Az önmagát ismétlő történelem tragikomédiája

Háborog Erdély, mert az RMDSZ az AUR-ral és az SOS-szel együtt szavazott, a Szövetség pedig a székelyföldi tüntetések óta már másodszor kényszerül magyarázkodási hullámot indítani. Most azonban nem pusztán anyagi okok táplálják a felháborodást, hanem elvi kérdések, amelyekben az RMDSZ nem tűnik a század legsikeresebb politikai formációjának, és akkor még finoman fogalmaztam. Csakhogy mindez nem előzmény nélküli: az Ugaron immár több hete írunk arról, hogyan épít illiberális államot Romániában az elitnek nevezett szörnyhalmaz; ennek miértjei messzire vezetnének, úgyhogy most elengedem őket, ami viszont a lényeg, hogy ebből az illiberális építkezésből az RMDSZ derekasan kiveszi a részét. Az AUR-ral és az SOS-szel való közös voksolás tehát nem olyan hiba a rendszerben, amely véletlenül becsúszott, hanem a létező és elfogadott politikai elvtelenség egyenes következménye.

Szokták mondani, hogy a történelem ismétli önmagát, másodszor már komédiaként. Közhelyes megállapítás ez, sokan talán a lényegét sem értik, de valahol mélyen igaz, ugyanis az etikai és erkölcsi elvek sutba dobása bármilyen ember, csoport vagy társadalom számára csupán maroknyi lehetőséget hagy, és ezeknek mindig megvan az áruk. A „ha ugyanazt ismétled, ugyanoda jutsz” elve alapján vannak bizonyos mintázatok, amelyek újra és újra végigvonulnak a történelmen, valamint olyan kommunikációs és cselekvési sablonok, amelyek majdhogynem százszázalékosan egyformák minden autokráciában. Változnak a zászlók, az egyenruhák és a pártlogók, de az elvtelenség ügyfélszolgálatán ugyanazok a kifogások szerepelnek a kínálatban: kényszerhelyzet volt, a közösség érdekében történt, és különben sem mi kezdtük.

Az RMDSZ azzal védekezik, hogy a háznagyi hely megtartása miatt szavazott együtt az AUR-ral és az SOS-szel, mi több, Csoma Boti kategorikusan ki is jelenti, hogy a tisztségek újraelosztását megalapozó PSD-s megállapodást alá sem írták. Ez utóbbi lényegtelen részlet. Hitlertől sem került elő soha olyan, általa aláírt papíros, amelyen az szerepelt volna, hogy „Én, Adolf, elrendelem hatmillió zsidó megölését. Aláírás: s. k.”, ahogy Orbán Viktor sem hagyott olyan széljegyzetet valamely hivatalos okiraton, hogy „Lapátoljátok ki a pénzt az MNB-ből, ebédkor találkozunk”. Ettől függetlenül az események megtörténtek, a döntéseket végrehajtották, a zsidókat meggyilkolták, pénznek pedig lába kélt, mert a politikai felelősséghez nem feltétlenül jár díszes levélpapír, három tanú és viaszpecsét. Az RMDSZ valóban nem írta alá az említett megállapodást, csak éppen megszavazta az annak alapján előterjesztett határozatot, amellyel az AUR és az SOS is még több hatalomhoz jutott, miközben a Szövetség megtarthatta a maga háznagyi posztját. Nem hinném, hogy egy háznagyi – EGY pozíció – annyira fontos lenne, hogy miatta elveket kelljen kidobni az ablakon, ha pedig mégis, akkor az a rendszer hibás, amelyben egy ilyen tisztség megtartásához a szélsőjobboldal szavazatait kell beszervezni, és ebben az esetben a rendszer megjavításának kellene politikai céllá válnia, nem pedig elfogadásának, kihasználásának és utólagos kimagyarázásának. Amikor azzal érvel az RMDSZ csúcsragadozója, hogy a PSD kényszerhelyzetet teremtett, és emiatt történt meg a szélsőjobbal közös szavazás, akkor ennek az érvnek a logikája explicite azt is magában hordozza, hogy a háznagyi pozíciónál lényegesen fontosabb miniszteri vagy kormányzati tisztségért ugyanez még inkább vállalható volna, mert ezt diktálja a reálpolitika.

