Nem a hősi rohamról, nem a fegyverekről szól, hanem arról, ami utánuk marad — a temetetlen halottakról, akiket különben az aljnövényzet és a feledés nyelne el. Olekszij Jukov ezt csinálta. Augusztus 5-én, egy taposóaknára lépve, épp e munka közben halt meg, neg

Ő itt Jaroszlava Zsuravel. Az első képen apja portréját tartja a kezében, akit oroszok öltek meg 2020-ban. A második fotó 2023-ban készült, amikor Jaroszlava betöltötte a 18. életévét, és belépett a hadseregbe, hogy megbosszulja apját. Jelenleg az ukrán fegyveres erőknél szolgál.

A 63 éves Halina Tiscsenkót egy orosz katona a saját otthonában, gépfegyverrel fenyegetve megerőszakolta. Ezután meztelenül kivezette az utcára, és arra kényszerítette, hogy a fagyban gyalogoljon.

Van, hogy egyetlen emberi sors többet mond el egy háborúról, mint bármelyik hadijelentés. Marija története ilyen. A 43 éves nő óvónő volt, két ikerfiú édesanyja — mindkét fia, Andrij és Ivan, a 25. légideszant-dandárban szolgált.

Karácsony előtt a tizenegy éves Julijának azt mondták, választhat bármilyen ajándékot, amit csak szeretne. A kislány egyetlen mondattal felelt:

2025 júliusában egy katonák által használt épületet ért orosz támadás, amely során a beszámolók szerint tiltott vegyi anyagot, klórpikrint vetettek be. Danyilo testének 80 százaléka megégett. Később úgy emlékezett vissza: „Mindent szétmart, még a bakancsomat is.”

"Ebben a házban nem lesz Karácsony. Itt volt az orosz világ".

Egy ukrán városban családok terítenek meg a Szviata Vecseryára, a Szenteste idején hagyományos vacsorára.

Egy 18 éves krími fiatalembert az orosz hadseregbe akartak besorozni. 3.000 kilométert tett meg, hogy elérje Kijevet. Ez Artem története. Zaporizzsiában született, de ötéves korában családjával Szevasztopolba költözött. 2014-ben Oroszország elfoglalta a Krímet, és attól a pillanattól kezdve élete olyan elnyomás alatt kezdett formát ölteni, amely nem hagyott választást – írja Suspilne.

A városom eltűnt az megszállás alatt, de Mariupol népe él, és szinte mindannyian sebesültek vagyunk belül. Különböző történeteink vannak, és a legtöbbjük olyan horrortörténetekre hasonlít, amelyeket nem lehet elfelejteni és továbblépni. Én például még mindig számolom az élet lépéseit.

Minden reggel ugyanaz a csend fogad. Egy olyan csend, ami nem a béke hangja… hanem a hiányé.

Oroszország immár negyedik éve próbálja megtörni Ukrajnát, de a győzelem továbbra is elérhetetlen számára. A világ második legerősebb hadserege hatalmas veszteségeket szenvedett a frontokon, miközben az ukrán nép továbbra is kitart. Ez a háború már rég nem csupán a fegyverek küzdelme, hanem az akarat, a hit és az emberi méltóság próbája is.

Már a negyedik éve élem meg ezt a háborút. Néha magam sem tudom, hogyan lett mindez a mindennapjaink része. A háború már nem egy hír a televízióban – itt van körülöttünk, a levegőben, az utcáinkban, az emberek arcán. És mégis, mintha egyre kevesebben vennék észre.