Szerb népirtók ellen emeltek vádat Koszovóban

A koszovói különleges ügyészség 2026. szeptember 4-én emelt vádat 35 egykori szerb rendőri, különleges rendőri és állambiztonsági vezető ellen az 1998. március 5–7. között, a Skenderaj községhez tartozó Alsó-Prekaz Jashari-negyedében végrehajtott művelet miatt.

A névsor nem néhány eltévedt járőrt tartalmaz, akik egy rosszul sikerült igazoltatás után túl sok papírmunkát hagytak maguk mögött, hanem a korabeli szerb biztonsági gépezet felsőbb szintjeiről érkező embereket: köztük Jovica Stanišićot, Vlastimir Đorđevićet, Sreten Lukićot, Goran Radosavljevićet és a Legija néven ismert Milorad Ulemeket. A vádiratot távollétükben nyújtották be a pristinai alapfokú bírósághoz, mivel az érintettek nincsenek a koszovói hatóságok őrizetében, és vélhetően nem is lesznek, hacsak a koszovói albánok össze nem kapják magukat, és nem kezdenek a határaikon túlról is elkapni népirtókat, ahogyan a Mossad elkapta Eichmannt.

Az ügyészség szerint a vádlottak megtervezték, megszervezték, összehangolták és irányították azt a katonai-rendőri műveletet, amelyben 26 civilt öltek meg, köztük nőket, időseket és ötéves gyermekeket, másokat pedig túszul ejtettek és bántalmaztak, miközben házakat és más polgári épületeket romboltak le. Ez az első olyan koszovói vádirat, amely kifejezetten a prekazi Jashari-negyed civil áldozatainak meggyilkolásával foglalkozik. A 26 azonban nem a támadás teljes halálos áldozatszáma, hanem azoknak a civileknek a köre, akiknek a halála miatt az ügyészség most vádat emelt; a teljes ostromban a különböző vizsgálatok szerint 54–58 ember halt meg. Prekazban valóban ott volt Adem Jashari, a Koszovói Felszabadítási Hadsereg egyik alapítója és helyi parancsnoka, csakhogy egy fegyveres vezető jelenléte nem alakítja át automatikusan katonai célponttá a gyerekeket, a nőket és az öregeket, ahogyan a „terroristaellenes művelet” felirat sem változtatja törvényessé egy egész család kiirtását. Kivéve persze, ha a műveletet a nagypályás ruszkik balkáni kistestvére hajtja végre, mert akkor az oroszbarát álsajtó szerint mindez nem tömeggyilkosság, hanem kulturális örökség és hagyományápolás, valahol a fundamentalista iszlám térítőterrorizmus és a moszkvai „nácitlanítás” között.

A Human Rights Watch korabeli vizsgálata arra jutott, hogy a művelet célja nem Jashari elfogása, hanem ő és családja megsemmisítése volt: a támadásban páncélozott járműveket, tüzérséget és különleges rendőri alakulatokat vetettek be, a becslések szerint 58 albán halt meg, köztük 18 nő és tíz, tizenhat évesnél fiatalabb gyermek. A holttestek egy részét boncolás nélkül, munkagéppel földelték el, miközben a hozzátartozókat, az orvosokat, a vallási vezetőket és a Nemzetközi Vöröskeresztet sem engedték a helyszínre. Ez nem egy tűzharc sajnálatos mellékterméke volt, hanem állami erővel, nehézfegyverzettel és lezárt helyszínen végrehajtott családirtás, amelynek utólagos eltakarítása is bele volt írva a művelet logikájába. A hágai törvényszék Vlastimir Đorđević ügyében hozott ítélete később legalább 54 halottat állapított meg, többségükben a Jashari család tagjait, és azt is rögzítette, hogy a műveletet a szerb belügy állambiztonsági és közbiztonsági struktúrái szervezték, miközben a JSO és az SAJ különleges egységei hajtották végre, a környéket pedig további rendőri erők zárták le. Vagyis a mostani vádirat vádlottjainak személyes büntetőjogi felelősségéről még bíróságnak kell döntenie, maga a támadás, a parancsnoki rendszer részvétele és a civilek tömeges halála azonban nem 2026-ban előkerült albán legenda, hanem évtizedek óta dokumentált történelmi tény.