Ezt visszhangozza a tihanyi visszhangba beszorult viktororbánizmus, amelytől az RMDSZ nem tud és nem is akar megszabadulni, mert a bizánci alkudozáson, valamint a két világháború közötti Országos Magyar Párt hagyományaiból átvett és mesteri szintre fejlesztett elitizmuson túli politikai tevékenység semmiféle hatással nincs az erdélyi magyar közösség vezetőire. Mi több, el sem tudják képzelni az ezen a dimenzión kívüli politikai létezést: a politikát számukra pozíciók, kijárások, háttéralkuk és egymásnak adott szívességek alkotják, amelyekhez a közösség szolgáltatja a szavazatot, a nemzeti érdek pedig a díszcsomagolást.

Kényszerhelyzet – az ingyenes kifogás

A kényszerhelyzet mint politikai kifogás, amelyet különböző suttyó és elvtelen alkuk igazolására használnak, nagyjából egyidős a kurvasággal, és a párhuzam nem véletlen: mindkét esetben pontosan tudja mindenki, mi történik, csak az árban és az utólag előadott történetben van némi vita. Pillantsunk hát vissza az erdélyi magyarság sötétkamrájába, amelyet ünnepélyesebb alkalmakkor történelemnek nevezünk, mert az RMDSZ ugyan szereti magát előzmény nélküli történelmi szükségszerűségként bemutatni, a politikai reflexei valójában olyan régiek, hogy lassan muzeális védettséget érdemelnének.

Az Országos Magyar Párt 1922-ben formálisan Kós Károly Magyar Néppártjának és a korábbi közigazgatási-politikai elit által létrehozott Magyar Nemzeti Pártnak az egyesüléséből alakult meg, tehát nem mondható, hogy a teljes szervezetet egy kolozsvári szalonban rajzolták volna fel két konyak között. A létrehozott politikai „egység” azonban nagyon gyorsan felülről vezérelt rendszerré vált, és a gyakorlatban arra szolgált, hogy az 1918–1920 után állását, országát és politikai monopóliumát vesztett régi erdélyi magyar elit (értsd: az Erdély elvesztésében bűnös szerepet játszó arisztokrácia) átmentse saját vezető szerepét az új román államba, mindezt természetesen nem elitmentésnek, hanem nemzeti érdeknek nevezték, mert az elit érdeke már akkor is bámulatos gyorsasággal tudott nemzeti érdekké változni - a jelennel való bármiféle hasonlóság pedig NEM a véletlen műve.

Kós Károlyt és Bernády Györgyöt kitaszították a magyar közösségből: Kós túl népies, Bernády pedig túl liberális az OMP arisztokrata vezetésének. A párt központosított, konzervatív vezetésével azonban mindketten összeütközésbe kerültek, Kós végül ki is lépett, Bernády pedig külön politikai mozgalmat szervezett - az OMP nem azt csinálta, hogy hivatalos végzéssel száműzte őket a magyarságból, hanem úgy rendezte be a magyar politikai egységet, hogy a népiesebb, liberálisabb, polgáribb és demokratikusabb hangoknak egyre kevesebb levegő jusson benne, nehogy a kisiparosnál alacsonyabb kasztba tartozó magyar nyelvű ember is beleüsse az orrát a nagyok dolgába, mert abból még a végén vélemény, választás és ellenőrizhető politikai felelősség keletkezik. Az elitista analógián túl azonban az RMDSZ most éppen arra készül, hogy megismételje az Országos Magyar Párt amúgy sem túl dicső történetének legsötétebb fejezetét: azt a pillanatot, amikor a politikai pozíció annyira összenőtt a nemzeti érdekkel, hogy a kettő között már a párt vezetői sem tudtak különbséget tenni.

Ahogy ma, úgy akkor sem sikerült a román politikának dűlőre jutnia egy választás után, csakhogy az 1937. december 20-i voksolás nem egyszerű parlamenti patthelyzetet, hanem végül a két világháború közötti román demokrácia végjátékát hozta el. Gheorghe Tătărescu kormányzó Nemzeti Liberális Pártja ugyan az első helyen végzett, de mindössze 35,92 százalékot és 152 képviselői mandátumot szerzett, így nem érte el azt a negyvenszázalékos küszöböt, amely a választási prémium révén automatikus parlamenti többséget biztosított volna számára. Iuliu Maniu Nemzeti Parasztpártja 20,40 százalékkal és 86 képviselővel lett a második, a Corneliu Zelea Codreanu vezette vasgárdista Mindent a Hazáért 15,58 százalékkal és 66 mandátummal a harmadik, míg Octavian Goga és A. C. Cuza nyíltan antiszemita Nemzeti Keresztény Pártja mindössze 9,15 százalékot és 39 képviselői helyet szerzett. Az Országos Magyar Párt 4,43 százalékkal 19 képviselőt juttatott be a parlamentbe. Goga pártja tehát nem megnyerte a választást, hanem annak negyedik helyezettjeként üldögélt a szélsőjobboldali futottak még páholyában, ahonnan normális parlamenti rendszerben legfeljebb hangosan lehetett volna gyűlölni a zsidókat, országot kormányozni valamivel kevésbé.

