Egy drónról ledobott üzenet mutatta az utat az életben maradáshoz

Fél nap alatt háromszáz métert kúszott a mezőn Szerhij Vivszanjuk, miközben újra és újra elvesztette az eszméletét, majd amikor magához tért, megpróbált továbbjutni. Repesz ütötte át a tüdejét, megsérült a karja és a lába, a szomjúság pedig egyre elviselhetetlenebbé vált. Az orosz állások mindössze száz-százötven méterre voltak tőle, és egy ukrán drónról ledobott üzenetből tudta meg, hogy onnan még nem tudják kimenteni: össze kell szednie minden megmaradt erejét, és távolabb kell kúsznia.

A Cserkaszi megyéből származó, akkor 24 éves katona a háború előtt a mezőgazdaságban dolgozott, és később sem titkolta, hogy nem sietett bevonulni. Úgy gondolta, ha szükség lesz rá, elmegy; 2022 júliusában megkapta a behívóját, szeptember 13-tól pedig az 1. önálló harckocsidandárban szolgált. A következő év nyarán a zaporizzsjai fronton olyan erdősávot kellett tartaniuk, amelyet az ukrán katonák korábban visszafoglaltak az oroszoktól.

Az állásaikat egész éjjel aknavetőkkel és harckocsikkal lőtték, majd az orosz katonák olyan közel jutottak hozzájuk, hogy közelharc kezdődött. Szerhij mind a tizennégy kézigránátját felhasználta, amikor egy orosz gránát abba a lövészárokba repült, ahol két bajtársával tartózkodott. Még félre tudott ugrani és le tudta húzni a fejét, ami megmentette az életét, a repeszek azonban megsebesítették a karját és átütötték a tüdejét. Sérülten is tovább harcolt, és csak az oroszok visszavonulása után indult el négy társával az evakuációs pont felé.

Útközben ismét tűz alá kerültek, és egy újabb repesz ezúttal Szerhij lábát találta el. Erősen vérzett, ezért az egyik bajtársától kapott érszorítót saját magának helyezte fel, majd arra kérte a társát, hogy kússzon tovább. Azt akarta, hogy legalább egyikük megmeneküljön, ő pedig ott maradt a mező közepén. Az éjszakát a szabad ég alatt töltötte, és egy idő után már azt sem tudta, mennyi ideje fekszik ott. Amikor végül elért egy utat, észrevett egy másik katonát, de eleinte képtelen volt megállapítani, hogy ukrán vagy orosz van-e előtte. Csak akkor ismerte fel saját egységének egyik tagját, amikor a férfi közelebb kúszott hozzá. Mindketten teljesen kimerültek, vizük már a lövészárokban elfogyott, nappal pedig könyörtelenül tűzött rájuk a nap.

Ekkor egy drón jelent meg fölöttük, amelyről Szerhij először nem tudta, kihez tartozik. A gép azonban hamarosan vizet, gyógyszereket és élelmet dobott le nekik: a „Kara-Dag” dandár ukrán nemzeti gárdistái légi felderítés közben észrevették a sebesülteket, és megpróbáltak segíteni rajtuk. Szerhij enni is próbált, de annyira kiszáradt, hogy már nyelni is alig tudott. Később a drón egy cigarettásdobozra írt üzenetet juttatott el hozzá, amelyben figyelmeztették, hogy túlságosan közel van az orosz állásokhoz, ezért azon a helyen nem tudják megközelíteni. Ahhoz, hogy kimenthessék, távolabb kellett jutnia, így minden megmaradt erejét összeszedve ismét elindult. „Csak kúsztam, kúsztam, aztán… elájultam” – emlékezett vissza később arra a fél napra, amely alatt körülbelül háromszáz métert tett meg. Napnyugtára egy út menti mélyedésig jutott, ahol földet húzott magára, fűvel takarta be magát, majd ismét elvesztette az eszméletét.

Amikor legközelebb felébredt, emberi hangokat hallott: ukrán katonák érkeztek érte. A nemzeti gárdisták hordágyra fektették, és még mintegy öt kilométeren át vitték, amíg elérték azt a helyet, ahonnan tovább tudták szállítani. Szerhij másfél napon keresztül küzdött az életéért súlyos sebesülésekkel, mire végül sikerült biztonságba juttatni. Később elmondta, hogy odakint már szinte minden reményét elveszítette. „Akkor már nem is gondoltam rá, és nem igazán reménykedtem abban sem, hogy folytatódik még az életem története” – vallotta meg, amikor a történteket felidézte.

2023 augusztusában a Hmelnickiji területen gyógyult, mankóval közlekedett, és még hosszú rehabilitáció állt előtte, de akkor már a visszatérésről és a háború utáni életről is beszélt. Felépülése után szeretett volna újra csatlakozni a bajtársaihoz, később pedig megnősülni, családot alapítani és megöregedni, hogy egyszer majd az unokáinak mesélhesse el mindazt, amit átélt. Annak a katonának, aki a mezőn fekve már alig hitte, hogy lesz folytatás, ismét vannak tervei.