Trump választás utánra ígéri az iráni háború végét, Teherán pedig pontosan tudja, mire játszik

Donald Trump ismét azt állítja, hogy az Egyesült Államok és Irán közötti háború a novemberi félidős választások után „azonnal” véget érhet, mert szerinte Teherán addig próbálja húzni az időt, hogy politikailag ártson neki és a republikánusoknak. Az iráni rezsim viszont nagyon is érti az amerikai választási naptárt, és korábban is használta már az időhúzást politikai fegyverként: a Carter-korszak túszválságában 52 amerikai diplomatát és állampolgárt tartottak fogva 444 napig, és a túszokat végül csak Ronald Reagan beiktatásának napján engedték szabadon. Teherán tehát nem ma tanulta meg, hogy Washingtonban a külpolitika és a belpolitika ugyanabban a vérkeringésben mozog.

A gond nem az, hogy Trump mindenestül téved, amikor iráni időhúzásról beszél, hanem az, hogy ebből megint kampánymesét csinál. Azt állítja, a háború a választás után lényegében magától véget ér, mert Irán már nem bírja tovább az amerikai nyomást. Csakhogy a Wall Street Journal értesülései szerint a Fehér Házon belül sokkal komorabb számítások futnak: JD Vance alelnök, Marco Rubio külügyminiszter és más vezető tanácsadók arról beszéltek Trumpnak, hogy Teherán akár a teljes elnöki ciklus végéig, vagyis 2029 januárjáig is képes lehet kitartani a blokáddal, katonai nyomással és gazdasági préseléssel szemben.

Trump közben azt mondja, nem bánta meg az Irán elleni háborút, akkor sem, ha annak hatása lehet a félidős választásokra. Ez önmagában is erős mondat egy olyan elnöktől, aki közben nyíltan összeköti a háború végét, az olajárakat és a választási időzítést, egy olyan elnöktől, aki beiktatása után 24 órán belül békét ígért, aki azzal kampányolt, hogy elnökként nem indított háborút és nem is tervez. Az amerikai benzinárak viszont politikailag mérgezőek, a republikánusok rosszul állnak, a közel-keleti konfliktus pedig nemcsak katonai, hanem gazdasági kockázat is, Trump pedig ezért próbálja egyszerre keménynek és békecsinálónak mutatni magát, csak a kettő között most is ott tátong az a megszokott politikai lyuk, amelybe általában szövetségesek, civilek és stratégiai józan ész szokott beleesni.

Ráadásul az iráni háború már nem zárható be az Egyesült Államok és Teherán közötti közvetlen konfliktus dobozába. Ugyanezekben a napokban Mohammed bin Salman szaúdi trónörökös kétszer is arra kérte Trumpot, hogy az Egyesült Államok mérjen csapást az Irán által támogatott jemeni húszikra, miután azok szaúdi célpontokat támadtak, energetikai létesítményeket veszélyeztettek, és előrenyomultak a Vörös-tenger egyik legfontosabb tengeri kapuja, a Bab el-Mandeb-szoros felé. Ez nem szaúdi hiszti, hanem nagyon is valós szövetségi és globális kereskedelmi probléma: ha a húszik tartósan nyomást tudnak gyakorolni erre az útvonalra, annak ára lesz az olajban, a hajózásban, az inflációban és a térség biztonságában is.

Trump azonban az Axios értesülései szerint nem vállalta be a szaúdi kérés teljesítését. Ez azért különösen beszédes, mert Szaúd-Arábia az Egyesült Államok egyik legfontosabb közel-keleti partnere, és Rijád most nem elméleti támogatást kért, hanem konkrét fellépést egy iráni proxy ellen, amely már szaúdi célpontokat támadott. Washington tehát egyszerre mondja, hogy Iránnal szemben kemény, közben amikor az iráni hálózat egyik fegyveres ága a szövetségesét és a Vörös-tenger forgalmát fenyegeti, akkor hirtelen előkerül az óvatosság, a választási matek és a szokásos amerikai nagyhatalmi tétovaság. JD Vance, aki Európát már kényelmesen fikázta a Signalon, most talán testközelből ismerkedik azzal, milyen az, amikor a geopolitikai cinizmus visszaharap. Féljen csak. A baj az, hogy nem ő lesz az első, aki megfizeti.

A történet lényege tehát nem az, hogy Irán ártatlanul várja a békét, Trump pedig mindent kitalál. Teherán tudatosan húzza az időt, proxykon keresztül növeli a nyomást, és pontosan érti, hogy az amerikai félidős választások előtt minden olajár-emelkedés, minden katonai veszteség és minden újabb közel-keleti kockázat Trump nyakába szakad. A történet lényege inkább az, hogy Trump ebből megint olyan politikai mesét gyárt, amelyben a háború a választás után varázsütésre véget ér, miközben a saját emberei hosszú konfliktustól tartanak, Amerika egyik fontos szövetségese pedig éppen most kapta meg a választ: oldd meg valahogy, nálunk most kampány van.