II. Károly király azonban nem azért tartott választást, hogy utána feltétlenül figyelembe is vegye annak eredményét. Ahelyett, hogy a Gogánál több mint kétszer annyi szavazatot szerző Nemzeti Parasztpártnak adott volna kormányalakítási megbízást, december 28-án a negyedik helyen végzett Gogát húzta elő a kalapból, akinek kormánya másnap hivatalba is lépett. A király számára Goga éppen azért volt ideális, mert gyenge volt: nem rendelkezett parlamenti többséggel, személyes hatalmát az uralkodónak köszönhette, szélsőjobboldali pártjával pedig egyszerre lehetett kifogni a szelet a Vasgárda vitorlájából, közeledni a náci Németországhoz és a fasiszta Olaszországhoz, valamint előkészíteni azt a királyi diktatúrát, amelyhez a parlamentáris rendszert előbb megfelelően szét kellett verni. Goga tehát nem a választók akaratából lett miniszterelnök, hanem azért, mert II. Károly olyan kormányfőt keresett, aki mögött nincs elegendő társadalmi erő ahhoz, hogy nemet mondhasson a királynak.

A Goga–Cuza-kormány azonnal állampolitikai rangra emelte az antiszemitizmust: zsidó és demokratikus lapokat tiltott be, zsidó közalkalmazottakat bocsátott el, orvosokat távolított el állásaikból, törölte a zsidó ügyvédek kamarai tagságát, korlátozta a zsidó kereskedők működését, majd elrendelte a zsidó állampolgárok honosítási iratainak általános felülvizsgálatát. A jogfosztó politika az erdélyi magyar anyanyelvű zsidóságot immár létezésében fenyegette, a Goga-kormány pedig némileg több mint egy hónap alatt megmutatta, mi történik, amikor az antiszemita hőbörgés mellé odaadják az állam pecsétjét, rendőrségét és hivatalnoki karát. Az alig megválasztott parlament kellemetlen akadályt jelentett egy olyan kormánynak, amely mögött a választók alig kilenc százaléka állt, ezért Goga nem parlamenti többséget próbált építeni, hanem új választást szervezett magának. Január 18-án feloszlatták a még érdemi munkát sem végzett törvényhozást, és március 2-ára kiírták a képviselőházi, március 4–6-ra pedig a szenátusi választásokat. Ez a választás már nem arról szólt volna elsősorban, hogy Goga pártja vajon megszerzi-e a többséget, hanem arról, hogyan szerzi meg: a kormányzati apparátussal, a választási eljárás átalakításával, a Nemzeti Keresztény Párt lándzsás rohamosztagaival és azoknak a kisebbségi pártoknak a szavazataival, amelyeket ígéretekkel vagy nyomással be lehetett terelni a szélsőjobboldali akolba. A német támogatást kereső, kilencszázalékos kormányfőnek így tehát szüksége volt az erdélyi magyar szavazatokra is, ezért elővette az Országos Magyar Pártot.

Az OMP alig néhány héttel korábban még önálló listán indult, 136 ezer szavazatot és 19 képviselői mandátumot szerzett, kampányában pedig azt hirdette, hogy a magyarok nem adhatják el jogaikat egy tál lencséért, és nem avatkozhatnak bele a román pártok egymás elleni küzdelmeibe. Január végére azonban már javában folytak a tárgyalások Gogával, aki a készülő egyezségben 16 képviselői és 8 szenátusi helyet ígért a Magyar Pártnak, vagyis a szélsőjobboldali kormány támogatásáért cserébe kiosztotta volna a magyar politikai elitnek a parlamenti túléléshez szükséges pozíciókat. Emellett a szakminiszterekhez intézett emlékiratokban vállalta bizonyos magyar sérelmek orvoslását, és azt is írásba adta, hogy elismeri az erdélyi magyarság „népszemélyiségét”, mai kifejezéssel a közösség kollektív jogalanyiságát. Goga megkapta volna a magyar szavazatokat, az OMP vezetői pedig a mandátumokat és az ígéreteket, amelyekről minden tapasztalt romániai magyar politikus pontosan tudhatta, mennyit érnek, amint az ígérettevőnek már nincs szüksége rájuk.

