Az adta fel a ruszkiknak, akinek megmentette családját

Gennagyij Zelenij annak az embernek mentette meg a családját, aki később átadta őt az oroszoknak. Megszökött a fogságból, majd kilenc hónapon át bujkált a megszállt Mariupolban, mielőtt sikerült eljutnia a sajátjaihoz.

Gennagyij Zelenij a háború első napjaitól Mariupolban harcolt. Diverzánsokat keresett, és részt vett a Krím felől érkező orosz hadoszlopok elleni összecsapásokban, mígnem egy nap az egységét ellenséges tűz alá vették. Rajta kívül mindenki meghalt. Gennagyij megsebesült, civil ruhába öltözött, majd a környékbeliekkel együtt egy pincében keresett menedéket. Ott szólította meg egy férfi, aki arra kérte, segítsen kihozni egy nőt és gyermekeit az egyik szétlőtt lakásból. Gennagyij vele tartott: átfutottak az utcán, ahol katonák és civilek holttestei hevertek, majd sikerült kimenekíteniük a családot. Amikor azonban visszatértek a pincébe, Gennagyij ruhája elmozdult, és láthatóvá vált a testén lévő tetoválás. Az oroszok a tetovált férfiakat gyakran már ennyi alapján katonának vagy az Azov tagjának tekintették, és nemegyszer agyonlőtték őket. A férfi, akinek Gennagyij néhány perccel korábban megmentette a családját, meglátta a tetoválást, és feladta őt a megszállóknak.

Négy hét pokol következett. Naponta verték, a kezét egy oszlophoz kötözték, nyolc fogát kiverték, és végig kellett néznie, ahogy más hadifoglyok belehalnak a kínzásokba. Az oroszok újra és újra ugyanazt kérdezték tőle: az Azov felderítője-e. Teljesen mindegy volt, mit válaszolt, mert az ütlegelés nem maradt abba. Gennagyij végül úgy döntött, hogy vagy megszökik, vagy meghal. Megvárta, amíg az őrök egy része elindul az Azovsztal elleni rohamra, majd összeszedte maradék erejét, leütötte az egyik őrt, kimászott az ablakon, egy cégérbe kapaszkodva leereszkedett az utcára, és futni kezdett. A szabadsága azonban majdnem csak néhány percig tartott: egy nő felismerte, és kiabálni kezdett, hogy ő az a férfi, aki korábban a pincében bujkált.

Az Azovsztalhoz nem juthatott el, mert a várost ellepték az orosz katonák, ezért a magánházak között menekült tovább. Végül talált egy félig lerombolt épületet, amelynek pincéje még használható volt, és ott rejtőzött el. Akkor még nem tudta, hogy ez a romos pince kilenc hónapon keresztül az otthona lesz. Élelme nem volt, ezért kóbor kutyákat fogott be, húsukat pedig a rejtekhelyén sütötte meg. Naponta mindössze egyetlen falatot engedett meg magának, hogy a készlet minél tovább kitartson. Odakint nem gyújthatott tüzet, mert a füstöt észrevehették volna az orosz drónok, aludni pedig legfeljebb napi három órát mert. Folyamatosan figyelte a környezetét, mert egyetlen óvatlan mozdulat vagy hosszabb alvás is az életébe kerülhetett.

Fél év telt el, amikor a pincében összetalálkozott egy mariupoli ismerősével, aki okostelefont adott neki. Gennagyij végre hírt küldhetett magáról, de bizonyítania is kellett, hogy valóban ő ír a megszállt városból, nem pedig valaki, aki megszerezte a fiókját. Ezért fényképet készített magáról, és feltöltötte a közösségi oldalakra. Ott látta, hogy ismerősei közül sokan már elbúcsúztak tőle, mert halottnak hitték, miközben ő mindvégig egy mariupoli pince mélyén ült, és a menekülés lehetőségére várt. Újabb három hónap telt el, mire külső segítséggel el tudta hagyni a várost. Három napon keresztül utazott a megszállók által ellenőrzött területeken, majd végül eljutott Kijevbe. Nem voltak iratai, nem volt pénze, és hivatalosan továbbra is eltűntként tartották nyilván. Állami segítséget eleinte nem kapott; egy katona ismerőse bérelt számára lakást, és ő gondoskodott róla az első időszakban.

Gennagyij később rehabilitáción vett részt, kivizsgálták, és megkezdődött a kezelése. Kijevben az első napokban csak ült, és maga elé meredt, továbbra is legfeljebb három órát aludt egyszerre. Újra rendesen ehetett, de a sertés- és bárányhúst azóta sem tudja elfogyasztani. Ma katonai kiképzőként dolgozik egy Kijev melletti gyakorlótéren, az Azov katonáival együtt. Túlélte bajtársai halálát, az orosz fogságot, a kínzásokat, a szökést és kilenc hónap bujkálást a megszállt Mariupolban. Most másokat tanít arra, hogyan maradjanak életben, és hogyan ne adják fel akkor sem, amikor látszólag már semmilyen kiút nem maradt.