Az anyja banderistának nevezte, az oroszok megkínozták

Dmitro Dmitrisin mindössze harmincéves volt, amikor 2025 augusztusában meghalt, addigra azonban annyi mindenen ment keresztül, amennyi másnak több életre is sok lenne: hét éven át harcolt Ukrajnáért, ötször sérült meg ugyanazon a lábán, túlélt egy égő harcjárművet, töréseket és aknarobbanást, orosz fogságba került, ahol éheztették és elektromos árammal kínozták, később elveszítette az egyik lábát, majd amikor mindebből felépült, gyomorrákot diagnosztizáltak nála. A „Burzsuj” hívójelű katona történetének talán legkeserűbb része mégsem valamelyik harctéri sérülés vagy a fogságban elszenvedett kínzás volt, hanem az, hogy miközben saját szülőföldjéért harcolt, Oroszországban élő édesanyja gyilkosnak és banderistának nevezte.

Dmitro a Luhanszk megyei Szcsasztyában született, abban a városban, amelynek neve ukránul boldogságot jelent, és amelynek sorsa később szinte kegyetlen ellenpontja lett a saját életének. Hegesztőként dolgozott, majd rakodóként egy bányában, később pedig szerződéses katonának állt az ukrán hadseregben, és 2016-tól kezdve folyamatosan részt vett a harcokban. Szolgált az 53. dandárnál, a 93. „Holodnij Jar” dandárnál és az 59. dandárnál is, végül pedig visszatért az 53.-hoz, mert azon a vidéken akart harcolni, ahonnan ő maga származott. Mire Oroszország 2022 februárjában megindította Ukrajna elleni teljes körű invázióját, Dmitro már tapasztalt katona volt, és a háború addigra is többször majdnem megölte: hét év alatt ötször sérült meg a lába, egyszer egy harcjárműben égett, csonttöréseket és aknarobbanást élt túl, a felépülések után azonban újra és újra visszatért a frontra.

2022. február 24-én alakulata Volnovaha és Mariupol között találkozott az előrenyomuló orosz erőkkel. Dmitro visszaemlékezése szerint tizenegy ukrán katona került szembe tizenegy harckocsival; a katonák túlélték az összecsapást, végül azonban fogságba estek. Dmitrót Olenivkába, majd a 120-as számú büntetőtelepre vitték, ahol tizenhat embert zsúfoltak egyetlen cellába, a padokon kettesével kellett aludniuk, reggelente az orosz himnuszt hallgatták, napi élelmük pedig egy szelet kenyérből állt. Közben azt látták, hogy a kutyákat kásával etetik, és az éhség egy idő után odáig jutott, hogy a rácsokon keresztül nézve az állatok elé tett vödröt, maguk is legszívesebben elvették volna tőlük az ételt. Dmitro a születésnapján sem kapott sokkal többet: 75 milliliter vizet és egy szelet kenyeret adtak neki.

Fogsága alatt hatszor hallgatták ki, a kihallgatások pedig kínzással jártak. Egy székre ültették, lábait vízzel teli lavórba helyezték, a kisujjára vezetékeket erősítettek, majd elektromos árammal kínozták. Körülbelül egy hónap után felkerült egy fogolycsere listájára, de még a hazafelé vezető útból is sikerült újabb megaláztatást csinálni: a foglyokat megbilincselték, zsákot húztak a fejükre, a repülőtéren térdre kényszerítették őket, Dmitrót pedig arra utasították, hogy törött lábán ugrálva jusson el a repülőgép rámpájáig. Valamikor ekkor sikerült kikapnia az egyik katona kezéből a telefonját, és felhívnia a nővérét; amikor meghallották egymás hangját, mindketten sírni kezdtek. A nővére egy katona felesége volt, és Dmitro számára különösen sokat jelentett, mert a szüleivel addigra gyakorlatilag megszakadt a kapcsolata. Ők Oroszországban maradtak, édesanyja pedig nem azt látta a fiában, aki saját hazáját védi, hanem az orosz propaganda nyelvét használva gyilkosnak és „banderistának” nevezte. Dmitro ezek után nem tartotta velük a kapcsolatot, és miközben az orosz fogságból hazatérve súlyos sérüléseiből próbált felépülni, a családnak azt a részét is elveszítette, amelynek elvileg a legközelebb kellett volna állnia hozzá.

A kijevi kórházban fémből próbálták újjáépíteni sérült lábát, és az orosz fogság, a verések, az elektromos kínzások és a törések után Dmitro mindössze másfél hónapot töltött lábadozással, mielőtt ismét visszatért a frontra. Ezúttal mindössze tizenegy nap telt el az újabb katasztrófáig: közvetlenül alatta robbant fel egy akna, testének fele megégett, bokája leszakadt, és több mint öt órán keresztül feküdt sérülten, mire sikerült kimenekíteni. Két hónapnyi kezelés és rehabilitáció következett, a lábát már nem lehetett megmenteni, ezért protézist kapott, és megpróbált ismét alkalmazkodni ahhoz az élethez, amelyet a háború újra és újra átírt számára. A következő csapás azonban már nem a fronton érte. Egy 2024-es orvosi vizsgálaton gyomorrákot diagnosztizáltak nála, ezután megműtötték, négy kemoterápiás kezelésen esett át, majd újabb műtét következett. A szervezete addigra túl volt hét év háborún, számtalan sérülésen, orosz fogságon, kínzásokon, súlyos égési sérüléseken és egy amputáción, a szíve pedig végül nem bírta tovább: Dmitro Dmitrisin 2025. augusztus 29-én, mindössze harmincéves korában meghalt.

Szolgálatáért a „Bátorságért” III. fokozatú érdemrenddel és a „Szolgálatért” kitüntetéssel ismerték el, majd a Kijev megyei Visnyevében helyezték örök nyugalomra. Felesége, Olga, nővére és három unokahúga gyászolja, miközben a szülei, akikkel a háború és az orosz propaganda végül a családi kapcsolatot is szétszakította, Oroszországban maradtak. Dmitro történetének azonban van még egy különösen keserű végpontja. Szülővárosa, Szcsasztya, amelynek neve magyarul Boldogság, továbbra is orosz megszállás alatt áll. Dmitro azért tért vissza újra és újra a frontra a sérülései után, mert hitt abban, hogy egyszer visszakaphatja azt a földet, ahonnan elindult; elveszítette érte a lábát, az egészségét, végül pedig úgy halt meg, hogy ezt már nem érhette meg, de utolsó pillanatig hitt a győzelemben és a saját Szcsasztyája felszabadításában.