És Prekaz nem valamilyen derült balkáni égből lezuhanó, magányos vérengzés volt. Előtte ott volt Vukovár, ahonnan a Jugoszláv Néphadsereg és a szerb félkatonai alakulatok mintegy háromszáz embert hurcoltak el a kórházból, majd legalább kétszáz sebesültet, kórházi dolgozót, hadifoglyot és civilt agyonlőttek, holttestüket pedig tömegsírba tolták. Ott volt Szarajevó negyvennégy hónapos ostroma, ahol a boszniai szerb erők mesterlövészekkel és tüzérséggel tartották rettegésben a polgári lakosságot, embereket ölve meg villamoson, piacon, vízhordás vagy éppen temetés közben. Ott volt Srebrenica, az ENSZ által védettnek nyilvánított terület, ahol 1995 júliusában több mint nyolcezer bosnyák férfit és fiút gyilkoltak meg, miközben a holland békefenntartók eljátszották a nemzetközi közösség egyik leggyávább tetthelyelhagyását. A módszer mindenütt felismerhető volt: a civil lakosságot nem a háború útjában álló kellemetlenségnek, hanem a hadművelet tárgyának tekintették. A Milosevics-rendszer, a hozzá kapcsolódó biztonsági szervezetek, félkatonai alakulatok és boszniai szerb szövetségeseik számára az etnikai tisztogatás, a civilek terrorizálása és a tömeggyilkosság valóban a hatalomgyakorlás rendszeresen elővett eszközévé vált - vérmisztikába bugyolált csetnikromantika, amely nem Miloseviccsel kezdődött. Ott vannak a jugoszláv kommunista partizánok 1944–45-ös délvidéki megtorlásai, amelyekben sok ezer ártatlan magyart likvidáltak, ott van az 1849. februári zentai vérengzés is, ahol a szerb katonai erők napokig mészárolták a magyar lakosságot, az áldozatok levágott fejeivel a város főterén álló Szentháromság-szobrot „díszítették fel”.

Prekaz alig két és fél évvel a daytoni békemegállapodás után történt. Vukovár, Szarajevó és Srebrenica után senki nem mondhatta jóhiszeműen, hogy nem tudja, mit jelent, amikor a szerb biztonsági apparátus körbezár egy albán települést, nehézfegyvereket vonultat fel, terroristavadászatot hirdet, majd nőket, öregeket és gyerekeket temet el. A Nyugat egyszer már végignézte, hogyan lesz a propagandából ostrom, az ostromból etnikai tisztogatás, az etnikai tisztogatásból pedig tömegsír. Koszovóban ezért nem az volt a kérdés, hogy Milošević rendszere képes-e újra megtenni, hanem az, hogy hagyják-e neki. Az oroszszopó álsajtó erre a mai napig úgy húzza elő a „de Amerika is engedély nélkül bombázta Szerbiát” kártyát, mintha valami mindent vivő geopolitikai felmentvény volna Bucsa, Mariupol, Izjum, az ukrán városokra kilőtt rakéták, az elhurcolt gyerekek és az orosz megszállás teljes bűnlajstroma alól. A NATO légiháborúja 1999. március 24-én kezdődött, és 78 napig tartott, ami pedig előtte történt, az nem egy washingtoni térképszobában kitalált szerbellenes hadjárat volt, hanem egy teljes évnyi erőszak, menekülthullám, sikertelen diplomácia és olyan ENSZ-határozatok sora, amelyek a koszovói helyzetet a nemzetközi békét és biztonságot fenyegető humanitárius katasztrófaként kezelték. A NATO nem azért bombázta Jugoszláviát, mert Belgrád nem tetszett neki, hanem azért, mert minden addigi tapasztalat azt mutatta: ha Milošević gépezetét nem állítják meg erővel, akkor újabb tömegsírokat fog termelni.

