Élve tépték le róla a bőrt, mégis hazatért

„Élve tépték le rólam a bőrt. Az egész hátamon egy heg maradt.” Ezt Jevhenyij Soludko mondta, miután visszatért az orosz hadifogságból. Nem képletesen beszélt, nem túlzott, nem publicisztikai erősítésként fogalmazott így. A hátán ma is ott van annak a nyoma, amit az orosz fogságban tettek vele.

Jevhenyij Szumi megyéből származik. A teljes körű háború kitörésekor egy Konotop környéki faluban élte át az orosz megszállást, majd 2023 júliusában szerződést kötött, és határőrnek állt. Szumi megyében szolgált, azon a vidéken, ahol az orosz támadások szinte mindennaposak voltak, és ahol a határ nem vonal a térképen, hanem folyamatos célpont. December 9-én öt bajtársával együtt indult a harcállás felé, amikor egyszer csak az erdő felől kiabálást hallottak: adják át a fegyvereiket, és adják meg magukat. Így kezdődött a fogsága.

Május 25-én Kamenszk-Sahtinszkba vitték, ahol az ukrán hadifoglyokat egy úgynevezett „fogadáson” kínozták. Ez volt az orosz börtönrendszer sajátos belépője: verték őket, amíg el nem ájultak, és volt, akinek élve tépték le a bőrét a hátáról. Jevhenyij szerint az oroszoknak volt egy szerkezetük, golyókkal; amikor meglendítették, a golyók szétnyíltak, a vasrúd pedig letépte a bőrt a fogoly hátáról. Az ő hátán hatalmas heg maradt.

És még ebben az állapotban is másokat próbált menteni. Meztelenül rohangált egyik fiútól a másikig, magukhoz próbálta téríteni azokat, akik elvesztették az eszméletüket, felsegítette őket, bevitte őket a helyiségbe, hogy lefényképezhessék őket. Később úgy emlékezett vissza, hogy ott, abban a pokolban úgy szaladgált, mint Teréz anya, próbálta életben tartani a többieket. Nem mindenki élte túl ezt a „fogadást”. Egy Nyikita nevű börtönőr, aki korábban harcolt, és köztudottan hatalmasat ütött, halálra vert egy ukrán foglyot. A fiú belső szervei súlyosan roncsolódtak.

A foglyoknak az étkezdébe is menetben kellett vonulniuk, közben orosz dalokat énekeltettek velük: a Katyusát, a Győzelem napját, a Ljube dalait. Az étkezés sem jelentett menedéket. A különleges egységek emberei berontottak, menet közben ütötték a foglyokat, és még ott is öltek. Az orosz fogságban a kínzás nem külön esemény volt, hanem napirend, intézményi rutin, olyan rend, amelyben a fogoly teste, hangja, mozdulata és csöndje is az őrök tulajdonának számított.

Szeptember 12-én Jevhenyijt az Urálban található Kizel-3-as börtönbe szállították. Ugyanabba az intézetbe, ahol később meghalt Viktoria Roscsina újságírónő és Jevhenyij Matvejev, Dnyiprorudne polgármestere. A foglyoknak egész nap kamerák előtt kellett állniuk, lehajtott fejjel, hátuk mögé tett kézzel. Beszélni tilos volt. Ettől rendszeresen bedagadt a lábuk. Tíz hónap alatt Jevhenyij 29 kilót fogyott.

Mivel beszélni nem lehetett, fejben próbálta életben tartani magát. Számolgatott. Hány ház van a falujában? Hány ember él ott? Az ember ilyenkor abba kapaszkodik, ami megmarad: egy utca képébe, egy házba, egy névbe, egy faluba, amelyet nem tudnak elvenni tőle, mert már bent van a fejében.

Kizelben az őrök külön helyiséget tartottak fenn a kínzásokra. „Gumiszobának” hívták. Minden gumival volt borítva, nem volt ablaka, nem volt mosdója, még vécéje sem. A legapróbb szabályszegés miatt is oda küldhették az embert, akár azért is, ha nem akarta elénekelni az orosz himnuszt. A foglyot teljesen levetkőztették, majd meztelenül hagyták bent. Ha vécére kellett mennie, a sarokba végezhette el a dolgát. Orosz verseket kellett megtanulniuk, majd elmondaniuk az őröknek; ha elrontották, megverték őket.

Amikor ellenőrző bizottság érkezett, hirtelen minden rendben lett. Lehetett beszélni, olvasni, vécére menni anélkül, hogy külön parancsot kaptak volna rá. Egyszer az egyik fogolynak adtak egy csomag cukorkát és cigarettát, majd levideózták, ahogy azt mondja: „Köszönöm az Oroszországi Föderációnak.” Aztán elvették tőle a csomagot, és visszaküldték a cellába. Az orosz rendszer ilyenkor teljes pompájában látszik: előbb megtöri az embert, aztán még hálát is filmez hozzá.

Lelkileg talán az volt a legnehezebb, hogy Jevhenyij semmit sem tudott az otthoniakról. A felesége levelei nem jutottak el hozzá. Egy alkalommal azonban az egyik cellatársának érkezett levele, és azt az egész cella együtt olvasta. A levélben kislányok rajzai voltak: anya, apa és a két gyerek. Jevhenyij elsírta magát. Egy hónapig voltak együtt abban a cellában, és ezalatt körülbelül tizenötször nézte meg azokat a rajzokat.

Amikor az őrök elkezdték felkészíteni a fogolycserére, már nem verték. Nem akarták, hogy zúzódások és sebek legyenek rajta. Ehelyett olyan kását adtak neki, amely szó szerint úszott az olajban, hátha felszed néhány kilót. Jevhenyij később keserű iróniával mondta: azt hitték, majd meghíznak, ha elkezdik enni az olajat.

Július 23-án végre hazatérhetett Ukrajnába egy fogolycsere keretében. Csernyihivben a családja várta: az édesanyja, az édesapja, a testvére és a felesége. Annyira megváltoztatta a fogság, hogy először csak a szemöldökéről ismerték fel. Hazatérése után még hónapokig nem tudott jóllakni. A kórházi szobában a többi fiúval éjszakánként nem aludtak, hanem ettek. Csak hónapokkal később érezte először azt, hogy végre jóllakott.

Jevhenyij Soludko hazatért. De amit átélt, annak nyomai nemcsak a hátán maradtak meg.