Paál Árpád későbbi beszámolója szerint Goga azt is felajánlotta, hogy az OMP „törzsökös”, kezdettől fogva a párthoz tartozó zsidó tagjait nem vonják állampolgársági felülvizsgálat alá. Vagyis a Goga-kormány előbb egész embercsoportok állampolgárságát tette alku tárgyává, majd kegyesen megengedte a magyar párt vezetőinek, hogy néhány saját zsidójukat esetleg kimentsék a gépezetből - a hülyének is megérte ez az alku, és az OMP vezetői jó hülyék is voltak, így hát belementek.

Ezt a bizonyos ígéretet azonban történelmi tényként nem lehet teljes biztonsággal kijelenteni, mert ismert megállapodásszövegben nem maradt fenn, és Paál Árpád csak Goga halálára írt, feltűnően megértő nekrológjában említette, akkor, amikor az egyezség politikai lehetősége már elveszett, negatív hatása viszont nagyon is megmaradt. Nem hiszem tehát, hogy különösebben konteósnak minősülne az az olvasó, aki ebből inkább utólagos szerecsenmosdatást hall ki, mint bizonyított szerződéses pontot, ha pedig Goga valóban tett ilyen ajánlatot, az sem mentené az OMP-t: legfeljebb azt bizonyítaná, hogy vezetői már arról tárgyaltak egy antiszemita kormánnyal, a magyar zsidók közül pontosan kiket ne fosszanak meg az alapvető jogaiktól.

Az OMP elnöke ekkor Bethlen György volt, aki sokáig kitartott az önálló indulás mellett, de az olyan „befolyásoknak” már nem tudott vagy nem akart ellenállni, amelyek Budapestről és a kor szuverenista központjaiból, Berliből érkeztek. A befolyásoknak nevük is volt: a budapesti magyar kormány, a Gogával való megegyezést támogató német diplomácia, valamint Bárdossy László bukaresti magyar követ, aki olyan erővel segítette az OMP-t a helyes döntés meghozatalában, hogy annak vezetői végül saját korábbi álláspontjuk ellenére is megtalálták magukban a Gogáék iránti lelkesedést. A magyar kormány számára Goga egyszerre jelentett lehetséges partnert a revíziós külpolitikában és szövetségest az egyre nemzetközibbé váló zsidóellenes harcban, az erdélyi magyarok pedig ehhez képest olyan könnyű poggyásznak bizonyultak, amelyet nyugodtan ott lehet felejteni a bukaresti Gara de Nord poggyászmegőrzőjében.

Jól olvastam, Bárdossy László? Igen, ő, aki három évvel később, közvetlenül Teleki Pál öngyilkossága után Magyarország miniszterelnöke lett, kormányfőként levezényelte Magyarország bekapcsolódását a Jugoszlávia elleni hadműveletbe, hadba vitte az országot a Szovjetunió ellen, miniszterelnöksége alatt pedig megkezdődött annak a 2. magyar hadseregnek a keleti frontra küldése, amelynek története a Don-kanyarban ért szomorú véget. A Goga-paktum idején azonban még csak a bukaresti követségről tanította az erdélyi magyarokat reálpolitikára, arra az egyszerű és örök leckére, hogy az elvek addig fontosak, amíg nem kerülnek egy parlamenti mandátum útjába – ha pedig mégis útban vannak, akkor nyilván nem a mandátumot kell félretenni. Hogy Horthy bukaresti követe miért adta elő a tihanyi visszhangot? Mert szövetségest látott Gogáékban, az erdélyi magyar politikát pedig nem önálló közösségi cselekvésnek, hanem a budapesti külpolitika meghosszabbított karjának tekintette.