Ez volt a koszovói beavatkozás lényege! Nem az, hogy minden ledobott bomba jó helyre esett, nem az, hogy a NATO nem követett el hibákat, és nem az, hogy civil áldozat nélkül lehetett volna hetvennyolc napig háborúzni, hanem az, hogy a beavatkozás erkölcsi és stratégiai alternatívája nem a béke volt, hanem a szerb hadsereg és rendőrség zavartalan munkavégzése Koszovóban. A Nyugat 1999-ben késve cselekedett, de végül cselekedett: szétverte Milosevics hadigépezetének működési feltételeit, kikényszerítette a szerb erők kivonását, és véget vetett annak a hadjáratnak, amely addigra már százezreket űzött el. Ha Vukovár, Szarajevó, Srebrenica, Prekaz és Račak után jogos volt Belgrád katonai infrastruktúráját bombázni, akkor Bucsa, Mariupol és négy és fél évnyi orosz rakétaterror után Moszkva háborús gépezete sem lehet szent tehén pusztán azért, mert a Kreml atomfegyverrel zsarolja a világot. Ha ugyanazt a mércét alkalmaznánk, a NATO már nemcsak újabb légvédelmi csomagról tárgyalna, hanem közvetlenül megsemmisítené az Ukrajnát támadó orosz repülőtereket, rakétaindítókat, parancsnoki központokat és utánpótlási csomópontokat, akár Oroszország területén is.

És miért nem tesszük?

Nem azért, mert Oroszország háborúja kevésbé nyilvánvaló vagy Ukrajna ügye jogilag gyengébb volna. Azért nem, mert Oroszország atomhatalom, a nyugati vezetők pedig attól rettegnek, hogy a Kreml eszkalációs fenyegetése egyszer valósággá válik. Ez a félelem érthető, csak éppen nem ingyenes: minden alkalommal, amikor egy Patriot-üteget később, kevesebb rakétával vagy újabb politikai feltételekkel adnak oda; amikor egy fegyver használatát kilométerekhez, célpontlistákhoz és washingtoni hangulathoz kötik; amikor az agresszornak hónapokat hagynak új állások, gyárak és mozgósítási hullámok felépítésére, akkor nem a háborút kerülik el, hanem Ukrajnával fizettetik meg a saját kockázatkerülésük árát. Közben Szerbia sem nagyon igyekszik elhitetni, hogy mindebből bármit megértett. Ratko Mladić 2026. augusztus 27-én Hágában halt meg, miközben a srebrenicai népirtásért és más háborús bűnökért kiszabott életfogytiglani büntetését töltötte. Holttestét szerb kormánygép vitte Belgrádba, szerb zászlóval letakart koporsóját katonák fogadták, a Crvena zvezda szurkolói pedig a halála napján Plzeňben a nevét skandálták, tisztelegtek előtte, és „Tábornok, örök dicsőség és köszönet” feliratú transzparenst emeltek a magasba. Az UEFA 90 ezer eurós bírságot és idegenbeli jegyeladási tilalmat szabott ki a klubra. Marta Kos bővítési biztos a Mladić körüli dicsőítés miatt lemondta szerbiai látogatását, mire Aleksandar Vučić a magyarázatát egyszerűen ostobának nevezte. Ennyit a megbánásról, az európai értékekről és a történelemmel való szembenézésről.

És ezt a Szerbiát az Európai Unió 2014 óta bent tartja a csatlakozási tárgyalásokon: 35 fejezetből 22-t megnyitottak, kettőt ideiglenesen le is zártak. Pontosítsunk: Ukrajna is tagjelölt, a tárgyalásai 2024-ben formálisan megkezdődtek, 2026 nyarán pedig végre megnyílt az első két tárgyalási klaszter. A Mladicsot ünneplő, Moszkvához dörgölőző, Koszovót továbbra is fenyegető Belgrád több mint egy évtizede kapja az európai türelmet és pénzt, miközben a saját vérével Európát védő Ukrajnának minden lépésért újabb politikai akadálypályán kell végigmennie. A Nyugat 1999-ben még értette, hogy a béke nem azt jelenti: a békés fél nem lő vissza. Ma Moszkva lábtörlőjeként próbálja túlélni a saját gyávaságát, miközben a szabad világ legerősebb katonai hatalmát egy narancshajú idióta vezeti, és az ukrán civilek halálát adminisztratív költségként könyvelik el. Prekaz arra emlékeztet, hogy a tömeggyilkos gépezet nem a tiltakozó jegyzéktől áll le, hanem attól, ha szétverik. Ezt egyszer már későn, de megértettük. Azóta sikerült újra elfelejteni.

Ugar