Két napig kúszott vissza az életbe

Egy rohadt pocsolyából ivott vizet, a lebénult karját a mellkasához szorítva, nehogy félrenyeljen. És mégis tovább kúszott, két napon át, a bajtársai felé.

Dmitro Finasin, a Kulcsickij nevét viselő zászlóalj katonája csodával határos módon maradt életben. Mindkét karja megsebesült, a csoportja elesett, őt pedig először halottnak hitték, ezért posztumusz terjesztették fel Ukrajna Hőse címre. Csak később derült ki, hogy életben van, így a dokumentumokat módosították.

A támadás után Dmitro egy sebesült bajtársát próbálta magával húzni a búzamezőn. Az első lövedék a jobb karját találta el, leszakította az egyik ujját, de ő még fel tudta tenni magára a leszorítót, és tovább vonszolta a sérültet. Nem sokkal később egy másik lövedék a sisakját találta el; úgy érezte, mintha kalapáccsal vágták volna fejbe, lefeküdt, aztán tovább kúszott. Amikor lenézett a sérült kezére, újabb találat érte, ezúttal a másik karját. A lövedék eltörte a csontot és átvágta az artériát. Magának már nem tudott leszorítót felhelyezni, ezért odaszólt a társainak, hogy kössék el, különben elvérzik. Aztán odaadta a telefonját az egyik bajtársának, és azt kérte: hívja fel a feleségét, kérjen tőle bocsánatot, amiért nem tudott hazamenni, ahogy megígérte.

Amikor magához tért, már senki nem volt mellette. Nem volt rajta páncél, nem volt nála felszerelés, még az elsősegélycsomagja sem. Arra gondolt, a többiek halottnak hitték, felrakták egy páncélozott járműre, ő pedig valahol leeshetett róla, és ott maradt a mezőn. Megpróbált elindulni. Térdre állt, feltápászkodott, tett két lépést, majd összeesett. Akkor értette meg, hogy csak egyetlen esélye maradt: kúszni.

Azt hitte, az ellenség hátában van. Körülbelül hetven métert tudott eljutni az erdőig, ott azonban teljesen összeroppant. Úgy érezte, most már tényleg meghalhat. Lefeküdt, és egy idő után a fizikai érzések mintha eltűntek volna: nem érzett szomjúságot, nem érzett fáradtságot, csak azt, hogy menni kell tovább. Egy pillanatra megkönnyebbült, aztán eszébe jutott az otthona és a felesége. Arra gondolt, ha most meghal ebben az erdősávban, megtalálják az oroszok, meggyalázzák a holttestét, videóra veszik, és a felesége meglátja. Miért kellene ezt végigcsinálnia?

Ez a gondolat visszahozta. Kinyitotta a szemét. Fájt minden mozdulat, mintha hatalmas súly nehezedett volna rá, de megpróbált felállni. Megpillantott egy árkot, lemászott az aljára, ahol talált egy kevés vizet az agyagos földön. Talán két deciliter lehetett. Egy húzásra megitta az egészet, iszappal, agyaggal együtt, úgy szívta magába, mint egy porszívó. Hirtelen olyan erő töltötte el, mintha Asterix és Obelix varázsitalát itta volna meg. „Juhúú!” - gondolta, és megértette, hogy talán még van ereje folytatni. Aztán elaludt.

A hidegre ébredt. A ruhája csuromvizes volt, mindenütt vér borította. Felemelte a tekintetét, és meglátott egy ukrán járművet a bokrok között. A saját csoportjának három katonája járkált körülötte. Azt hitte, érte jöttek. Átkutatta a zsebeit, talált egy zseblámpát, bekapcsolta, integetett vele, de nem vették észre. Elkezdett feléjük kúszni, mire azonban odaért, már nem volt ott senki. Lefeküdt, hogy pihenjen egy kicsit, és elaludt. Amikor felébredt, a jármű eltűnt. Aztán meglátott egy másikat egy másik irányban. Kúszott felé. Mire odaért, az sem volt sehol. Jött a harmadik jármű, ő pedig újra elindult, de az sem volt ott. Hallucinált. Az agya célokat rajzolt elé, ő pedig kúszott utánuk. Ha nem teszi, valószínűleg megfagy.

Újra megszomjazott. Egy árokhoz kúszott, de nem talált vizet. Megkapaszkodott egy fában, tett néhány lépést, majd hanyatt zuhant. Ekkor eltört a lapockája, és mindkét tüdeje zúzódott. Ismét elvesztette az eszméletét, és megint a hidegre ébredt. Ekkor meglátott egy tisztást, amelyet felismert, és rájött, hogy innen már csak három kilométerre vannak a sajátjai. Tovább kúszott.