Az 1938. február 10-én Kolozsváron összeült intézőbizottság előtt a kecskeméti születésű, korábban háromszor is Csík képviselőjévé választott Willer József – aki az OMP bukaresti irodáját vezette, és a korszak híres kijáróemberének számított, vagyis a bukaresti bizánci labirintusban rendszeresen megtalálta azokat az ajtókat is, amelyek papíron nem léteztek – ugyanarról beszélt, amiről ma Kelemen Hunor vagy Csoma Botond: kényszerhelyzetről. Gyárfás Elemér szintén arra kérte a testületet, hogy a megállapodást kényszerű megoldásként fogadja el, és ne nagyon nézegesse, milyen elvek maradtak alatta kilapítva.

Krenner Miklós (az OMP elitista káderpolitikájával szembeálló politikus, akit Spectator írói álnéven ismerhetünk) azonban kerek-perec kimondta azt, amit a pártvezetés mandátumokkal és nemzeti érdekkel igyekezett letakarni: „Egy ilyen választási megegyezéssel feladjuk tízéves elvi álláspontunkat.” Arra is figyelmeztetett, hogy az alku kizárja a magyar közösségből azokat a zsidókat, akik magyar anyanyelvük és identitásuk alapján oda tartoznak, hiszen egy OMP-szavazat immár automatikusan Goga antiszemita pártját is támogatta volna. Az intézőbizottság végül megszavazta a megállapodást, de mire rendesen nyilvánosságra hozhatták volna, Bukarestből megérkezett a hír: a toleranciájáról és türelméről nem, ellenben korábbi szövetségesei hátbaszúrásáról igencsak híres (Iulu Maniu korábbi lemondása, de erre most nem térek ki) király menesztette Gogát, a márciusra kiírt választásokat törölte, Miron Cristea ortodox pátriárka vezetésével úgynevezett technokrata kormányt állított fel, villámgyorsan kiadott egy új alkotmányt, amelyről két héttel később nyílt népszavazáson dönthetett a popor, értsd úgy, hogy szóban kellett nyilatkozni. Az ekkor született eredmény minden elmond: 4.289.581 támogató szavazatra mindössze 5.483 ellenző voks jutott. Vajon ez megvan kétharmad? A Gogával való választási közösség így tárgytalanná vált, ráadásul II. Károly egy hónappal később, március végén végképp megelégelte ezt a demokráciásdit és betiltotta a pártokat - az Országos Magyar Párt tehát úgy fejezte be tevékenységét, hogy utolsó aláírt szerződése a Goga-féle antiszemita párthoz kötődött.

Bár a nagy antiszemita–OMP-összeborulásból végül nem lett választási együttműködés, a bélyeg rajta maradt a magyar képviseleten. A Nemzeti Parasztpárt erdélyi körei azzal vádolták az OMP-t, hogy elárulta a transzilvanizmust, és ez nem teljesen légből kapott, olcsó vád volt. A Iuliu Maniu vezette párt egyik legfontosabb politikai és társadalmi bázisa Erdélyben volt, története pedig valóban összefonódott azzal a konfliktussal, amely az erdélyi regionális érdekeket és hagyományokat állította szembe a bukaresti, óromániai központosítással. Mindez nem tette Maniu pártját a magyarok önzetlen barátjává, és a román nemzetállami gondolkodást sem varázsolta át egyetlen éjszaka alatt multikulturális szeretetközösséggé, de bizonyos helyi és regionális ügyekben létrejött köztük együttműködés. Az 1930-as megyei választásokon például az OMP húsz erdélyi és bánsági megyében kötött választási megállapodást a Nemzeti Parasztpárttal. Maniu görögkatolikus volt, kormánya 1929-ben ratifikálta a Románia és a Szentszék között már 1927-ben aláírt konkordátumot. Ez azért is fontos erdélyi ügy volt, mert az addig ortodox többségű román államhoz 1918 után több millió római és görögkatolikus került, akiknek egyházi intézményeit, vagyonát, jogállását és oktatási rendszerét valahogy bele kellett gyömöszölni az egységes román nemzetállamba. A konkordátum nem nyitott meg automatikusan egy csapásra „jó pár magyar iskolát”, és a magyar katolikusok számára több vitatható rendelkezést is tartalmazott, de jogi keretet és bizonyos intézményi védelmet adott a katolikus egyháznak, amelynek jelentős része Erdélyben magyar híveket és magyar oktatási intézményeket szolgált. A görögkatolikus román és római katolikus magyar érdekek tehát ilyen ügyekben részben találkozhattak, még ha nem is azonosultak. A Goga-féle kalanddal az OMP nem valamiféle tökéletes magyar–román testvériséget árult el, hanem azt a nehezen kialakított regionális együttműködést rongálta meg, amelynek révén az erdélyi magyarok néha a bukaresti központosítással szemben találhattak román partnereket.

