SZABAD UKRAJNA

Gennagyij Zelenij annak az embernek mentette meg a családját, aki később átadta őt az oroszoknak. Megszökött a fogságból, majd kilenc hónapon át bujkált a megszállt Mariupolban, mielőtt sikerült eljutnia a sajátjaihoz.

„Élve tépték le rólam a bőrt. Az egész hátamon egy heg maradt.” Ezt Jevhenyij Soludko mondta, miután visszatért az orosz hadifogságból. Nem képletesen beszélt, nem túlzott, nem publicisztikai erősítésként fogalmazott így. A hátán ma is ott van annak a nyoma, amit az orosz fogságban tettek vele.

Egy rohadt pocsolyából ivott vizet, a lebénult karját a mellkasához szorítva, nehogy félrenyeljen. És mégis tovább kúszott, két napon át, a bajtársai felé.

Olexij Sevcsenko ahhoz szokott hozzá, hogy mások életét mentse. A Luhanszk megyéből származó férfi egészségügyi képzést kapott, szülészként dolgozott egy szülészeten, majd 2017-ben, krónikus asztmája ellenére, szerződést kötött az ukrán hadsereggel. Harctéri egészségügyi katonaként a Donbászban szolgált, ahol tűz alatt mentette a sebesülteket, és a halottakat is kihozta a lövedékek közül, 2022. áp

Dmitro Dmitrisin mindössze harmincéves volt, amikor 2025 augusztusában meghalt, addigra azonban annyi mindenen ment keresztül, amennyi másnak több életre is sok lenne: hét éven át harcolt Ukrajnáért, ötször sérült meg ugyanazon a lábán, túlélt egy égő harcjárművet, töréseket és aknarobbanást, orosz fogságba került, ahol éheztették és elektromos árammal kínozták, később elveszítette az egyik lábát,

Olexandr fogsága előtt és alatt készült fotóit annak idején az egész világ láthatta. Azokon a képeken szinte lehetetlen volt nem észrevenni, min ment keresztül ez az ukrán katona.Ma már egészen más képeket látunk róla. Egy olyan emberét, aki túlélte a fogságot, és most lassan próbálja visszakapni azt az életet, amelyet megpróbáltak elvenni tőle.

Dmitro Koszjanov örökre nyolcéves marad.

Négy hónap után egyedül szökött meg a fogságból, csere nélkül. Előtte bordákat és ujjakat törtek rajta, gépfegyver csöve alatt pedig az orosz himnuszt kellett énekelnie.

Volt mindene Amerikában, mégis Ukrajnát választotta. Ma pedig harctéri egészségügyi katona, aki nap mint nap ukrán katonák életéért küzd.

Vannak családok, amelyekről egyszerűen nem lehet száraz statisztikai adatokként beszélni. Mert minden egyes név mögött egy élet, egy család, szeretet és felfoghatatlan fájdalom van. Ez a szlovjanszki Pavenko család története.

Belehalt a sérüléseibe a 13 éves Olekszandra Makuha, aki több mint egy hónapon át küzdött az életéért.

Savita Wagner német önkéntesként érkezett Ukrajnába, hogy segítsen az ország védelmében. A Kárpáti Szics önkéntes alakulat tagjaként szolgált, a hívójele a „Kígyó" volt. Elsősorban sebesültek mentésében vett részt, és a bajtársai szerint rendkívüli gyorsasággal és bátorsággal dolgozott a legveszélyesebb helyzetekben is.

A saját maga írta cetliről ismerte fel elesett férjét. A papíron ez állt: „Nagyon-nagyon-nagyon szeretlek." Andrij ezt a cetlit magával vitte az utolsó bevetésére.

Valentina Makarenko három bajtársával együtt vesztette életét. A ravatalozóban érte az édesanyját a legnagyobb fájdalom: ott tudta meg, hogy a lánya gyermeket várt.

Van a háborúnak egy munkája, amelyről ritkán beszélünk, mert túlságosan nehéz ránézni: valakinek ki kell hoznia a holttesteket a frontról. Nem a hősi rohamról, nem a fegyverekről szól, hanem arról, ami utánuk marad — a temetetlen halottakról, akiket különben az aljnövényzet és a feledés nyelne el. Olekszij Jukov ezt csinálta. Augusztus 5-én, egy taposóaknára lépve, épp e munka közben halt meg, neg

Ő itt Jaroszlava Zsuravel. Az első képen apja portréját tartja a kezében, akit oroszok öltek meg 2020-ban. A második fotó 2023-ban készült, amikor Jaroszlava betöltötte a 18. életévét, és belépett a hadseregbe, hogy megbosszulja apját. Jelenleg az ukrán fegyveres erőknél szolgál.

A 63 éves Halina Tiscsenkót egy orosz katona a saját otthonában, gépfegyverrel fenyegetve megerőszakolta. Ezután meztelenül kivezette az utcára, és arra kényszerítette, hogy a fagyban gyalogoljon.

Van, hogy egyetlen emberi sors többet mond el egy háborúról, mint bármelyik hadijelentés. Marija története ilyen. A 43 éves nő óvónő volt, két ikerfiú édesanyja — mindkét fia, Andrij és Ivan, a 25. légideszant-dandárban szolgált.

Karácsony előtt a tizenegy éves Julijának azt mondták, választhat bármilyen ajándékot, amit csak szeretne. A kislány egyetlen mondattal felelt:

2025 júliusában egy katonák által használt épületet ért orosz támadás, amely során a beszámolók szerint tiltott vegyi anyagot, klórpikrint vetettek be. Danyilo testének 80 százaléka megégett. Később úgy emlékezett vissza: „Mindent szétmart, még a bakancsomat is.”