Öt hónapig harcolt bekerítve, hat nap alatt jutott ki az orosz vonalak mögül az ukrán katona

A 37 éves Viktor Szvisztun, „Bumer” hívójelű ukrán katona öt hónapot töltött bekerítve Zaporizzsja megyében, ahol bajtársaival időnként mindössze öt-hét méterről harcoltak az oroszokkal. Amikor világossá vált számára, hogy körülzárták őket, elhatározta, hogy a végsőkig ellenáll: „Ha már úgy áll a helyzet, hogy meg fognak ölni, akkor legalább nagyon drágán adjam az életemet az ellenségnek.”

Naponta két-három órát aludtak, az élelmüket pedig úgy osztották be, hogy a szűkös készletek napokig kitartsanak. Amikor más ennivalójuk már nem maradt, fácánokat próbáltak megsütni a lövészárokban égő gyertyák lángján. A folyamatos harc és a nélkülözés mellett a sebesülteket is maguknak kellett ellátniuk, megfelelő felszerelés és kórházi segítség nélkül.

Az egyik legsúlyosabb döntést akkor kellett meghoznia, amikor Kocserga hívójelű bajtársa karja a sebesülése után rothadásnak indult. A leszorítókötést nem lehetett eltávolítani, Bumer pedig végül késsel amputálta a sérült végtagot a könyökízületnél. „Nem tudta levenni a leszorítókötést. A karja már olyan állapotban volt, hogy le kellett vágni a könyökízületnél” – idézte fel a történteket a 108. területvédelmi dandár egyik tisztje.

Az oroszok közben többször megadásra szólították fel a körülzárt katonákat, és olyan üzeneteket dobtak le nekik, amelyekben azt írták: „Körül vagytok zárva, tegyétek le a fegyvert, és menjetek haza!” Bumer azonban elutasította a fogság lehetőségét, és folytatta a harcot. Elmondása szerint minden megölt orosz katona után rovátkát vésett a gépkarabélya tusájába, de amikor ezek száma meghaladta a százat, abbahagyta a számolást. Egy zsákmányolt orosz rádión később a saját adatait is hallotta, valamint azt a parancsot, hogy bármi áron végezzenek vele.

A hónapok során ő maga is többször megsebesült: repesztalálatokat kapott, több agyrázkódást szenvedett, és egy golyó a combjába fúródott, amelyről csak a bekerítésből való kijutás után szerzett tudomást. Először azt hitte, kelés alakult ki a lábán, később derült ki, mi okozza az elváltozást. „A repeszeket magunk szedtük ki, multiszerszámmal, késsel. Fájdalomcsillapítóra sem volt szükség. A harc utáni adrenalin annyira elnyomja a fájdalmat, hogy szinte semmit sem érzel” – mesélte.

Mindvégig magánál tartott egy Szűz Máriát ábrázoló ikont, amelyet egy teljesen leégett házban talált, és amely a pusztítás ellenére sértetlen maradt. Az ikon az öt hónap alatt kapaszkodót jelentett számára: „Az ember úgy érzi, hogy vannak nálunk nagyobb erők, amelyek segítenek bennünket.”

Amikor lehetőségük nyílt a kitörésre, a csoport hat nap alatt hatvan kilométert tett meg, orosz egyenruhában haladva át az ellenség ellenőrzése alatt álló területen. Úgy tettek, mintha egy orosz diverzáns csoport tagjai lennének, és végül anélkül jutottak ki, hogy útközben egyszer is harcba keveredtek volna. A hazatérés azonban nem zárta le az átélt megpróbáltatásokat: „Amikor éjszaka megpróbálok elaludni, néha az az érzésem, hogy mindjárt felébredek, és valójában még mindig ott vagyok. Talán még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy tényleg hazajutottam.”

Bumer a jövőben más katonáknak szeretné továbbadni a tapasztalatait, amikor végleg maga mögött hagyhatja a lövészárkokat. A gyalogságnál vállalt szolgálatát az átéltek ellenére sem bánta meg, mert úgy gondolja, ha ő nincs ott, valaki másnak kellett volna a helyére állnia. „Valakinek a fia, valakinek a szerelme. Ezt a munkát valakinek el kell végeznie.”