Ennél is súlyosabb volt a magyar zsidókkal szemben elkövetett árulás!

1920 után a magyar anyanyelvű és magyar kulturális identitású zsidóság jelentős része továbbra is a magyar közösséghez tartozónak tekintette magát, az OMP pedig 1936-ban hivatalosan is kimondta, hogy zsidó tagjai ugyanolyan értékű tagjai a magyar közösségnek, mint a keresztények. Nem csupán szép mondat volt ez: az erdélyi városok magyar nyelvű sajtójában, kereskedelmében, iparában, művészetében, értelmiségében és politikai életében a zsidóság megkerülhetetlen szerepet játszott.

Nagyvárad ennek különösen látványos példája. Az 1930-as népszámlálás szerint a város 82 687 lakosából 19 838 volt izraelita vallású, miközben csak 4112-en vallották a jiddist anyanyelvüknek; magyar anyanyelvűnek viszont több mint 55 ezren, a lakosság 66,56 százaléka számított. A román népszámlálás külön kezelte a nemzetiséget és az anyanyelvet, és a zsidókat nemzetiségi alapon igyekezett leválasztani a magyarságról, az anyanyelvi adatokból azonban világosan látszik, hogy a nagyváradi zsidóság túlnyomó része a magyar nyelvi-kulturális térben élt. Vagyis nem túlzás azt mondani, hogy Nagyvárad magyar nyelvi többségének megmaradásában a zsidó lakosságnak döntő szerepe volt.

Kecskeméti Lipót nagyváradi főrabbi olyan erővel és vehemenciával állt ki a magyar kulturális identitás mellett, hogy a román nacionalisták és a korabeli nackó influenszerek céltáblájává vált. Az 1927-es nagyváradi antiszemita zavargások idején a több ezres diáktömeg zsinagógákat, zsidó üzleteket és magyar szerkesztőségeket támadott meg, majd Kecskeméti Lipót lakásához vonult, ahol a főrabbit keresték, távollétében pedig szétverték a berendezést. A támadások egyszerre voltak antiszemiták és magyarellenesek: a pogromisták nemcsak zsidókat támadtak, hanem magyarul beszélő embereket és magyar intézményeket is. Kecskeméti 1936-ban meghalt, ezért a Goga-egyezséget már nem érhette meg, az általa is képviselt magyar-zsidó azonosulást azonban az alku közvetlenül elárulta. Amikor híre ment, hogy az Országos Magyar Párt lepaktál a Goga-féle nackókkal, a magyar zsidóság csalódottsága érthetően az egekig ért. A párt, amely addig egyenrangú közösségi tagoknak nevezte őket, egy olyan politikai erő szekerébe készült befogni a magyar szavazatokat, amely éppen az állampolgárságuktól, hivatásuktól és jogaiktól próbálta megfosztani őket, sajnos ekkor még senki sem tudhatta, hogy ez nem egyszeri politikai kitérőnek bizonyul. Észak-Erdély 1940-es visszacsatolása után a magyar zsidótörvényeket a visszakerült területeken is alkalmazták, ezzel pedig

azok az emberek, akik évtizedeken keresztül magyarnak vallották magukat, magyar újságot írtak, magyar iskolát tartottak fenn, magyar pártra szavaztak és a magyar városi kultúrát építették, hivatalosan is másodrendű állampolgárokká váltak. Hat évvel az 1938-as politikai kalandorság után a magyar közigazgatás, rendőrség és csendőrség gyűjtötte gettókba, majd deportálta az észak-erdélyi zsidóságot; Nagyváradról, Kolozsvárról, Máramarosszigetről, Szatmárnémetiből és a kisebb településekről százezreket indítottak Auschwitz felé, nem ritkán a helyi magyar lakosság hangos örömétől kísérve, a helyi magyar újságok pedig szükségszerűséggel, igazságtétellel és persze a magyar faj védelmével magyarázták a tömeggyilkosságokat. Ez örök szégyen marad rajtunk, és semmiféle nemzeti érdekkel, kényszerhelyzettel vagy korabeli reálpolitikával nem lehet lemosni.