A fű alatt vizet talált, de ez már nem az a kevés agyagos víz volt az árok alján, hanem poshadt, rohadt, büdös pocsolya, fehér habbal a tetején. Először csak annyit gondolt: fúj. Aztán arra jutott, hogy a víz minősége miatt később fog meghalni, mint a vízhiány miatt. Leszedte a habot, ivott néhány kortyot, a víz hideg volt, és abban a pillanatban olyan finomnak érezte, mintha ez lenne a világ legjobb vize. Ha lett volna hozzá ereje, még palackozta és árulta volna. Talán milliárdos lett volna, gondolta.

Ez volt a második éjszaka. Május 23-án sebesült meg, 23-ról 24-re virradóra az erdőben volt, 24-ről 25-re pedig már csak a géppuskák hangját hallgatta. Elfogyott minden ereje. Május 25-én már csak annyit tudott üzenni: „Fiúk, keressetek. Még legfeljebb egy napig bírom. Az éjszakát már nem élem túl. Keressetek!”

Amikor legközelebb felébredt, felemelte a fejét, és hat fegyveres katonát látott közeledni. Azt gondolta: szuper, biztosan az oroszok. Elrejtőzött a magas fűben, amely nála is magasabb volt. Körülbelül tizenöt másodperc múlva meghallotta: „Ты кто?” - „Ki vagy?” Na, szépen elbújt, gondolta. Az álcázás mestere. Felemelkedett a könyökére, és annyit mondott: „Én Dmitro Finasin vagyok.” Rászegezték a fegyvert, majd amikor látták, hogy nem harcképes, megkérdezték, kihez tartozik. Rajta pedig az ukrán hadsereg pixelmintás nadrágja volt. Élete egyik legboldogabb pillanata volt. Ha lett volna hozzá ereje, elsírta volna magát örömében.

„Én Vovcsik vagyok.”

„Én meg Dmitro.”

„Éhes vagy?”

„Nagyon.”

„Van nálam egy ostya.”

„Kaphatok egyet?”

A katona elővett egy apró, lapos ostyát.

„Ki tudod bontani?” „Jaj, bocsánat. Elfelejtettem.”

Kibontotta, és odaadta neki. Dmitro számára valóságos ízrobbanás volt. Cukor. Csakhogy a torka teljesen kiszáradt, ezért vizet kért. A katona abban a palackban ugyanabból a pocsolyából hozott vizet, amelyben iszap úszott. Dmitro lenézett a palack aljára, az egész tejfehér volt a sok iszaptól. Arra gondolt, ezt tényleg megissza? Aztán lenyelte az ostyát, és ivott.

Hálózsákban vitték tovább, géppuskahevederekkel rögzítve. Három kilométert tettek meg vele, amíg eljutottak a 128. dandárhoz. Ott bekötözték, és közölték vele, hogy valószínűleg nem marad meg a keze. Dmitro csak annyit mondott: „Nem a kezemen múlik a boldogság. Vigyetek el innen, és minden rendben lesz.” Betakarták hőtakaróval, és akkor értette meg: ennyi, megmenekült, most már biztosan életben marad.

Bahmutba szállították. Az egyik bajtársa odaadta neki a telefonját, és megkérdezte, mit tud a felesége. Semmit, válaszolta Dmitro, és megkérte, hívja fel. Elmondták neki, hogy megtalálták, életben van, de a bal karja és a mutatóujja nem marad meg. A felesége csak annyit mondott: nem számít. A legfontosabb, hogy életben vagy. Az, hogy élsz, már önmagában jó.

Bahmutban amputálták a karját és az ujját, Dmitro mégis boldog volt. Az a pillanat, amikor megtalálták, élete egyik legszebb pillanata lett, mert azt hitte, sokkal rosszabb lesz. Ma már szinte mindent meg tud csinálni, csak a cipőfűzővel van gondja, de arra is van megoldás: gumis cipőfűző, ami nyúlik. Klassz alternatíva.

Jakovlivkánál ma húzódik a frontvonal. Dmitro mégis vissza akar oda menni. Szeretne végigmenni azon az úton, amelyet sebesülten, vérveszteséggel, törött csontokkal, hallucinációk között tett meg. Ukrajna Hőse címéről a megmentője, Maksz Jeska értesítette: elküldte neki az elnöki rendeletről készült képernyőképet, és azt írta, te vagy nekem az egyetlen ilyen élő hős. Dmitro először nem hitte el. Frissítette az oldalt. És tényleg igaz volt.

A mi erőnk az igazságban van. Abban, hogy otthon vagyunk. Abban, hogy a hátunk mögött ott vannak a nőink, a szüleink, a barátaink. Ezért nincs jogunk hátrálni és feladni. Dmitro Finasin egy rohadt pocsolyából ivott vizet, a lebénult karját a mellkasához szorította, nehogy félrenyeljen, és mégis tovább kúszott, két napon át, a bajtársai felé.