Amikor az RMDSZ, Kelemen Hunor és Csoma Botond kényszerhelyzetről beszél, a szervilis sajtó pedig nem szedi ízekre az amúgy is évtizedek óta nem létező elvek ilyetén elárulását, jusson eszünkbe a fenti történet. Ahogy akkor, úgy ma is a kényszerhelyzet a magyarázat, csakhogy az információs-mediatizált korban aligha lehet már kifogás, hogy nem tudtuk, mi készül körülöttünk és velünk. A bizánci alkudozást politikai önmeghatározásává emelő RMDSZ harminchat éves egyeduralma kiegészülve a több mint egy évtizede működő viktororbáni agymosó gépezettel olyan hatalmi rendszert hozott létre, amely a napjainkban zajló kognitív háborúban ismét a gonosz – és végül minden bizonnyal vesztes – oldalra állított bennünket, magyarokat. Határon innen és túl egyaránt.

Karczag Anna

Felhasznált irodalom:

• György Béla teljes doktori értekezése az OMP 1922–1938 közötti történetéről. Az OMP megalakulása, társadalmi háttere, Kós és Bernády konfliktusai - PDF

• Tanulmány az OMP-n belüli stratégiai vitákról, az arisztokrata vezető rétegről, a kisgazdák és demokratikus reformerek képviseleti igényeiről - PDF 

• Bernády György OMP-n belüli tevékenységéről és a pártvezetéssel kialakult konfliktusairól - PDF

• Az 1937-es választás eredményei PDF🔗

• Tudományos tanulmány a két világháború közötti román választásokról - Web

• Mikó Imre: Huszonkét év - PDF

• Goga kinevezése, a március 2–6-ra kiírt választás, majd a február 10-i királyi államcsíny és a választás elmaradása - web

• Tudományos munka a Goga–Cuza-kormány radikalizálódásáról, állami antiszemitizmusáról és külföldi megítéléséről - Web

• Korabeli amerikai diplomáciai jelentés a Goga-kormány zsidóellenes intézkedéseiről: zsidó közalkalmazottak, orvosok és ügyvédek eltávolítása, sajtókorlátozások, gazdasági jogfosztás - Web

• Az OMP 1938. február 10-i intézőbizottsági ülésének jegyzőkönyve - PDF

• Bárdi Nándor összefoglaló munkája: az OMP viszonya a magyar zsidósághoz, az 1936-os határozat, a Vásárhelyi Találkozó és Krenner tiltakozása; oldal: a Goga-egyezség, a „népszemélyiség” elismerésének ígérete, Bethlen György ellenállása, Bárdossy nyomásgyakorlása és a kormány február 10-i bukása - PDF

• Korabeli beszámoló az egyezségről, benne a 16 képviselői és 8 szenátusi helyre vonatkozó ígérettel - PDF

• Paál Árpád Goga halálakor írt nekrológja. Innen származik az az állítás, hogy Goga megkímélte volna az állampolgársági felülvizsgálattól az OMP „törzsökös” zsidó tagjait - Web

• Willer József és a kijárópolitika - Web

• Bárdossy nyomása és későbbi szerepe - PDF

• Az OMP viszonya a magyar zsidósághoz - PDF🔗

• Maniu erdélyi háttere, magyar nyelvtudása és a magyar politikai képviselethez fűződő összetett kapcsolata - Web

• Korabeli magyar értékelés a Goga-egyezség fogadtatásáról és arról, hogy az erdélyi román ellenzék a transzilvanizmus elárulásaként értelmezte - PDF

• Maniu és a vatikáni konkordátum - PDF

• Az erdélyi katolikus oktatás két világháború közötti helyzetéről - Web

• Nagyvárad magyar zsidósága és az 1930-as népszámlálás - PDF

• Hogyan igyekezett a román összeírás nemzetiségi és nyelvi kategóriákkal leválasztani a zsidóságot a magyarságról - PDF

• Kecskeméti Lipót és az 1927-es nagyváradi pogrom - PDF

• Elemzés az esemény pogromként, illetve egyszerre antiszemita és magyarellenes támadásként való értelmezéséről - PDF

• Az észak-erdélyi zsidótörvények, gettósítás és deportálás - PDF🔗   

• II. Károly diktatúrája és az OMP feloszlatása- Web🔗

• Az 1938. február 27-én hatályba lépett autoriter alkotmány hivatalos szöveg - Web